A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-22 / 39. szám

A SZABADSÁG ÚTJAI vi. „Egyetlen ember élt ekkor egész Európában .. A francia romantika neves írójának, Alfred de Musset-nek a szavait idéztük. — A század gyermekének vallomása című önéletrajzi ih­letésű müvében így jellemzi azt a tizenöt évet, amely Napóleon 1799-es államcsínyét követte. Romantikus túlzás, mondhatnánk fölényesen mosolyogva, pedig a lényeget illetően Musset-nek igaza volt. Erre az egyet­len emberre szegeződött ekkor Európa lakó­inak tekintete, az ö nevét magasztalták vagy átkozták a kastélyokban és a kunyhókban, a szalonokban és a fogadókban; senkiről nem beszélgettek olyan gyakran és olyan sokat, mint erről a háromszögletű kalapot és szürke kabátot viselő kis emberről, aki győzhetet­lennek hitt hadai élén végigvonult Európán.'s akinek a neve már életében a halhatatlanság és a dicsőség jelképévé vált. Neki tulajdoní­tották a mondást, miszerint a zsenit az különbözteti meg az átlagembertől, hogy a lehetetlent akarja — nos, ö valóban a lehe­tetlent akarta, a földrészekre kiterjedő biro­dalom ábrándját azonban Austerlitz és Wag­ram győztese sem valósíthatta meg: Európa valamennyi népével szembekerülve sorsa nem lehetett más, mint bukás, a tragikus száműzetés az óceán magányos szigetén. Szerencsére nem feladatunk Napóleon pályafutása fölötti elmélkedés, vessünk azonban egy pillantást a forradalom utáni Franciaországra és Európára. Mi maradt, s maradt-e valami 1789, 1793 örökségéből? Mindenekelőtt látnunk kell, hogy Napóle­on hatalomra jutása és egyeduralma a törté­nelmi szükségszerűség megnyilvánulása volt. Franciaország lakói — a győztes bur­zsoázia, a feudális járomtól megszabadult parasztság, a reményteljesebb holnapot váró munkásság — olyan kormányzatot kívántak, mely véget vet a káosznak, a pártviszályok­nak, politikai és gazdasági stabilitást teremt, s biztosítja a belső és a külső békét. Konszo­lidációra volt szükség, s a vaskezü diktátort rendkívüli képességei vitathatatlanul alkal­massá tették e konszolidáció megvalósításá­ra. Leverte a királypárti lázadásokat, kiegye­zett a hatalmát elfogadó emigránsokkal, egyezségre jutott az egyházzal, elfojtotta a plebejus mozgalmakat, felszámolta a de­mokratikus vívmányokat, de elősegítette a gazdaság intenzív fejlődését, az ipari forra­dalom nagyarányú kibontakozását, hidakat és csatornákat építtetett, iskolákat alapított, lesújtott az üzérkedőkre; az általa létreho­zott közigazgatási rendszer ma is elismerés­re készteti a szakértőket, törvénykönyve, a híressé vált Code Napóleon ppdig máig tartó érvénnyel rögzítette a burzsoá viszonyok megszilárdulását, a forradalom számos vív­mányát. A forradalom éveit egy kivételes tehetségű zsarnok uralmának évei követték. Napóleon nem sokáig érte be az első konzul címével: 1804-ben császárrá koronáztatta magát, de itt le kell szögeznünk: egy forradalomból született polgári állam császára lett, aki Európa feudális uralkodói ellen vívta hosszú és véres háborúit. Egy világbirodalom álmát dédelgető hódító volt, de hódító háborúiban is a haladás tört magának utat: a császár által legyőzött országokban polgári alkot­mányt léptettek életbe, haladó reformokat valósítottak meg; Marengo, Austerlitz, Jéna, Friedland, Regensburg és Wagram győze­delmes hadvezére olyan súlyos csapásokat mért a feudalizmusra, melyeket az nem tu­dott többé kiheverni. Hiába volt Napóleon hóditóként is a társa­dalmi haladás képviselője, bukása mégis elkerülhetetlenné vált: a nemzetek szabad­ságának semmibevevésével, nagy múltú or­szágok leigázásával végzetesen szembeke­rült Európa népeinek