A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-27 / 44. szám
Az élővilág egyedeihez hasonlóan a különféle társaságoknak, intézményeknek is megvan a maguk gyermek-, felnőtt- és öreg kora. Idővel minden kezdeményezés ellaposodik, elöregszik, s ha nem töltjük meg új tartalommal, nem frissítjük föl eleddig figyelembe nem vett szempontokkal, fokozatosan elhal. Amikor 1982 nyarán a Csemadok Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Bizottságának égisze alatt létrehoztuk a járás önkéntes néprajzgyüjtőit tömörítő, nekik szakmai-módszertani segítséget, munkakeretet ígérő (és nyújtó) Néprajzi Szakcsoportot, még nem tudhattuk, hogy e társaság milyen mélységű, rendszerességü munkávény egyik, hagyományosan bevált jellegzetessége, miszerint a konkrét napi kutatómunka mellett, esténként meghívott szakemberek különféle szakmai előadásokkal bizonyos szakmai önművelődési, továbbképzési lehetőségeket nyújtanak. Az idei tábor keretében Lukács László a mezőföldi népszokások jellegzetességeiről és a témával kapcsolatos kutatásmódszertani tanulságokról szólt. Novak László a mezővárosi népszokásokat, ill. a magyar temetők népművészetét mutatta be színes diapozitívok segítségével. E sorok írója a kisalföldi farsangvégi maszkos alakoskodásokról tartott vetítettképes előadást. Az aktuális szakmai-módszertani problémák megbeszélése mellett egy este a tábor résztvevői Ján Botík beszámolóját hallgathatták meg a Hont-kutatás módszertani és szervezési tanulságairól. Beszélgetés keretében ugyanő a Szlovák Nemzeti Múzeum martini Néprajzi Intézetének kutatási terveit is ismertette. letreméitó egyéni kezdeményezései és eredményei enyhítenek valamit ezen a nem túl hízelgő képen). Szóval ennek a kutatási űrnek a felismerése adta az ötletet, hogy kis csoportunk, a maga szűkös lehetőségeihez mérten, megkíséreljen valamit javítani a helyzeten. Az Ipoly alsó folyása mellett fekszik hét falu, amelyeket — eddigi ismereteink szerint — a közös viselet egybekapcsol, ill. a környezettől elválaszt. E településcsoportból öt helység a mai Érsekújvár! járás területén fekszik (Ipolykiskeszi — Maié Kosihy, Ipolyszalka — Salka, Bajta — Bajtava, Leléd — Lel'a, Helemba — Chlaba), kettő pedig az Ipoly bal partján, Magyarországon található (Ipolytölgyes, Letkés). Ezek után magától adódott hát az új feladatoktól felvillanyozódott néprajzi szakcsoportunk tagjai számára, hogy a járás területén található, az egykori Honthoz tartozó, bizonyos néprajzi egységet alkotó falvak körében végezzék további kutatómunkájukat. Szép feladatnak Ígérkezik ugyanis néhány folklorisztikai jelenség kiemelt vizsgálata mellett arra keresni a választ, hogy vajon melyek azok a kulturális elemek, amelyek a szóbanforgó hét településen belül azonosak, mennyiben tekinthető ez a falucsoport néprajzi vagy etnikai csoportnak, s ha igen, akkor vajon hol keresendőek a kialakulás gyökerei... így jutottunk el ez év tavaszán Lelédre. Két szombati kiszállásunk megerősített bennünket abban a feltételezésünkben, hogy munkánkat érdemes lesz itt folytatni. Mindezek jegyében az esedékes nyári kutatótáborunkat, amely már a hatodik a maga nemében, szintén itt rendeztük meg 1989 júliusának első felében. A tábor résztvevőinek felkészültségéből, önkéntes (amatőr) mivoltából adódik a rendezra lesz majd alkalmas. így aztán először csak amolyan próbafúrásszerüen végeztük kutatásainkat Kisújfalun (Nová Vies ka) és Szögyénben (Svodín). Már e kezdeti tapogatódzások is konkrét, kézzelfogható, nyomtatásban is rögzített eredményeket hoztak ugyan, a komolyabb célkitűzéseket magába tömörítő kutatási program kidolgozására és végrehajtására csak ezután kerülhetett sor. 1984-től az Alsó-Garam menti kurtaszoknyás falvakban, elsősorban Kéménden (Kamenín) kutattunk. E néhány esztendős munka eredményeinek jó része aztán az Új Mindenes Gyűjtemény 7. kötetében meg is jelent (Bratislava, 1988). Munkánkat természetesen ezt követően is folytatni szerettük volna, kezdetben úgy gondolva, hogy ugyanezeken a településeken, csak a népi kultúra másmás vetületeit vizsgálva. Ekkorra azonban már a fáradás bizonyos tüneteit lehetett felfedezni a kis csapat tevékenységén. Nem is az egyes emberek fáradtak meg, hanem valahogy általában az egész összmunka. Hónapokig csak tájékozódtunk, lényegében egy helyben toporogtunk, míg végre a kezembe került a Ján Botik szerkesztette Hont c. néprajzi monográfia (Banská Bystrica, 1988). E hatalmas munka a történelmi Hont vármegye északi, szlovákok lakta területeinek népi kultúráját mutatja be néhány kiemelt jelenségen keresztül, több-kevesebb teljességgel. Mivel az egykori megye ma Magyarországhoz tartozó településein az ottani szakemberek már szintén végeztek egy alapos felmérést (az eredmények a Börzsöny néprajza c. kötetben láttak napvilágot 1977-ben Szentendrén), a köztes, szlovákiai magyar területek fehér sávként világítanak egy képzeletbeli néprajzi térképen (mindössze Csáky Károly tiszte-A tény, hogy a dél-szlovákiai járások közigazgatási határai csak a legritkább esetekben esnek egybe a különféle földrajzi-történeti tájegységek (pl. Mátyusföld, Csallóköz stb.), ill. néprajzi csoportok (pl. palócok, barkók) határaival, nagyban megnehezíti a járási múzeumokban dolgozó néprajzosok kutatómunkája hatékonyságát. a szélesebb összefüggések felismerésének lehetőségeit. E problémát érzékelve a komáromi Duna Menti Múzeum kezdeményezésére négy dél-szlovákiai (a galántai, dunaszerdahelyi, érsekújvári és komáromi) múzeum néprajzosai 1987-től egy nagyszabású kutatási programon dolgoznak. Lényege, hogy az egyes érintett járások területén egy-egy kijelölt település hagyományos gazdálkodását (a szántóföldi földműveléstől kezdve az állattartáson keresztül egész a megtermelt javak cseréjéig) igyekeznek közös erővel, azonos szempontok szerint, minél alaposabban feltárni. Az egyes részeredményeket aztán a területileg éppen illetékes járási 8
