A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-20 / 43. szám
látva a világot, annak egészen eredeti vonásai mutatkoznak. Nyelvezete eredetiségét is a meglátott valóság és megélt élet originalitása adja. Mondatai kijelentők, megállapítok, gyakran tőmondatok — ami különben Vajkait is jellemzi —, szavai azonban a megnevezett újszerű valóság fényében lenyűgözően megcsillannak. Vajkainak is vannak ilyen írásai, pl. a töredéknek tűnő Az élet ára, vagy az Álarcok és szerepek. A Hétben között „vallomásból" úgy tűnik ki, hogy már tudja a következő lépést. így ir: „Úgy tűnik, hogy munkáim ugyan formailag-tartalmilag fejlődtek az utóbbi esztendőben, de (jó értelemben véve) nem teljesen olyanok, mint maga az élet... Az emberi életekről szólnak ugyan... De legfeljebb csak majdnem olyanok, mint az igazi élet... Nem a parlagi realizmust áhítom vissza, nem : jóval többről van szó. Hiszen Kafka vagy Cortázar, sőt, Márquez, vagy Nabokov nem realista művész, ha szokványos értelemben vesszük a realizmust... írásaimból — tehát — hiányzik valami. Dehát mi az, ami — igenisl — hiányzik?!" A kérdést egyszer minden író felteszi magának. Aztán a válasz lehet különböző. Vajkai Miklós ilyen választ talált: „Most váratlanul megértettem, hogy minden pillanatomban a világ dolgait kell látnom, a világban lévő emberekkel szemben éppúgy alázattal és megértőén kell viselkednem, mint munkámmal szemben. A körülöttem élő emberek felé kell nyitnom." írásában arról is szól, hogy míg lekötötte a mesterség tanulása, ügy érezte, kevés, amit a mélyből hozott magával, ahonnan származott: becsületességet és munkaszeretetet. Tehát az emberek felé akar nyitni! Feléjük indul, hogy találkozzon velük, „Alázatomat a nagyvilág meganynyi cikke és foka felé ki kell terjesztenem ..." Úgy véljük, jó irányban indul. Sokat tanult és eleget tud ahhoz, hogy necsak az életben, hanem az irodalomban, az alkotásban is találkozzon az emberekkel! DUBA GYULA szó tagja egy csoportnak, mely elterjedt az összes európai nyelvben és a nemzetközi szókincsben is, pl. dirigent. referent, elegant, laborant. pedant, kontinent, eminent, stb. A magyarba azonban ezek a szavak nem ebben a formában kerültek, hanem a nominativusi alakjukban, pl. dirigens, referens, elegáns, laboráns, pedáns, kontinens, eminens, stb. Ebbe a csoportba tartozik tehát a Galánta név alapszava, latinosán: gáláns — galantis. A szó alapjelentése: udvarias, előzékeny, kellemes modorú és viselkedésű, müveit ember. És vajon miért kapta Galánta ezt a nevet ? Erre a kérdésre választ ad az a történelmi feljegyzés, mely szerint Galánta Sellyéhez tartozik és a pannonhalmi kolostor birtoka. Az első tulajdonosok tehát a pannonhalmi bencés szerzetesek voltak, akikre találóan ráillik a jelző, hogy „udvariasak". BLASKOVICS JÓZSEF Hideg napok Már maga az ötlet is frivolnak tűnhet: a legforróbb nyárutón épen a Hideg napokat tűzni műsorra. A filmet újból végignézve azónban csak hálásak lehetünk a műsorigazgatóságnak: az újbóli találkozás alkalmat nyújt nemcsak a Kovács András által filmre át irt és nagy szakmai hozzáértéssel megrendezett mű értékeiben való gyönyörködésre (a rendezésen kívül az operatőri munkát és néhány színészi alakítást — Latinovits, Psota, Major, Szirtes Ádám — kell kiemelnünk), de a film szellemiségén való újabb elmerengésre, mi több, a mű gondolatvilágával és erkölcsi üzenetével való szembenézésre is alkalmunk nyílik. Mert — akárhogy nézzük is — máig ez ennek az alkotásnak a legnagyobb értéke, pontosabban: ez a Hideg napok által kifejtett hatás alfája és ómegája, amelyet elemezve először is Cseres Tibor írói hitvallásáról, művészi-emberi ars poeticájáról kell néhány szót ejtenünk. Annál is inkább, mert máig emlékezetes — szinte máig kísértő — az a vita, a reagálásoknak ama hullámai, amelyek a film alapjául szolgáló könyv megjelenését követően feltornyosultak. Mert akkor sem elsősorban a regény minden kétséget kizáróan meglévő irodalmi értékei váltották ki a legnagyobb visszhangot; erről ma is lehet és kell esztétikai vitákat tartani. Mert az egyik oldalon igaz, hogy az író stílusa, jellemábrázolásának ereje máig eredeti fényében csillog, helyzetrajza máig éles és hiteles, szereplőinek lelki vívódásai ma is képesek gúzsba kötni az olvasót. