A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
A Merian Szálló kecsesen emelkedik a Rajna fölé. Ablakunkból gyönyörű kilátás nyílik a túloldalra, Bázel méltán világhírű óvárosára. Szemben három-négy-ötszáz éves házak sora, alattunk az Altbrücke, a Rajna legrégibb hídja. Balra a Münster, a hatalmas székesegyház, éppen szemben a Szent Márton-templom, enyhén jobbra a Három Király Szálló, nem messze tőle a csodás Kék Ház, ahol 1814-ben a Napóleont leverő koalíció császárai és királyai találkoztak. A bázeliek szent meggyőződése, hogy övék a Rajna legszebb városképe. Előszeretettel hasonlítják össze Budapesttel, nem minden rokonság nélkül. Érdekes, a hosszú út után egyáltalán nem vagyunk fáradtak, a panorámában gyönyörködünk. Az idő gyönyörű, állandóan a meghatározás jár a fejünkben, amelyet az imént a vezetőnk mondott: Svájc aranykapuja. Találó jelző. Ha van hely, amelynek a rendeltetését természeti és történelmi tényezők eleve meghatározták, Bázel tipikusan ilyen. A város mélyen beékelődik a nyugateurópai kontinens két legfontosabb országa, Franciaország és az NSZK közé. Nincs még egy olyan nagyváros, ahol, mint itt, a városi villamos és autóbusz három ország határai közt közlekedne. Kis-Bázel teherpályaudvara — a várost Kis- és Nagy-Bázelra osztja a Rajna — félig az NSZK-é, a város repülőtere francia területen fekszik. A város kikötője is a két európai nagyhatalom határai közé ékelődött. Mi sem természetesebb, hogy itt a történelem is követte a természet útmutatásait. Nem messze, a város melletti Augusta Rauricánál ért véget az Itáliából a mai Szt. Bernát-hágón át a germán limesig vezető északi út, innen indult Raetia felé a keleti római hadiút. A korai középkorban — 700 körül — Bázelben alapították meg a burgundi Juravidék püspökségét, amely körül a város kifejlődött. A város híre idáig csábította 917-ben a kalandozó magyarokat. Az őseink kóborlókedvét letörő szász uralkodóház, amely Nagy Ottóval megalapította a Német-római Birodalmat, Bázelt nyugati kulcsvárosának tekintette. II. Henrik, István királyunk sógora, újjáépíttette a Münstert, Bázelt pedig püspökséggé emelte. Azóta a város címere a görbe püspöki pásztorbot, a „Baselstab", amelyet a villamosoktól a középületekig mindenütt megtalálhatunk, annak köszönhetően, hogy Bázel még a címerrajongó Svájcban is élen jár a heraldika kultuszában. Másnap, újdonsült svájci ismerőseinkkel arról beszélgettünk, mennyi mindent élt át ez a város is. A megizmosodott polgárság már 1200-ban városi tanácsot alapított, s ettől kezdve mind több önállóságot vivott ki püspökétől. 1340-ben a pusztító pestis, A kikötő A Münster székesegyház 1356-ban pedig a várost romba döntő földrengés sem tudta megtörni az erejét. 1398- ban már megújhodva bővitette tágabbra városfalait, akkori városkapui ma is épségben láthatók. 1431 —48 között a nagy reformzsínat otthona volt, jócskán teleszívta magát az Itáliából ideözönlő humanisták nézeteivel. Ezek és a nyiladozni kezdő tudományok mesterei termékeny talajra leltek a II. Pius pápa által 1460-ban alapított egyetemen, amely rövidesen a német birodalom egyik élenjáró főiskolájává vált. A zsinat idején vált Bázel kereskedelmi központ mellett bankvárossá is, olyannyira, hogy ez a jellege mindmáig megmaradt. A gazdag polgárok megrendelései idevonzották az Alpokon inneni nagy reneszánsz festőket, az egyetem pedig az olyan tudósfejedelmeket, mint Rotterdami Erasmus. Igen, azt hiszem, ez a múlt érződik a város mai arculatán is. Csak a belvárosban több tucat műtermet, kiállítótermet, közösségi házat számoltam meg, a nagy múzeumokat — a Kunstmuseumot Cézanne, Van