A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-10 / 46. szám

*

m

Öt''

BBS

M iMM

EGY TERMESZETBARAT AMATŐR FESTŐ VALLOMÁSA

■

mms*

■

Sík vidék, fűzfák, sárguló búzatáblák, holtágak, nádasok, no meg a hatalmas és méltóságteljes Duna. Ezek a fő motívumai az amatőr festő Csörgő Zsuzsa Eltűnő tájak című képeinek. Sorozatnak is nevezhetnénk a csallóközi tájat megörökítő képeket, hiszen közös vonásuk a téma: a tájegység jellegzetes arculata. Pontosabban szólva az ősi Csallóközt, az egyre inkább pusztuló, megszűnő tájat igyekszik átmenteni az időtlenségnek. Megmutatni a jövő nemzedékeinek. Meg persze azoknak a mai embereknek is, akik nem ismerik.

Olyan közelről, mint Csörgő Zsuzsa, valóban csak kevesen ismerhetik, hiszen a Csallóközben, a vízi erőmű építése óta ismertté vált Bősön (Gabcíkovo) született. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) él, s szinte minden szabadidejét a természetben tölti. Úgyszólván azonosult a tájjal.

— Szombatonként rendszerint piár hajnali négykor indulok ki a természetbe — mondja, miközben lakásán (ahol két fiával él) képeit nézegetjük. — Ilyenkor még csak halászokkal találkozom. A kora reggeli kávémat már kint iszom meg. A szabadban az ennivaló is jólesik. Az erdőkben, a vízparton teljesen más a levegő, mint a lakásban. Aki ezt nem ismeri, el sem tudja képzelni a különbséget. Egyszer mindenkinek bele kellene kóstolnia ... Hát még a látvány! A pirkadat színei. Persze, a nap minden szakában

gyönyörű a táj. Es minden évszakban. Téli tájat csak azért festek keveset, mert a hidegben nehéz dolgozni. Meg az igazat megvallva, eléggé fázós vagyok. A legfélreesőbb helyeket is bejárom. Például a bozótosokat. Szerencsére az utóbbi időben, de különösen az idén kevés a szúnyog.

Minden kép, melyet megnézünk, tájat ábrázol. És kivétel nélkül mindegyik a Csallóközt. Amikor rákérdezek, ezt válaszolja:

— Már gyermekkoromban rengeteget jártam a vízpartot, az erdőben játszottunk. Már akkor megszerettem a tájat, s azóta se tudok szabadulni vonzásától. De

nem is akarok. Látom, sajnos, látnom kell az ősi táj megszűnését. Fáj a szívem, a lelkem, amikor eltűnnek a hatalmas fák, az erdők. A természet önmagától is változik, a villámsújtotta fa is kipusztulhat, de az ember rombolása az egészen más. A régi helyébe lépő látvány pedig már nagyon művi táj. Engem leginkább az elmúlás, az elmenőber levő látványa hat meg.

— Ez a kép hol készült? — emelek ki egy vizet ábrázoló pasztellt.

— Bős alatt — mondja. — A Boros-tónál. Azért hívják úgy ezt a helyet, mert állítólag valamikor

a Dunán egy bort szállító hajó süllyedt itt el. Olyan bozótosokba is bemegyek, ahol rengeteg a bogáncs meg a koldustetű. Különösen akkor, ha a bozót mellett egy elütő színű fa vagy virág pompázik. Az elhagyott területen gyakran látható mindenféle madár, például gém meg sas. Olykor azt gondolom, hogy milyen jó a sasmadárnak: felülről is láthatja a tájat.

A természetben járva nemcsak madarakat lát, a környék vadvilágát is megismeri.

— Egy alkalommal egy hatalmas vaddisznóval találtam szemben magam. Mereven nézett rám, de aztán elszaladt. Nagyon megijedtem, mert még a Trabantba menekülni sem tudtam volna, mivel bezártam, s a kulcs a táskámban volt. Kocsival, kerékpárral és gyalog járom a vidéket. Komáromtól egészen Körtvélyesig. A festőállványon kívül a kis halászszékem is magammal viszem. A szabadban mindig megpihenek. Egyébként hivatalnokként dolgozom Dunaszerdahelyen a Mezőgazdasági Építővállalatnál. Szívesen lennék erdész, hogy még többet a szabadban lehessek. Szerintem sok beteg ember meggyógyulna, ha kijárna a természetbe és tiszta levegőt szívna.

Nem lep meg, amikor elmondja, hogy lakóhelyén tagja a természetvédők körének. Szerinte a

■■■■■