A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 39. szám
LOVICSEK BÉLA ••• Tóth Andrásnak nem nagyon ízlett az ebéd: telve volt feszültséggel és izgalommal. Az elmúlt néhány nap alatt állandóan erre a mai délutánra gondolt. Sokféleképpen elképzelte a várható eseményeket, számtalan variációt eszelt ki: mit csinál. hogyan viselkedik, hogyan fog beszélni, milyen kérdésekre mit fog válaszolni, meg hasonlókat. Közben meggondolta a dolgot és a szombati, azaz a tegnapi találkát Jucival lemondta. Azt hazudta neki, hogy váratlanul belázasodott. — Kár... Nagyon felkészültem, még italról is gondoskodtam — mondta a telefonkagylóba Jucika elanyátlanodva. — Aggódom érted, András, és javulást kívánok! — Nagyon kedves vagy, Jucika. köszönöm! Életében először fordult vele elő, hogy biztos eredménnyel járó és kellemesnek ígérkező találkát lemondjon. — Mi van veled, öcskös-bicsakos, nem ízlik az ebéd? — villantotta rá fogát Etelka, a nővére. — Komoly bevetésre készül a fiatalúr — mondta a sógora viccelődve, majd megtoldotta még egy gondolattal. — Ilyenkor a nagy készülődés és igyekezet meg szokta bosszulni magát. — Te már csak tudod, te pupák! — döngette hátba Vargát a felesége, de Varga nem engedett. — Nehogy úgy járj, mint az egyszeri pasas — hahotázott Varga Pál, s öklével törölgette a könnyező szemét. Etelka befogta a férje száját, mert jól ismerte azt a trágár viccet, miszerint annak a bizonyos valakinek megszólalt a valamije, még pedig úgy, hogy csütörtököt mondott. Varga Pál a felesége tenyere mögül mégis kimakogta valahogy a viccet. Erre aztán háromfelé dűltek a nevetéstől. Etelka sem tudta megállni nevetés nélkül, belerengett a kemény húsa. — Az már biztos, hogy mocskos szájú pasas vagy — mondta Etelka tettetett felháborodással. — Megáldott engem veletek az isten. Ha így fogtok viselkedni, elűzlek benneteket a lakásból. Varga Pál felröhögött: — Százszor is meggondolod, Etuskám. Ilyen két gatyás legényre nehezen tennél szert. — Nocsak, nocsak milyen beképzeltek valakik! Mióta együtt éltek hármasban, gyakorta elviccelödtek, mókáztak, s szereztek kellemes perceket egymásnak. — Miért is ne? Szembenevetjük a szegénységünket, hátha elszégyelli magát és továbbáll! — szokták mondogatni. Tóth András bevonult a fürdőszobába. Jó ideig pocskolt a kádban, közben hajat is mosóit, majd munkába állította a hajszárítót. Vidáman fütyörészett. Befejezvén a nagy és fontos munkát, még egyszer beletekintett a tükörbe: csak úgy fénylett az enyhén hullámos haja. Elégedett volt önmagával. Éppen befejezte az öltözködést, amikor csengett a telefon. Eelkapta a kagylót és bejelentkezett. — Nem feledkezett meg az ígéretéről? — hallotta a drót túlsó végéről a kedvesen csengő hangot. — Dehogy feledkeztem. Éppen indulóban vagyok. — Várom ... András elmosolyodva tette le a kagylót: lám, a doktornő mégis komolyan gondolta a meghívást. Egyre magabiztosabbá vált. Elhatározta, hogy a doktornővel szemben megpróbálja levetkezni az elfogódottságát és igyekszik olyan természetességgel viselkedni, mint ahogy bárki mással szemben, akivel eddig találkozott. Indulás előtt Etelka átnyújtotta Andrásnak a gondosan becsomagolt három szál rózsát, közben alaposan végigmérte az öccsét. — Ez már döfi, mint egy új húszas! — mondta Etelka elragadtatással, csillogó szemmel. — Aztán ne feledkezz ám meg a jónevelésről! — mondta még útravalóul. — Ne hallgass a nővéredre, sógor, mindent bele! — kiabálta utána a szobából Varga Pál. Mikor András a tizenegyedik emeleten kilépett a felvonóból és megállt a doktornő lakásának az ajtaja előtt, hogy becsöngessen, a szokásosnál gyorsabban szaporázta a szive. Bátorság, fel