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk erről a könyvről, hogy az írói megközelítés módja, bár megírásakor újszerűnek tűnhetett, mára mindennapossá, sőt, többszörösen meghaladottá vált, szerkezeti újításai ma már távolról sem hatnak a reveláció erejével. (Ez persze — félreértés ne essék —, inkább az irodalom fejlődését példázza, semmint Cseres Tibor írói kvalitásait minősíti). Végezetül és mindenek felett: elsősorban az Írói szándék, maga a téma, a feldolgozás jellegzetességei, az írói gondolat minősége és irányulásai találtattak annak az érzékeny érintkezési felületnek, ami miatt a regény már megjelenésekor — és azóta többször is — viták forrásává vált. Ez az önszámonkérésnek — szelídebb felfogásban bizonyos neuralgikus történelmi események tisztázásának — is értelmezhető regény elevenbe vágó hatása, amely annak idején még Illyés Gyulát is kétkedő kérdésfeltevésre ingerelte („Hideg napokat írunk? Kell ez nekünk?") Miről is van szó tulajdonképpen? Cseres Tibor könyvében a magyar történelem egyik szégyenteljes eseményével, az 1941 -es újvidéki vérengzésekkel foglalkozik. A bevonulásban és az azt követő megtoriásban részt vett embereket — hivatásos és tartalékos tiszteket, altiszteket — a háború után börtönbe zárnak, s a néhány ember a zárkában az újvidéki hideg napokra visszaemlékezve, kinlódva próbál meg legalább utólag valami értelmet (magyarázatot? mentséget?) találni a történtekben. Nehéz eset, megintcsak ott vagyunk: az elvakult gyűlölet, az elszabadult erőszak hullámaiban sem az adott pillanatban, sem utólag nem található értelem, az esetek többségében még szűklátókörű logika sem, nemhogy perspektivikus, s igy azon sincs semmi csodálnivaló. hogy a (legalább utólagos) mentségekre törekvő igyekezet is totális csődbe fullad. Az már az iró plusz ajándéka az olvasónak, hogy a nagy történelmi drámába egy megejtő személyes tragédia szálait is becsempészi; a tömegekkel szembeni erőszak sohasem disztingvál, s így a honvédtiszt-feleség tragikus sorsa is csak múló szánalmat képes kiváltani az olvasóból-nézőből a nagy kollektív apokalipszisképben. Igen, az igazi döbbenet et : az apró mozaikokból kirajzolódó összkép, a három hideg nap dies irae-vé torzult őrülete, a megtorló hadműveletek botorsága, a partizánok gyanánt Dunába lőtt ártatlanok kiszolgáltatottsága. („Hogyan tudták megszámolni a halottakat? Az mégiscsak képtelenség! Háromezer-háromszázkilenc! Ebből kettőszázkilencvenkilenc elagott! Képtelenség! Mi az, hogy elaggott ? Ezt sem lehet megállapítani! Utólag! Tetszik ezt érteni ? Százados úr, tisztelettel. Mi a különbség olyan vakhidegben javakorabeli és öreg meg elaggott között ? Már megbocsásson a világ ...") Igen, ez az igazi döbbenet, amely alól még az sem adhat feloldozást, ha tudjuk, hogy a hadművelet parancsnokát, a „túlkapások" értelmi szerzőjét a korabeli hadvezetés hadbíróság elé állította. Azt hiszem, most érkeztünk el a lényeghez: a feldolgozáshoz. Ebben van Cseres Tibornak feltétlenül igaza, csatlakozva ezzel a könyvével is a nagy áramlathoz: a múltat be kell vallani. Bevallani, aztán megbékélni — de minden oldalon. Nem a szikrázó egymásramutogatás lehet a kiút, csakis a megbékélés. Mert az őszinte barátság valahol itt kell, hogy kezdődjön. Cseres Tibor tisztként részt vett a hadműveletekben, első kézből tud tehát beszámolni nemcsak a történtekről (erről egyébként egy történész többet tudhat, lévén a közvetlen résztvevő szükségszerűen mindig csak az események egy részének tanúja), de ami ennél fontosabb, a tisztikar és a legénység lelkiállapotáról, véleményéről, az egész őrült történés rájuk kifejtett bénító hatásáról. Mert voltak vakbuzgóak is közöttük, ez vitathatatlan, voltak Dorner tizedesek, akik válogatás nélkül voltak képesek a Duna jege alá lőni mindenkit, de — és ez is tény — ök voltak az elenyésző kisebbség. A többség, a sorkatonaság undorodott attól, ami történt, már amennyire egyáltalán tudták, mi történik körülöttük, a legtöbbjük ugyanis csak a történések perifériájával került kapcsolatba. Cseres azonban irgalmatlanul keményen ír róluk, mint ahogy kortárs kollégáiról is: „A Hideg napokkal példát akartam alapítani Kelet-Közép-Európa írói számára, hogy nyomomban egymás után és bátran tárják fel, amit saját népük nevében cégéres gazemberek követtek el a szomszédos és együtt élő nemzetek ellen, olykor saját, s a hatalmat bitorló vezetőik. Voltak, akik már kezdetben megjósolták, hogy biztató felkiáltásom viszonzásra nem talál... S így is lett, noha három-négy nemzet íróinak lelkiismeretéhez címeztem bátorító vallomásomat." íme a Hideg napok egy kinyújtott kéz. Barátságot, őszinteséget, megbocsátást, összefogást kínáló kéz. Vegyük észre. CSÁKY PÁL Fotó: Krascsenits Géza 11
