A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 47. szám
Földárnyékban 16 A csicsói kastély parkjában tucatnyi sátor húzódik meg az öreg fák árnyékában. Esteledik. A tábor lakói összegyűlnek az egyik szabad helyiségben egy kis beszélgetésre. Láthatóan fontos dolgot beszélnek meg izgatott hadonászások közepette. A telihold már magasan ragyog az égen, mikor megnyugszanak a kedélyek és a tábor nagyobbik része aludni tér. Szokványos dolog. De nem itt! Ez ugyanis amatörcsillagász tábor, még ha első ránézésre nem is látszik annak. Az öreg kastély használaton kívüli termeiben távcsövek, fényképezőgépek és egyéb berendezések tömege várja beélesítve az éjszaka közeledtét. Itt általában ilyenkor kezdődik a nap fontosabbik része, az élet süreje, nem sok időt hagyva a pihenésre. Két héten keresztül! Nem csoda, ha a táborlakók egyre sűrűbben gondolnak a meleg ágyra, és elviselnének egy kis rossz időt is. Hát ebben az évben kijutott ebből is! Ezt a nyarat talán még száz év múlva is borzongással emlegetik az amatörcsillagász unokák. Hát éppen ezért furcsa, hogy ez a látványra kiéhezett társaság nem rohan (egymás) kezét-lábát összetörve a nagy igyekezettől, hogy távcsőközeibe jusson. Még mielőtt a kedves olvasó álomkórt vagy pedig éppenséggel a csillagászat ragályából való hirtelen gyógyulást diagnosztizálna, elárulom, hogy a táborra boruló csend csak erőgyűjtés arra a hajnalban várható ritka látványosságra, amit a száraz racionalisták csak úgy közönségesen teljes holdfogyatkozásnak neveznek. Augusztus 17-én hajnali két órakor megelevenedik a tábor. Futkosás villogó zseblámpákkal, távcsövek, székek és egyéb felszerelési tárgyak alatt görnyedezve. Néhány szerencsés kimenetelű ütközés során szókimondó vélemények hangzanak el a másik fél családfájával kapcsolatban. Az egész zűrzavar kísértetiesen emlékeztet egy elszabadult bolondokházára. Érdekes módon egy óra múlva lassacskán helyére rázódik minden. Helyükre kerülnek az utolsó csatlakozók, zümmögni kezdenek az óragépek, a fényképezőgépek betöltve, felhúzva, beélesítve várják, hogy rabul ejtsék a Hold fényét. Három óra huszonegy perctől kezdve már minden a forgatókönyv szerint zajlik. A Hold széle behorpad és a Föld árnyéka következetesen haladva előre lassan elemészti a Hold krátereit: a Grimaldit, a Keplert, a Kopernikuszt ... Az időpontok feljegyzésre kerülnek, a fényképezőgépek teszik a dolgukat. Nem sok szó hangzik. Ez a látvány még az izgágább emberekbe is beléfojtja a szót. Még a legkisebb távcső is olyan megdöbbentő térhatásúnak mutatja az eseményt, hogy érthetetlennek tűnik az a régi elképzelés, hogy a Hold csak a forgó égi szférára felragasztott világító korong. Ha valakinek esetleg geocentrikus nézetei voltak valaha is, végignézve és megértve ezt az eseményt feladja korábbi álláspontját. A Holdból lassan az utolsó szeletke is elveszik, de már nem lesz sötét. Hajnalodik. A második felvonást, amelyben a Hold viszszanyeri régi fényét már mások, máshol nézik végig. Egy darabig még izgatottan hadonászva beszéljük meg az eseményt a drámai hatás alól felszabadulva, de lassacskán felajzott idegeink jelzik, hogy pihenni sem ártana a jól végzett munka és kimerítő élmény után. A távcsövek összepakolását már világosban végezzük. Ez most valahogy gyorsabban megy, mint a kirakodás. Néhányan még megreggelizünk és elüldögélünk egy kicsit az udvarban, de a holdfogyatkozásnak már vége. JÁVORKA ÁGOSTON (Fotó: a szerző és Nagy Sándor) Egy felfedezés tündöklése és ...? Ez év kora tavaszán, pontosabban 1989. március 24-én szenzációs tudományos felfedezés híre járta be a világot: két amerikai kutatónak. Martin Fleischmann-nak és Stanley Árosnak szobahőmérsékleten sikerült a nehézvíz elektrolízise során atommagokat egyesítenie, s eközben több energiát nyertek, mint amennyi a folyamat elindításához kellett, magyarán az elektrolízis hőt termelt. Aki csak egy kissé is járatos az atomfizikában és az elektrokémiában, az bizony joggal meglepődhetett ezen a bejelentésen, sőt kételkedhetett is igaz voltában, annál is inkább, mivel a hideg magfúzió sikeres végrehajtásának hírét nem valamelyik szakfolyóirat tette közzé, hanem az egyik amerikai tévétársaság híradója, amelynek kamerái előtt maguk a kutatók számoltak be eredményükről. Az első folyóiratbeli közlés is — amely vázlatot is mellékelt a kísérleti berendezések elrendezéséről — egy gazdasági lapban, a Financial Timesban látott napvilágot. Ennek ellenére ezek a kósza információk is elegendöeknek bizonyultak néhány laboratórium számára ahhoz, hogy megkíséreljék megismételni Fleischmann és Pons elektrolízisét, s ami legalább annyira