a fejjel! — biztatta magát, s megnyomta a csengő gombját. Nem is csengés. hanem a fülnek kellemes harangjáték szűrődött ki az ajtó mögül. A doktornő szokatlan kedvességgel fogadta, örömmel vette át és köszönte meg a rózsákat, nyomban kristályvázába tette, utána pedig vadonatúj papucsot vett elő a faliszekrényből és András lába elé tette. — Remélem, jó lesz — jegyezte meg. Tóth András ezúttal nyugodt lélekkel lépett ki a cipőjéből, tudta, hogy nem lyukas a zoknija. Micsoda szemmértéke van ennek a nőnek, gondolta magában, mikor lábát beledugta a papucsba. Pontosan az ö mérete volt, mint ahogy az ingé is, amit ajándékba kapott. Lehet, hogy pályatévesztett ember, tervezőmérnökként talán jobban megállta volna a helyét, bár Adéltól, a nővérkétől azt hallotta, hogy Nóra kitűnő orvos. Maga sem tudta, miért jutott eszébe ez a képtelen gondolat, és Adélka, és pontosan most. Közben a doktornő betessékelte a nappaliba, s hellyel kínálta. Az ülőbútor bőr huzata csendesen rippent-roppant az ülepe alatt. Mintha arra figyelmeztette volna, hogy „finoman" helyezkedjen el rajta. — Mivel kínálhatom meg? — Köszönöm, nem kérek semmit! Nehezen, akadozva indult köztük a beszélgetés. Andrásnak talán jót is tett ez a vontatottság, lassanként feloldódott a szorongása, s már-már teljesen megnyugodott. — A kislány most is alszik? — kérdezte András. — Nem, nem, a szüleimnél van ... Minden hétvégén igényt tartanak rá függetlenül attól, hogy szolgálatban vagyok-e vagy sem. Többet foglalkoznak vele, mint én. Legtöbbet persze Mária asszony van vele. Lassanként odáig fajul a dolog, hogy öt fogja anyjának tartani, nem pedig engem. Furcsa helyzet, dehát ezt kell elfogadnom ... Én mégis töltök egy pohárka konyakot — mondta a doktornő, s feleletet sem várva cselekedett. — Egészségére! Előkerült a Marlboro is. Kékesen bodorodqtt a füst, s olyan mélységes, nagy csend vette körül őket, mintha egyedül ők ketten birtokolták volna a tizenegy emeletes épületet. Már-már kínossá vált a közéjük ereszkedett csend. A doktornő törte meg: — Mondja, milyen nőnek tart maga engem!? De őszintén! Andrást váratlanul érte a kérdés. Meglepetésében majdnem lenyelte az ádámcsutkáját. — Nem tudom, mire gondol? — Csakis arra, amit kérdeztem. András tétován vonogatta a vállát. Most újra úgy érezte magát, mint egy zöldfülű, tapasztalatlan kamasz. — Van valakije? — tette fel a doktornő a második kérdését, mivel az elsőre nem kapott választ. — Van ... mindig is volt... fiatal, egészséges vagyok — felelte András anélkül, hogy a doktornőre nézett volna. Szemérmes szégyenkezés ült az arcán. — Egyszóval nincs komoly kapcsolata? — Nincs. — Mondja, maga mindig ilyen tartózkodó és bátortalan?! — Dehogy vagyok. — Hát akkor miért nem felel az első kérdésemre? Tóth András gépiesen nyúlt a cigaretta után, s a doktornőre emelte a tekintetét. — Hogy milyen nőnek tartom? — kérdezte elmosolyodva. — Okosnak, műveltnek és... és gyönyörűnek. — Ennyi? — Eddig megközelíthetetlennek és elérhetetlennek tartottam... — Nesze neked, most aztán gondolj rólam, amit akarsz. — És most? — Nem tudom ... — Valamit csak érez? — Természetesen ... — Mit? — Félek az érzéseimtől... — Ilyen nagydarab férfi létére fél? — Igen... — Szóval nincs komoly kapcsolata? — Nincs. A doktornő felállt, az ablakhoz sétált és hosszan nézte a völgyben elterülő várost. Bár András a háta mögött ült, mégis öt látta maga előtt. Megrendítöen szép érzések hullámoztak benne. Képtelen volt megérteni, hogy mi történt vele. Mostanában András képével volt teli az élete, nevetséges módon ébren is, álmában is vele foglalkozott. És abban a pillanatban megfeledkezett min-14