önállósági, független­ségi törekvéseivel, s e népek egyesült erejé­vel szemben nem lehetett esélye a győze­lemre. Lángelméje és akaratereje még a bukás küszöbén is csodákra volt képes, de egyetlen ember akarata sosem változtathatja meg a történelem törvényszerűségeit. Napóleon sorsa a Waterlooi csatamezőn 1815. június 18-án beteljesedett; életéből már csak a Szent llona-i számkivetés szomo­rú epilógusa volt hátra. Franciaországba is­mét visszatértek a Bourbonok, de a forrada­lom előtti rend visszaállítására már képtele­nek voltak, s alig tizenöt évi uralom után az 1830-as forradalom az ö családjukat is száműzte a francia történelemből. A forrada­lom előtti világ végleg a múlté lett, a polgári rend diadalmaskodott — 1789 eszméi való­ra váltak. A forradalom öröksége Mi sem látszik könnyebbnek, mint kétszáz év távlatából sommás és megfellebbezhetetlen ítéleteket mondani az események főszerep­lőiről. higgadtan és józanul értékelni azokat a napokat, hónapokat és éveket, amikor e történet hősei elveikért, életükért, s akarva­­akaratlanul a jövőért vívták könyörtelen har­cukat. Úgy véljük azonban, hogy a történetek megértéséhez szükséges értékeléssel eddig sem maradtunk az olvasó adósai, az álokos bölcselkedés pedig éppoly kevéssé lehet vonzó számára, mint a forradalomhoz kap­csolódó szubjektív igazságaink rátukmálása. Már csak egy feladatunk maradt: az örökség számbavétele. Mindenekelőtt egy kérdéssel kell szembe­néznünk. Elérte-e célját a forradalom? Béké­ben nyugodhatnak-e mindazok, akik vérüket ontották a Bastille és a Tuileriák ostrománál. Valmynál és Fleurusnál, az intervenciósok és Vendée lázadói ellen vívott harcokban, Na­póleon csatáiban? S máris mondanánk a választ: ez egyáltalán nem biztos, mert... mert az elnyomókat új elnyomók váltották fel, csak a gazdagok lehettek a forradalom igazi haszonélvezői, s- a „Szabadság — Egyenlőség — Testvériség" gyönyörű jelsza­va álom maradt csupán ... Mindez igaznak tűnik, de igazságtalanságról és történelmiet­len szemléletről, lehangoló ostoba dogma­­tizmusról tennénk tanúbizonyságot, ha a megvalósulatlan álmok alapján ítélnénk meg a forradalmat. Ítélni csak az eredmények alapján lehet — a francia forradalom ered­ményei pedig világtörténelmi méretekben is páratlanok voltak. Először történt meg, hogy harcával nemzetek sorának mutasson utat. A Párizs munkásnegyedeiben megkonduló vészharangok nemcsak XVI. Lajos, hanem valamennyi feudális önkényúr végórájának közeledtét jelezték; az Emberi és a Polgári Jogok Nyilatkozata, a forradalom alkotmá­nyai egy olyan korszak kezdetének a doku­mentumai lettek, mely évszázadokon át jog­­fosztottságban élő és kisemmizett milliók felszabadulását hozta magával. A francia forradalom végleg lerombolta a társadalom feudális szerkezetét s utat nyitott a gazdasá­gi fejlődés kapitalista, s abban a korban egyértelműen és messzemenően haladó for­májának. A feudális rendszer felszámolása, az arisztokrácia hatalmának megsemmisíté­se óriási lépés volt a szabadság évezredes emberi álmának megvalósulása felé. s e lépés Dél-Amerikában éppúgy visszhangra talált, mint Kelet-Európábán. Az „ancien ré­gime" társadalmát felváltotta az új, polgári társadalom, melyben — a történelemben először — megvalósult a jogegyenlőség: ugyanaz a törvény vonatkozott a gazdagra és szegényre, hatalmasságra és kisemberre egyaránt. A tőkés gazdálkodás győzelmének kivívása pedig addig elképzelhetetlen gazda­sági fejlődést tett lehetővé. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a forradalom leszámolt az „Isten kegyelmé­ből" uralkodó király mítoszával, s a trón és az oltár szövetségére épülő abszolutisztikus államot megdöntve létrehozta a nemzet szuverenitásán és az állampolgári egyenlő­ségen alapuló világi államat. Megtörtént az egyház és az állam különválasztása, s ez a lépés világszerte rendkívüli hatást gyakorolt az egyház szekularizációját célul kitűző mozgalmakra és kormányokra. A forradalomban szilárdult meg a franci­ák namzettudata, mely merőben új s haladó tartalmat kapott; az ország lakói történel­mük folyamán először tudatosíthatták — társadalmi helyzetre, vagyoni különbségek­re való tekintet nélkül — hogy valamennyien a francia nemzet polgárai, s ez az öntudato­sodás határtalan energiákat szabadított fel. Az „Éljen a nemzet!" felkiáltással csatába vonuló harcosok az akaraterő, a bátorság, a hit és remény megtestesítői voltak. Meg kell jegyeznünk, bár nem kívánjuk Napóleon érdemeit kisebbíteni, hogy páratlan sikereit nem csupán önnön zsenialitásának köszön­hette, hanem annak is, hogy ötudatra ébredt, magukat a nemzet védelmezőinek tekintő állampolgárok meneteltek zászlói alatt. Szólnunk kell a forradalom szellemi és eszmei örökségéről is. 1789 és az utána következő évek a felvilágosodás betetőzé­sét jelentették; Robespierre, Danton, Marat, Vergniaud és társaik grandiózus kísérlete a filozófusok eszméinek gyakorlati megvalósí­tására kitörölhetetlen nyomot hagyott az elkövetkező két évszázad történelmén. Esz­méikkel, harcaikkal, életükkel forradalmárok és gondolkodók, politikusok és művészek nemzedékeinek váltak a példaképévé, ösz­tönzőjévé és ihletűjévé. 1830 és 1848 for­radalmárai, az utópista szocialisták és a párizsi kommün harcosai, a szellem sza­badságáért küzdő Írástudók s az utolsó orosz cárt elűző felkelők valamennyien a forradalom örökösének vallhatták magukat. A néptömegek egyenlőségéért és a demok­ráciáért folytatott harcok, az 1793-as év demokratikus és szociális vívmányai, az Egyenlők Összeesküvése már a kibontakozó nemzetközi munkásmozgalmat előlegezték; a forradalom számos eszméje túlmutatott a polgári tartalmakon és a munkásosztály ideológiájának a részévé vált. Méltatlanul kevés szó esik a forradalom éveinek tudományos és művészi életéről, pedig ezt az időszakot számos neves tudós és kiemelkedő alkotó munkássága fémjelzi. Korszakos jelentőségűek voltak Lavoisier kémiai felfedezései, Cuvier és Lamarck ter­mészettudományi művei; a filozófusok kö­zül Condorcet, az írók közül pedig madame de Staél, Chateaubriand és André Chénier nevét kell megemlítenünk. A korszak legki­emelkedőbb festője Louis David, a klasszi­cizmus kiváló reprezentánsa volt, a szobrá­szat területén pedig Houdon tett szert a legnagyobb hírnévre. A forradalom idősza­kában született mérték- és súlyrendszer az egész világon elterjedt, s ma már kevesen gondolnak arra, hogy a méter és a kilog­ramm is e forrongó kor öröksége. Végül is mi volt a francia forradalom? Csodálatos küzdelem a szabadságról s az egyenlőségről szőtt álom megvalósításáért, amely egy új, minden addiginál igazságo­sabb és ésszerűbb társadalmi rendet hozott létre, s megteremtette egy új civilizáció alapjait. Harcosainak tette a hazafiasság, a bátorság, az állhatatosság és a becsületes­ség örök érvényű példái lettek; a forradalom eszményei, eseményei és reményei ma is indulatokat ébresztenek, érzelmeket kavar­nak, elgondolkoztatnak és ösztönöznek, lel­kesítenek és félelmet keltenek. Két évszá­zad telt el a Bastille ostroma óta, a forrada­lom emléke azonban ma is eleven az embe­rek tudatában — távoli csillagként, de egyre élesebb fénnyel ragyog. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A burzsoák gazdagodtak meg a forradalmon 10

Next

/
Thumbnails
Contents