Gogh, Kokoschka, Picasso, Kandinszkij, Chagall, Hodler, Böcklin, stb. műveivel, a Történelmi Múzeumot nem is számítva. Nem állítom, hogy az úton-útfélen kiállított képek mind értékesek lettek volna, épp ellenkezőleg, gyakran inkább szenzációhajhász, feltűnősködő, néha polgárpukkasztó munkák kellették magukat a kis üzletek, műtermek ablakaiban, ám mind eme miliő rendkívül kellemesen befolyásolta — sőt, meghatározta — a város hangulatát. A legmeghatározóbb élmény azonban mégis a svájci nyitottság ama szelleme, amelynek egy szeletét mindenképp haza szerettem volna hozni magammal. Svájc talányai közül ugyanis a legizgalmasabb, hogyan él szűkre szabott területén békességben együtt Közép-Európa három legnagyobb nemzetisége, a német, a francia és az olasz, amelyek napjainkig sűrű háborúskodásban, sőt, századunkban erős gyűlölködéssel is állottak szemben egymással. Svájc történelmét áttekintve sok összeütközést, ádáz kül- és belháborúkat láthatunk. Folytak itt ádáz harcok a kantonok népei és a hűbérurak között, csatáztak egymással egyes kantonok területi és gazdasági okokból, véres vallásháborúkat vívtak katolikus és református kantonok, nem egyszer tört ki vérengző küzdelemben még egyes kantonokon belül is az uralkodó város és a vidék ellentéte, sőt, a városon belüli osztályharc is. De egyetlen háború vagy csatározás sem fordult elő nemzetiségi ellentétek miatt. Pedig Svájcban a lakosság 70 %-a német, 20 %-a francia és 10 %-a olasz. Olyan, hogy svájci nemzetiség, nem létezik. Ráadásul mindhárom népcsoport anyanemzetének tőszomszédságában él, mégis, még a legkritikusabb időkben is az együvétartozás gondolata magasan győzött a széthúzó tendenciák fölött. Úgy tűnik, Svájc sajátos történelmipolitikai viszonyaiban találjuk meg egyrészt ennek az ellentétek nélküli faji és nyelvi együttélésnek a nyomait. Természetesen, rendkívül fontosak az ország mély demokratikus hagyományai is. Itt természetes, hogy mindenki több nyelvet beszél, az állami alkalmazottaknak kötelességük ismerni — legalább középszinten — a kantonok hivatalos nyelvét. A televízió három csatornája három nyelven sugároz, a filmszínházakban a feliratok két- vagy háromnyelvűéi Jellemző az egész nép szemléletére és nemzetiségi türelmére, hogy amikor a Graubünd kantonban élő ötvenezer főnyi lakosság részéről erre igény támadt, az 1938-ban megtartott népszavazás ebben a kantonban ezt a nyelvet is államnyelvvé minősítette, mivel svájci őslakosok beszélik. — Létezik hát olyan, hogy svájci? — kérdem hazautazás előtt kissé csipkelődve újdonsült svájci barátomat. — Hogyne létezne — kapja fel az a fejét. — Csak svájci létezik. A svájci, ha nyelvében német is, lelkében kicsit francia, kicsit olasz, egy picit talán rétoromán is. Nyitott, és mindez természetes a számára. — Azt akarod mondani, hogy nincs köztetek különbség ? — kérdezem. — Dehogyis — nevet fel. — Figyelj csak: az állomáson éppen indulófélben levő vonatra felkapaszkodik egy csomagokkal terhelt, csinos nő, és közben elejti a táskáját. Egy ott álló férfi észreveszi. Ha ez a férfi olasz svájci, felugrik a vonatra, ott megkeresi a hölgyet és annak hálás köszönetét tüzes udvarlással viszonozza. Ha francia svájci, a táskában lelt címre egy szál rózsával és névjegyével postán küldi el a hölgynek a csomagot. Ha német svájci, ugyanígy jár el, csak rózsa helyett egy számlát mellékel arról, hogy postaköltség fejében milyen összeget vett ki a hölgy pénztárcájából. Együtt nevetünk és közben arra gondolok, milyen szimpatikus tulajdonságuk a svájciaknak, hogy minden hétköznapi komolyságuk, visszafogottságuk ellenére ennyire képesek önmagukat kívülről, öniróniával szemlélni. CSÁKY PÁL Archívumi felvételek 17
