A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 40. szám
láthatott, mégis megsejtette, hogy most valami bődületes marhaság következik. — Ugyan miért, gyönyörűségem ? — Tudhatnád, hogy a nagyra becsült öcséd nem május kilencedikének az előestjére készül, hanem a doktor nénihez. — Megmondanád, hogy mi köze a babfőzeléknek a május kilencedikéhez? — tette csípőre a kezét Etelka, s kérdőn nézett a párjára. Varga Pál elröhentette magát. — Hát csak annyi, édes szívem, hogy az öcséd nem ágyúdörgéssel akarja szórakoztatni a doktornőt egész éjjel — mondta Varga Pál most már fuldokolva a hahotázástól. — Szerintem inkább maradjon itthon, ha bepakol babbal. Etelkának csak úgy rengett a húsa a nevetéstől. Mikor kissé lecsillapodott bekiáltott a fürdőszobába. — Andris, hallod a széltoló sógorodat? András nevetés közben felelte, hogy hallja. — Titeket ki kellene találni, ha nem volnátok — mondta Etelka derűsen a férjének. — Majd eszik pörköltet rizzsel, az már csak nem fújja fel... Különben sem mindenki olyan széles fenekű, mint te! — Bolha prüszkölése nem hallík az égig! — mondta Varga, s közben belecsípett a felesége kemény farába. — Nyughass, Pali, mert előveszem a sodrófát! Varga hátulról átölelte Etelkát, játékosan belecsókolt a pelyhes nyakába, s kedveskedve súgta a fülébe: — Alig várom már, hogy magunkra maradjunk ... — Menj te szégyentelen! — lökte oldalba könyökével Etelka a férjét, de azért jólesett neki a kamaszos vágyakozása. — Ha rágondolok, hogy az öcséd hogyan fogja számlálni a csillagokat a doktornővel — súgta Varga tovább —, szikrákat pattint a fülem és úgy vagyok, mint a macska, amelyiknek simogatják a hátát. — Aztán mit csinál az a bizonyos macska, nagyokos? — incselkedett Etelka a hecc kedvéért. — Kérdezd meg az öcsédtől ha nem tudod. — Hallod András, mit csinál a macska, ha simogatják a hátát? — Égnek áll a farka. Éne aztán Etelka kezében megvillant a fakanál, mire Varga Pál úgy kiszökkent a konyhából, mint a bokorban rejtőző nyúl a vadászkutya elől. Nevetésüktől csengtek a falak. Jó hangulatban vacsoráztak meg. Általában vidámak voltak, pedig hát nem egyszer jöttek haza a munkából bosszúsan. Hol a munkahelyi problémák terhét hozták haza, hol még más egyéb fonákságok miatt dühöngtek. Legtöbb esetben csak addig tartott a bosszúságuk, míg ki nem pakolták egymásnak a problémáikat, aztán félredobták a bújukat-bajukat, mint a kiürült tarisznyát, s helyébe jöhetett a mókázás, viccelődés. Jó humorérzékünk lévén, mindennek megtalálták a humoros oldalát, s olyan jóizűn tudtak nevetni, ahogy kevesen. Vacsora után András felöltözött. A halványkék ballonnadrágját vette fel, ugyanolyan színű rövidujjú ingbe bújt, s mielőtt elindult volna, kézbevette a homokszinű dzsekijét is. Még egyszer megnézte magát az előszoba falifogasának a tükrében, eközben Etelka kissé félrebillent fejjél nézte őt. — Stram fiú vagy, öcskös — mondta elismeréssel. — Azért féltelek már egy kicsit, tudod-e? — Semmi okod rá, tudok magamra vigyázni. —Folytatjuk— Mindaz, amit összefoglaltam háború utáni költészetünkről, annak azon elemeiről, amelyek valamilyen módon kapcsolatosak az otthontudattal, a szlovákiai magyarság történelmi sorskérdéseivel és jelenlegi gondjaival, természetesen költészetünk egészét nem ölelhette fel. Ez nem is volt célom. Kimaradtak e dolgozatból az idősebb nemzedék olyan költői, mint Csontos Vilmos vagy Rácz Olivér, de nem írtam Gyurcsó Istvánról, Dénes Györgyről, Veres Jánosról sem, holott az ö munkásságuk — eddigi életművük — szintén lényeges elemekkel gazdagította azt, amit szlovákiai magyar valóságképnek nevezhetnénk. Hasonló módon nem foglalkoztam az „Egyszemű éjszakások" után fellépő nemzedékkel. Ez utóbbiakról a jelen esetben azért nem írtam, mert róluk, ha nem is az otthontudat kapcsán, a Főnix füzetek cimü dolgozatomban bővebben szóltam. A legfiatalabb nemzedék pedig pályája kezdetén áll. s az eddig megjelent műveikből egyelőre még nem látható, hogy a továbbiakban merre mozdulnak, milyen irányt vesznek. Kérdéses, hogy megmaradnak-e a jelenleg oly erősen exponált „modem" törekvések semmire sem kőtelező gubancai és bizonytalanságai mellett, kiélve a „részletek egoizmusát", avagy hangot váltanak majd, miként az előttük járó nemzedékek; s ezáltal közelebb kerülnek, mondjuk — önmagukhoz... Vagyis az ő eddigi munkájukat korai volna ilyen szempontból vizsgálat tárgyává tenni, mert esetleg abba a hibába