A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 39. szám
A jó öreg Vilma Vilma egy derék, jóravaló teremtés. Kissé korosabb ugyan a kelleténél, s az évek nem szálltak el felette nyomtalanul, de megbízható, szerény és pontos. Nem hinném, hogy sokan ismerik őt — legföljebb néhány bennfentes —, jómagam is csak nemrég egy júliusi reggelen találkoztam vele először a pozsonypüspöki (Pod. Biskupice) főtéren, ahol randevúnk volt. Persze senki ne gondoljon valamiféle romantikus légyottra; Vilma nemcsak énrám várt, hanem egy seregnyi gyerekre is, akik a főtéren gyülekeztek, hogy útra keljenek a Csemadok KB jabloncai (Silická Jablonica) pionírtáborába. Vilma szótlanul szemügyre vett bennünket. Magában bizonyára jót mulatott rajtam, elvégre kétlábon járó karácsonyfát méghozzá a kánikula kellős közepén ritkán láthatott hosszú élete során. Az egyik vállamon egy hatalmas utazótáska himbálózott, a másikon kedvenc távcsövem (nappal a madarakat, éjjel a Hold krátereit és a csillagokat lestük vele); a hónom alatt pedig egy összecsukható kempingszéket cipeltem, abban a hiszemben, hogy hasznát veszem majd. (Csak egyszer volt vele dolgom, amikor hazafelé indulóban majdnem ott felejtettem Jabloncán ...) Meg kell mondanom, első benyomásaim Vilmával kapcsolatban meglehetősen vegyesek voltak. Nem nagyon hittem abban, hogy a hosszú utat jól fogja bírni. Nagy Sanyi, a sofőrünk azonban megnyugtatott: semmi vész, Vilma mindent kibír. S ezt olyan határozottan mondta, hogy nem volt okom kételkedni a szavaiban. Már csak azért sem, hiszen aligha akad rajta kívül bárki, aki jobban ismerné Vilmát. Mert Vilma — ha még nem említettem volna — egy autóbusz. Főállásban a Szőttes táncosait és holmijait szállítja a fellépésekre, de ha ideje engedi, máshol is szívesen besegít. Kanyargós utakon Jabloncára menet fokozatosan vagy ötven főre duzzadt a társaság. A fővárosi gyerekekhez Éberhardon (Malinovo), Somorján (Samorín), Szencen (Senec), Rétén (Reca), Diószegen (Sládkovióovo) és Léván (Levice) továbbiak csatlakoztak. Voltak, akik már régi ismerősökként üdvözölték egymást, mások, akik a korábbi esztendőkben még nem jártak a jabloncai táborban eleinte szótlanul figyelték a tájat, később azonban feloldódtak és egyre gyakrabban kapcsolódtak be a közös éneklésbe, amelynek Polák Margit — a szenei városi könyvtár munkatársa — volt az irányítója. Gömörhöz közeledve egyre változatosabb lett a táj, ami a síksághoz szokott szemeket csodálattal töltötte el. Talán csak Vilma dohogott egy kicsit a kaptatok miatt, de jámboran és becsülettel rótta a kilométereket, mintha gyanította volna, hogy várnak még rá nagyobb megpróbáltatások is. Persze azért ő is megörült a kis pihenőnek a pinci faluszélen, ahol megebédeltünk és jó nagyokat kortyoltunk az enyhén kénes csevicéből. Hát mit mondjak, ennél azért kellemesebb vizet is ittam már! Például a Sólyomkö alatt fakadó csermelyből, de tán még a jabloncai vadászház vízcsapjából is. Pincről Jabloncáig már megálló nélkül tettük meg az utat. A gombaszögi völgynél Vilma egy kissé tempósabbra vette a 80 kilométeres „száguldást", így néhány másodpercig elidőzhetett a tekintet az országos kulturális ünnepség helyszínén. Egyébként is kellett ez a ritmusváltás, hiszen vészesen közeledett Vilma legnagyobb mumusa, a Szoroska. Krasznahorka vára mellett még mit sem gyanítva robogtunk el, egyszerre azonban meredeken felfelé kezdett ívelni az út, s már-már úgy tűnt, hogy nekünk kell majd Vilmát a faránál fogva feltuszkolnunk. A jó öreg autóbusz azonban nem hagyott cserben bennünket: ha lépésben is, de felcammogott a tetőre, ahonnan — mintegy kárpótlásul az iménti nagy riadalomért — szemet gyönyörködtető kilátás tárult elénk. A Szoroskáról már szinte begurultunk Jabloncára, ebbe az alig 300 lelket számláló falucskába, meghatódva végigsiklottunk a kanyargós főutcán, majd a másik faluvégtöl néhány száz méternyire egy erdővel szegélyezett formás kis Lánc, tánc eszterlánc .. . Móricz Zsigmond kisfiának sírjánál a rozsnyói temetőben Ezt a korallra emlékeztető mészkőtufát a patakból halásztuk ki 4
