A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
FOTO: KRASCSENITS GÉZA revolucionális fej jeléül kezde vétetni. Szentenciáim után nekem megizenték, hogy copfom legyen". Mint ismeretes, Kazinczyt 1794. december 14-én tartóztatták le s a jakobinus mozgalomban való részvétele miatt 1795 és 1801 között 2 387 napot töltött különböző fogházakban. A „szentenciáim" a fogságra ítélést közlő végzést jelenti. Az idézett naplórészletből témánk szem: pontjából természetesen az a legérdekesebb adat, hogy Kazinczy nem „revolucionális" okokból — a Bastille-t leromboló párizsi forradalmárokat utánozva — hordta 1789 őszétől haját „gömbölyegen" (körben növesztve), hanem egy betegség okozta hajhullást kővetően igy akart megszabadulni a mindennapi fésülködés gondjától. A legismertebb betegség, amely hajhulláshoz (is) vezet: a hastífusz. Ennek a súlyos lefolyású bélfertözésnek a hajhullás csak egyik, inkább kellemetlen, semmint végzetes következménye. A napokon át magas lázban fekvő beteget ugyanis olyan szövődmények is fenyegetik, mint a bélátfúródás s a vele járó — napjainkban is gyakran halálos kimenetelű — hashártyagyulladás. A betegség csúcspontja körül, a második s harmadik hét fordulóján, a magas láz okozta delirium uralja a kórképet. E ködös, elborult elmeállapot annyira jellemző a tífuszra, hogy ettől kapta nevét is: a görög typos ugyanis ködöt, füstöt jelent. A beteg félrebeszél, „őrjöng", nem ismeri meg hozzátartozóit, látomásai lehetnek. Valószínűleg e „ködös állapot" emléke köszön vissza Kazinczy 1803. március 3-án Puky Ferenchez írt leveléből, melyben igy jellemzi az 1789-es forró nyavalyáját: .. az a fantáziám jött, hogy az Isten ítélőszéke előtt állok". A Kazinczy által megnevezett „rothasztó hideg" tífuszra tippelő állításomat csak erősíti, hiszen valószínűleg ugyanarról a rothasztó hidegről (febris putrida) lehetett szó, amely 1772—74 között járványszerüen terjedt Magyarországon s amelyet az orvostörténészek többsége a hastífusszal azonosít. (A Szilágyi Ferenc szerkesztésében megjelent Kazinczy Ferenc: Az én életem jegyzetapparátusa tévesen váltóláznak véli a rothasztó hideget. A váltóláz a malária magyar neve.) S hogy e betegségben a 18. században a halálos kimenetel inkább szabály, mint kivétel, arra Kazinczy saját családjában láthatott példát. Az 1774-es nagy járvány során a „rothasztó hideg" — vagy mint más helyütt Írja „inhideg" — áldozata lett Kazinczy atyja is. Valószínű azonban, hogy a mindössze 42 éves Kazinczy József (1732—1774) halálában a szakszerűtlen „orvosi" ellátás is közrejátszott. Mint azt Kazinczy Ferenc később visszaemlékezéseiben megírja, 1774-ben nem volt orvos Sátoraljaújhelyen, s igy a patikáriust hívják ki a súlyos állapotban lévő beteghez. „Ez a rothasztó hidegben lévő embert meleg ruhák alá rakatta, s eltiltott minden hivesítőt". Még a laikus Kazinczynak is úgy tűnik, hogy e „gyógymód nem lehetett éppen a legalkalmasabb a lázcsillapításra, s nem is vezethetett más eredményre, minthogy „atyám .. . szerencsétlenül orvoslott inhidegben elaludt". A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy Kazinczy ismételten „hideget" emleget, viszont Toldy már „lázról" beszél. A dolog magyarázata egyszerű: a 19. század első harmadáig a magas testhőmérséklet jelölésére a „hideg" vagy „hideglelés" volt a megfelelő orvosi kifejezés. Használatos volt a „láz" szó is, de teljesen más értelemben: madárijesztőt jelentett. Ipolyság környékén, például Paláston, ma is használják ilyen értelemben. Akkoriban azonban nemcsak a tájnyelv ismerte: a Mindenes Gyűjtemény 1789. augusztus 8-ikí számában Bécs városának leírásában ezt olvashatjuk: „kész láz gyanánt vágynak tsoportosan a Bétsi