esnénk, amibe Szalatnai Rezső az Egyszemű éjszakások megítélésének esetében. Ha most megismétlem azt a kérdést, hogy a harmadvirágzás szlovákiai magyar költészetébe miként ágyazódott bele az otthon valósága, „létezésünk környezete", a szülői táj legendája, milyen összefoglaló választ fogalmazhatnék? A Fábry Zoltán-i „világtudat" és „alaphűség" mértékének és elvárásának meg tudott-e felelni ez a költészet? Úgy érzem, mindaz, amit az eddigiek során az egyes köttök lezárt, vagy még nyitott életművéből — ha szűkén is — sikerült megmutatnom a fenti kérdésekre egyértelműen igenlő választ adott. Természetesen e költői életművek lényegesen tágasabbak, színesebbek és gazdagabbak annál, mint ami itt belőlük felragyoghatott, de azt hiszem, hogy enélkül az „aiaphüség" nélkül aligha is növekedhettek volna idáig — tartalomban és formában — ahol őket ma az irodalomtudomány számon tartja. Az a tér, amelyben ez a költészet megszületett, él és hat, meglehetősen szűk. Az ideje sem valami tágas. így eleve a mindenkori provincializmus nehezedik rája, olyan kölönc, amitől nehéz küzdelem árán lehet csak meg- és felszabadulni. Költőink és költészetünk legjava — hitem szerint — képes volt arra — s bízom abban: képes lesz a jövőben is —, hogy ezeket a koloncokat elvesse magától. Ebben a folyamatban bizonyára komoly szerepet játszott Fábry Zoltán több írása és Figyelmeztetése. Ezek közül most csupán egyből idéznék;......egyet nem szabad elfelejteni; — Írja a Rés poeticában — regionális költő világgá tárulkozása mindig adottságot, provincializmust mulaszt, de sose szabad úgy világgá rohannia, hogy vissza ne térhessen, hogy az adottsági realitást megtagadja vagy elfeledje. A legvilágibb versben is magyarnak kell maradnia és a legmagyarabb versnek is a világhoz kell tudni szólnia.. Számomra a fenti idézetből a „visszatérés" mindenkori lehetősége tűnik a legfontosabbnak. Már csak azért is, mert ez a lehetőség egyben szükségszerűnek is látszik. Szinte minden költőnél, akiről írtam, ez a visszatérés valamilyen módon lejátszódott. Az indulásnál az útrabocsájtó közösség, a szülői táj elemi erővel van jelen; ezt követi az ettől való elszakadás — város, városiasodás, a világirodalom különböző irányzatai felé való tájékozódás, stb. — majd ennek lezárása után megindul egy belső folyamat: visszatérés azokhoz az értékekhez-élményekhez, amelyek az otthon egyszeri valóságából épültek. Tapasztalataim szerint ez egy új, magasabb költői minőséget jelent egyénenként és a költészetünk egészében is. Amikor e hármas folyamat felől gondolkodtam, akkor jutottam el ennek szinte képletszerű leírhatóságáig. Van tehát elsőnek az otthon — tézis —, ezt követi a nagyvilág — mondjuk ez az antitézis — s végül a világotthon — a szintézis. Azt hiszem ez a „fájdalmas fennsík" minden igyekezetünk iránya és célja. Fábry Zoltán a szlovákiai magyar valóságkép teljes megfogalmazását eredendően a nagyepikától várta, ami „regény formájában máig sem készült el". Véleményem szerint ez az elvárás nélkülözte a realitást, a megfelelő történelmi távlatot. Ma már látni, hogy ez a valóság egyetlen műben megfogalmazhatatlan. Ugyanakkor az is látható, hogy irodalmunk egésze, versben, rövidprózában, regényben, szociográfiában a fent jelzett elvárásnak egyre eredményesebben tud megfelelni. A prózai műfajok alapvetően a társadalmi változásokat, az emberi sorsokat és a szlovákiai magyarság sorsfordulóit ábrázolják. a költészet pedig ennek belső szellemi-érzelmi alakulását vetíti elénk, mégpedig a prózával egyenrangú hitelességgel és méltósággal. GÁL SÁNDOR BÖRÖNDI LAJOS* '89 nyara tanulok hallgatásul verssel hallgatok e megrepedt nyárban torokperzselő júniusban versem lassan elvérző madárdal ' Fiatal magyarországi költő fut velünk „Minden egész eltörött" (Ady Endre) fut velünk egy mssz szekér kezedet fogom semmi csillag fölöttünk csak az üres csönd van szemedben félelem ragyog minden egész eltörött a részletek meg lent a porban minden láng részekben lobban csak lélegzésed hallgatom európa újra csendes hallgatásban fekete csöndben néha csak a kerék döccen nem sírunk s nem nevetünk mikor mikor a remény összeroppan jó lenne tűrni mozdulatlan állni összeszorított szájjal szemben az elmúlással nézni hogyan fáj a nyárban a lassan elvérző madárdal és hinni legalább ebben az elhulló szerelemben öledbe bújok hallgatok minden egész darabokban mögöttünk nagy fekete por van fut velünk egy rossz szekér 15
