A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 47. szám
És ismét a nyárra emlékezünk. Bár tudom, mostanában még rágondolni is rossz arra, hogy vizen ringatózva pingpongozzunk, de ha jól emlékszem volt nyár is és azt mondják: lesz jövőre is . . . Maja Maranow a neve, huszonnyolc éves, százhatvankilenc centiméter magas, Nienburgban született, és intrikus szerepet, amolyan csábító gonosz nőt alakít az Ellenfelek az ügetőn című új NSZK-tévésorozatban, amelyet A klinika utódjaként emlegetnek. Maja Maranow tizennyolc éves fejjel, miután befejezte színi tanulmányait, jutott először szerephez. Láthattuk a Tetthely egyik-másik részében és a Két férfi, egy esetben. Ellenvélemény a címe V. Kiselev felvételének, amely jól jelképezi azt a demokratikus atmoszférát, amely most a Szovjetunióban van. jD HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Fekete coboly, barnamedve Jan Kozák a cseh irodalom elismert prózairója, publicistája. Első regényeiben, novelláiban főként a falu változásával, a szövetkezetek alapításának problémáival foglalkozott. Mindig a napi élet változásai érdekelték. Később sokat utazott, bejárta a szibériai tajgát, a Bajkál-tó környékét. Élményeiről szépirodalmi jellegű riportok formájában számolt be. Több könyve jelent meg e csodálatos tájról, az itt dolgozó emberek, vadászok, meteorológusok, geológusok, mérnökök, természetkutatók és az egyszerű kétkezi munkások életéről. E könyv is, akár a Vadászokkal a tajgában című, élvezetes izgalmas olvasmány. A képek még jobban kiegészítik, színesebbé teszik a Bajkál-tó vidékéről eddig kapott információt. A tizenhárom éves Helena szemével, aki a barguzini coboly-rezervátum cseh természetkutató serdülő leánya, ismerjük meg a tajga izgalmas életét. És találkozunk jó barátjával, Szásával is, akinek szülei jól ismerik az érintetlen természet törvényeit, az itteni szokásokat. Megelevenedik előttünk a tajga téli hóviharban, tavaszi virágzásban és nyomon követhetjük az őszi elmúlás csodálatos színeit. A könyv lapjairól megtudjuk milyen a feldühödött medve, milyen ravasz a rozsomák és a fekete cobolyok tenyésztése milyen gondos, felelősségteljes, körültekintő munkát igényel. Az élvezetes párbeszédeket eleven természetleírások követik. Akik ismerik az előbbi könyveket, azok most is szívesen veszik kézbe az újabb müvet. Ez a könyv önállóan is megállja a helyét. A természetkedvelőknek, az új világot megismerőknek nemcsak szórakoztató olvasmány, hanem hasznos tanulságokkal is szolgál. A kötetet Hubik István fordította, gördülékeny és szép magyarsággal adta vissza az eredeti szöveg értelmét. (ozsvald) Oravecz Imre: 1972. szeptember Az elmúlt esztendő egyik jelentős magyar verseskötete volt Oravecz Imre munkája. Verseskötete? Inkább verses regényt mondhatnánk, a szó legnemesebb értelmében vett verses regényt. Noha nem az, természetesen. Kinek is jutna eszébe manapság verses regényt írni? Dehát micsoda akkor az 1972. szeptember? „Oravecz Imre azt az élményt írta meg, milyen a szerelem, milyen a teljes társ-viszony — olvassuk a fülszövegben —, milyen volt, milyen nem lehetett. Ahogyan vele történt, végül is meg nem valósulássá vált, gyógyíthatatlan bonyodalmakká és egyedüllétté ..." Oravecz Imre a magyar líra közép-nemzedékének az egyik legfontosabb alakja. Ritkán megszólaló költö. Első két kötetének versei a szó legszorosabb értelmében ezoterikus versek (Héj, 1972 — Egy földterület növénytakarójának változása, 1979). S ezután jött a meglepetés, „A hippik könyve", egy hoszszabb amerikai út költői lecsapódása. Ez már nem ezoterikus líra volt, inkább közösségifolkloresztikus, már-már szociográfiai. Aztán jött az 1972. szeptember, a „verses regény", vagy ha jobban tetszik, „egy szerelem krónikája, naplója, vagy amit akartok". Tehát egy újabb lépés előre az ezoterikus lírától a közösségi epika felé. S hogy mennyire logikus ez az út, bizonyítja Oravecz újabb termése, a még kötetben ki nem adott, de folyóirat-közlésekből eléggé ismert Szajla című „szociográfia", a költő szülőfalujának (megint csak) verses regénye. Ámde most az 1972 szeptemberéről, a közbeeső állomásról. Hogy Oravecz Imre e kötete nem „magánvallomás, öntépelödés és „alanyi" gyötrődés csupán, hanem általános emberi kisugárzású konfesszió is”, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy napok alatt szétkapkodták (ami ugye elég hihetetlen egy mai magyar verseskönyv esetében). „Már csak azt kívánom, ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget... már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.” (cselényi) FOLYÓIRAT „Ha József Attilának nem derogált..." Elgondolkoztató írás jelent meg a Magyar Nemzet egyik szombati számában. Elgondolkoztató és lehangoló. Murányi Gábor a Szépirodalmi