útszákon a fekete hosszú" köntösökbe öltözött Lengyel Zsidók". A láz szót a hideglelés helyett először Rácz István orvosdoktor használta az 1800-as évek első negyedében s tőle veszi át s emeli terminus technicus-i rangra a magyar orvosi szaknyelv „nyelvújítója" Bugát Pál. A néphit úgy tartja: kinek holt hírét költik, hosszú életű lesz e földön. Kazinczy esete akár e népi vélekedés érve is lehetne, hiszen a harminc éves korában híresztelt halálát 42 évvel élte túl. Szomorú fintora a sorsnak, hogy 72 éves korában egy másik fertőző bélbetegség, a hastífusz „rokona", az ázsiai kolera — vagy ahogy 1831 -ben nevezték az „epemirigy" — juttatja el Kazinczyt az elíziumi mezőkre, oda. ahol a 200 éve megjelent Mindenes Gyűjtemény búcsúverse már 1789-ben látni vélte őt. Dr. kiss LÁSZLÓ lóutca, ivóvíz; szúnyogcsípés helyett a helytelen szúnyogszúrást, a járműről „leszállni" ige helyett az ugyancsak helytelen „lelépni" igét tartják helyesnek. „Csak élőlény születhet" — állítják a logikázók, pedig teljesen helyesek ezek a mondatok is: „Megszületett az új színdarab", „Új rendelkezés született", stb. A vulgáris logikát hirdető „nyelvészek" szerint azt sem lehet mondani, hogy „Még nagy feladatok állnak előttünk", mert — szerintük —, a feladatoknak nincsenek lábai (!). A logikátlannak minősített szavak, kifejezések mindegyike azonban nyugodtan használható a nyelvhelyesség szempontjából kifogástalan nyelvünkben is. A nyelvi logikát követelők szerint helytelen az „időben" kifejezés, csakis az „idejében" a helyes. Ez az állítás szintén nem helytálló. Tehát teljesen jó ez a mondat: „Időben letette a vizsgát". Miért lenne „idejében" ? Talán szabad idejében tette le a vizsgát? Nem, csupán „időben". Sokan tartják germanizmusnak, a „Tag für Tag" szó szerinti fordításának a „nap mint nap" kifejezést is, holott a „nap mint nap"-hoz hasonló kifejezés egyetlen más nyelvben sem létezik. Sokan összetévesztik a lap és az oldal főneveket is. s például a százoldalas könyvet százlaposnak mondják, holott, az csak ötvenlapos, ugyanis minden papírlapnak két oldala van, a százlapos könyv tehát kétszázoldals! Számos nyelvész kifogásolta az efféle jelöletlen határozós összetételeket: munkaképes, erőteljes, élethű, diadalittas stb. A kifogás az volt, hogy ilyen jelöletlen határozós összetételek a régi magyar nyelvben nem fordultak elő. Deme László a Magyar Nyelvőr egyik számában tudományos alapossággal megvizsgálta e kifejezések eredetét, s arra a következtetésre jutott, hogy ősi magyar, sőt finnugor sajátosságnak kell tekinteni ezeket. Egyes nyelvészek állítása szerint nem lehet azt mondani, hogy „ezerötszáz esztendőben", csakis azt, hogy három, négy, öt óra van, hanem csak azt, hogy harmadik, negyedik, ötödik óra van, s nem igy kérdeznénk: „Hány óra van?", hanem így: „Hányadik óra van?". Ez viszont teljesen a latin „Quota hóra est?” tükörfordítása. Ezekben az esetekben tehát nyugodtan (és helyesen!) használhatjuk a sorszámnevek helyett a tőszámneveket. Egyes nyelvészek a helytelenített kifejezések között tartják számon az efféle kifejezéseket: madárlátta, ebugatta, ember lakta, magam tervezte, stb. Hogy viszont ezek irodalmi nyelvünkben szinte mindennapi kifejezések, azt bizonyítják pl. Kolozsvári Grandpierre Emil Hullámtörök című regényének következő kifejezései is: a háború kiváltotta megrázkódtatás, apám föladta talányok, szél fújta fák, és sok hasonló. A helytelenített szóhasználati listán találjuk a fölszólitás főnévi igenévvel való kifejezését is: Reggelizni! Mosdani! Mozogni! stb. Nem helytálló itt sem a germanizmus vádja, hiszen a német „Leülni!" helyett pl. azt mondja: „Setzt euch!" (szószerint Üljetek le!). A könyv szerzője külön