meghökkentő volt: ezek a mérések — többségükben — megerősítették a két amerikai állítását. Egyebek között egy debreceni és egy bratislavai csoport is „reprodukálta" Fleischmannék eredményét s akkoriban úgy látszott, mintha a tudomány megfogta volna az isten lábát. Akadtak persze olyan laboratóriumok is, ahol sem energiatöbbletet, sem a háttérsugárzásnál nagyobb neutronfluxust nem mértek, ezek munkatársai érthető okokból eleve kétségbe vonták, hogy valóban hideg magfúzióról van szó. Mielőtt folytatnám az események krónikáját, előbb nagyon vázlatosan elmondanám, milyen kísérletről és megfigyelésről is van szó tulajdonképpen. Az már a középiskolai kémiaórákon hallhattuk, hogy elektrolízissel a közönséges vizet hidrogénre és oxigénre lehet bontani. Ehhez egyenáramra és két olyan elektródra van szükség, amely a keletkező gázokkal nem lép vegyi reakcióba. Fleischmann és Pons lényegében ezt az elektrolízist hajtották végre, csakhogy a közönséges víz helyett nehézvizet bontottak el, amely 99,5 % deutérium-oxidot, D20-t tartalmazott. A deutérium a hidrogén izotópja, atommagjában egy proton és egy neutron található. A két amerikai kutató természetesen nem a szokványos elektródokat alkalmazta, hanem katódként (ez a negatív elektród) 1—4 mm átmérőjű, 10 cm hosszú palládiumrudacskákat, anódként pedig platinalemezt. Leírásuk szerint az elektrolízis során trícium, neutronáram, gamma-sugárzás és Lnj TUDOMÁNY TECHNIKA hötermelődés volt észlelhető. A trícium és neutronok jelenléte arra a feltevésre késztette őket, hogy a palládiumelektródokban szobahőmérsékleten a deutériummagok egyesülése (fúziója) ment végbe, miközben gamma-sugarak és hőenergia szabadult fel. Jelenlegi kvantumfizikai ismereteink szerint ahhoz, hogy két atommag egyesüljön óriási hőmérsékletet kell létrehozni, mert egyébként nem sikerül leküzdeni a két atommagot taszító Coulomb-erőket. Nos, ez az a dolog, ami miatt sokan hitetlenkedve csóválták a fejüket Fleischmannék állítását hallván. Igaz persze, hogy a palládium (akárcsak néhány további fém is, mint pl. a lantén, cérium, titán, cirkónium, vanádium, niobium, tantál) képes hatalmas mennyiségű hidrogéngázt „feloldani" — hogy milyen módorv az még nem tisztázott eléggé —, és ebben az esetben még az is elképzelhető, hogy két deutériummag olyan közel kerülhet egymáshoz, hogy egyesülésük szobahőmérsékleten is végbemehet. Ez a magyarázat jelenlegi elméleteinknek ellentmond, de ettől még igaz lehetne, ha a tapasztalati tények és a kísérletek egyértelműen alátámasztanák. Sajnos azonban ilyesmiről nem beszélhetünk. Fleischmann és Pons — finoman szólva — eléggé felszínesen írták le mit és hogyan csináltak, s közlésükből az se eléggé világos, mennyi hőenergiát mértek. Állítólag egy ízben a palládiumelektródjuk teljesen elpárolgott, ami persze más folyamat következménye is lehetett. Az atomfizikusokat az is aggasztja, hogyan tudták egy elektrokémiai laboratóriumban a neutronáramot pontosan mérni, s gondoltak-e elég komolyan arra, hogy a mindenütt jelenlevő háttérsugárzástól elkülönítsék az elektrolízis során keletkező neutronfluxust. A magfűzió egyéb termékeiről : a triciumról (ez is egy hidrogénizotóp) és a héliumról azért esik kevés szó a közleményekben, mert ezek pontos mérése jóval nehezebb, mint a neutronfluxusé. A kezdeti eufória viszonylag gyorsan lecsillapodott. Ebben Fleischmann és Pons is ludas volt, hiszen következetesen elzárkóztak kollégáik ostroma elől, még arra a nagyon gyorsan megszervezett május végi konferenciára sem mentek el; amelyet pedig éppen a hideg magfúzió tárgyában hívtak össze. Az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet hallani és olvasni a hideg magfúzióról — talán azért, mert a kutatók szabadságra mentek, s még nem lendültek bele újra a munkába? —, s úgy tűnik fel, mintha a tudósok kételkednének abban, hogy van-e még értelme egyáltalán magfúzióról beszélni. Azt senki sem vitatja, hogy a nehézvíz elektrolízise során valami rendkívüli s eddig még tisztázatlan folyamat megy végbe. A megnövekedett neutronmennyiség — tény, sőt egyes laboratóriumokban neutronzáporokat, rövid idejű neutronfluxus-növekedéseket figyeltek meg. De hogy ez a magfúzió következménye lenne-e, az kérdéses. E sorok írója még azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a megnövekedett neutronmennyiség a deutériumból származik, miközben a deutérium átalakul közönséges hidrogénné. A címben felvetett kérdésben szándékosan helyettesítettem a bukás szót három ponttal. Ma még valóban nem tudhatjuk, hogy a hideg magfúzió gondolata tévedés volt-e, vagy egy új fejezet kezdete a tudományban. LACZA TIHAMÉR