Könyvkiadó gondját-baját tárja az olvasók elé. Tudniillik a nagy állami kiadók — közöttük a Szépirodalmi Kiadó — egyre több nehézséggel küzdenek, egyre jobban megrendül pozíciójuk. Problémáik ránk is visszahatnak, hiszen a közös könyvkiadási egyezmény keretében hazai íróink, költőink könyvei e könyvkiadók útján Magyarországra is átkerülnek. Éppen a Szépirodalmi Könyvkiadó veszi át a csehszlovákiai magyar írók könyveinek túlnyomó részét. Ez a prózaíróknál egy-egy mü esetében néhány ezer példányra is rúghat, míg a köttök köteteiből átlagban hatszáz-nyolcszáz példányt vesznek át. Murányi Gábor „Saját könyve, vigye haza?" c. cikkében ezúttal a költők nehéz helyzetét vázolja fel. A Szépirodalmi ugyanis egyre kevesebb verseskötet kiadását vállalja, mivel nem kelendő a költészet. A terjesztésnek nem kell a verseskötet, arra hivatkozik, nem tudja eladni, mert ebben a műfajban szinte alig van kereslet, s különben is rengeteg kötet vár a raktárakban a jobb időkre. „A terjesztés. .. radikálisan csökkentette a megrendeléseit, és számos, a kiadók által megjelentetni kívánt könyvről így nyilatkozott: nem kell! Nincs rá igény! Még bizományba sem!!! Tele a raktár, majd ha eladták a náluk porosodó verseskönyveket, majd ... akkor... talán ..." — írja Murányi. A szerződést, amelyet egy-egy költő néhány évvel ezelőtt írt alá, s fölvette könyvére az előleget, gyakran módosítani kell. Az is előfordulhat, hogy meg sem jelenik a kötete, vagy pedig ő unja meg a várakozást, és felmondja a szerződést. Azoknak a költőknek, akiknek mégis megjelenik a kötete, a kiadó levelet küld, s arra ösztökéli őket, vállalják könyvük eladását, máskülönben mind a kiadó, mind a költő szorult helyzetbe kerül. „A könyv terjesztését a kis példányszám miatt a szokásos régi módon nem tudtuk biztosítani, ezért Önre hárul ez a feladat — barátai, ismerősei, saját beszerzéssel rendelkező boltok, könyvtárak körében" — írják többek között a körlevélben. Szóval visszatértek azok az idők, amikor József Attilának nem derogált, hogy készülő könyvéhez előfizetőket gyűjtsön, amikor Veres Péter, Féja, Sinka vagy Erdélyi József a falvakat járták, hogy eladhassák könyveiket. De emlékezünk azokra az időkre is, amikor egy-egy jó költö verseskötete húsz-harmincezer példányban is megjelenhetett. Szép idők voltak. Azóta devalválódott a lira.-Dénes-HANGVERSENY A barcelonai szimfonikusok Ha emlékezetem nem csal, úgy a Pireneusifélszigetről most látogatott hozzánk első ízben szimfonikus zenekar. A jubileumi 25. BHS programjában csupán két külhoni szimfonikus zenekar szerepelt. Ezek egyike éppen a gyönyörű fekvésű kikötőváros, Barcelona szimfonikus zenekara. A spanyol zeneművészetet ma elsődlegesen énekesei (a veterán Alfredo Kraus, Monserrat Cabelle, Placido Domingo, Jósé Carréras), valamint táncosaik és népi zenekaraik képviselik. Patinás, évszázados múlttal rendelkező spanyol szimfonikus zenekarról nincs tudomásunk, ezért nagy várakozással néztünk a barcelonaiak két hangversenye elé. (Zenekaruk három és fél évtizedes múltra tekint vissza.) A zenekar hangszerelése jó technikai színvonalú, de a tradíció hiánya, mely a klasszikusokhoz való viszonyt megszabja, bizony érezteti hatását. E hangzáskép kialakulásához jócskán hozzájárult jó manuális készséggel rendelkező karmesterük, Luis Antonio Garcia Navarro is, aki azonban a hallottak alapján nem tartozik az analizáló és mélyreszántó, hanem inkább a közönségizlést kiszolgáló karmesterek táborába. A két est során örömmel hallottuk a számunkra ismeretlen és a csak ritkán megszólaló spanyol zenei alkotásokat. Érdekes volt megismerni a csupán húsz évet élt komponista, Juan Chrisostomo Arriagay Balzola (1806—1826) egyetlen, a bécsi klasszicizmus hatásáról árulkodó szimfóniáját, vagy Joaquin Turina (1882—1949) Fantasztikus táncait és újra élvezni századunk legnevesebb spanyol komponistájának Manuel de Faiiának (1876—1946) Bűvös szerelem című balettjének jólismert zenéjét. A klasszikus európai zenei hagyományt Brahms első és Schumann negyedik szimfóniája, míg századunkat Maurice Ravel mitológiai tárgyú balettjének, a Daphnis és Ollóénak zenéjéből alkotott második szvitje képviselte. Hatalmas és gyönyörű műsor ez, de egyben gyilkosán leleplező is. Rávilágított például arra, hogy a zenekar ataptónusa egy szűk dinamikai skálán mozgó „vastag" hangzás, amely azonban a hazai művek ritmusvilágával párosítva végül is a közönségnek tetsző műsort produkált. Míg közönségünk lelkes tapsa mindkét alkalommal két, hatását nem tévesztő temperamentumos spanyol ráadást eredményezett, én Kolumbus Kristóf Barcelonáját továbbra is csodálatos gótikájával és Antonio Gaudi lenyűgözően fantasztikus torzójával: a Sagrada Famíliával őrzöm emlékezetemben. Varga József 9