fejezetben foglalkozik a mondattani nyelvi babonákkal is, ezek ismertetésére azonban itt nincs helyünk. A fentiekben — egyetlen cikk adta lehetőség keretein belül — tulajdonképpen csak a nyelvi babonák létezésére és az ellenük szükséges harcra szerettem volna ráirányítani a figyelmet. A szerző természetesen ennél jóval bővebb terjedelemben, tudományos alapossággal foglalkozik a nyelvi babonák keletkezésének és cáfolatának körülményeivel. Az egyes nyelvi jelenségek, nyelvi eszközök gyakorlati bemutatása és az egyes nyelvi babonák megcáfolása céljából a legtöbb esetben számos példával illusztrálja a kifogásolt nyelvi jelenségek használatának indokoltságát, s ezeket a példákat részint a régi és klasszikus, részint az új magyar irodalomból merítette. Közülük használtam fel én is néhányat szűkre fogott mondanivalóm illusztrálására. SÁGI TÓTH TIBOR Jegyzet Gogolról Nem hiszem, hogy bárki is túlzásnak tarthatná, ha a 180 éve született Gogolról, mint írózseniről, kiapadhatatlan irodalmi források kútfőjéről beszélnénk. Tények és érvek sokasága sorakoztatható fel e szavak hitelének bizonyítására: nagy utódai voltak, akik Gogol követőjének vallották magukat: Dosztojevszkij, Goncsarov, Turgenyev, de századunk világirodalmi nagyságai között Bulgakov is „örökölte" hol szatirikus, hol groteszk, sőt abszurd látásmódját. Realista íróként is újat hozott az irodalomba: realizmusával nem zárta ki műveiből a csodát, a misztikumot. Köpönyeg című elbeszélésében például: Akakij Akakijevics kistisztviselő éhezéssel megtakarított pénzén új köpönyeget vásárol magának, de még aznap ellopják tőle. Belehal bánatába, kísértetté válik, azután bundákat lop magas rangú tisztviselőktől. Szerb Antal írt le erről egy telibetalált gondolatot: „Akakij sorsához és az orosz valósághoz hozzátartozik, hogy kísértetté váljék". Még egy ilyen „kísérteties" elbeszélése van, amely a világirodalom gyöngyszemei közé sorolható: Az orr című, ebben egy kistisztviselőnek leválik az orra, önálló életet kezd, s mindent elér, ami tulajdonosának nem sikerült. Az örült naplójában is a kisembert örökíti meg, aki nem tudja elviselni az igazságtalanságot. az örökös megaláztatást, és megtébolyodik. olyan világot teremtve magának, amelyben ő a leghatalmasabb úr. Gogol drámaíróként is jelentősét alkotott: a Holt lelkek és A revizor ma is állandóan szerepel a színházak műsorán. A provinciális hivatalnokvilágról alkotott képsorai, sajnos, még ma is élethüek. „A revizorban ki akartam fejezni mindazt a rosszat, mindazt az igazságtalanságot, amit tapasztaltam, hogy egyszerre nevessenek rajta" — írta Gogol a darabról, melynek mozgatórugója a leleplezéstől való félelem. Gogol nem tréfál, szívbemarkolóan nevettet. Prózai főműve a Holt lelkek. 1835-ben így beszélt róla Puskinnak: „Ebben a regényben, ha csak egyik oldaláról is, be akarom mutatni Oroszországot." Hamarosan rádöbbent azonban, hogy Oroszországnak másik oldala nem létezik, azt tehát valójában képtelenség megírni, ezért a második rész kéziratát elégette. Meg annak második változatát is. A Holt lelkek „megrázta egész Oroszországot" — írta Herzen. Gogol maga is megijedt szatirikus-leleplezö művének váratlan hatásától. Életének utolsó éveiben szinte meghasonlott írói és emberi mivoltában: elfordult haladó szellemű barátaitól, új értelmezést próbált adni addig írt műveinek, kínzó magányában a valláshoz fordult, s a cártól és az egyháztól várta Oroszország megváltását. Elboruló elmével halt meg 1852-ben, negyvenhárom éves korában. A cár megtiltotta nyilvánosságra hozni halálhírét, Turgenyevnek azonban mégis sikerült becsempésznie a sajtóba egy rövid nekrológot. Emiatt letartóztatták és száműzték. HARASZTI ILDIKÓ 11
