A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 38. szám
EMBERI SORSOK JAROSLAV HASEK A névtelen levél Frigyes herceg, a waldecki fejedelemség ura hintájával végighajtatott a városon. Az utca két oldalán üdvrivalgó tömeg fogadta. A herceg ölébe hirtelen egy levél pottyant, amelyet ügyes kézzel hajítottak feléje a sokaságból. Frigyes herceg kedvesen elmosolyodott, felbontotta a borítékot, és ezt olvasta: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Frigyes herceg arcáról lehervadt a mosoly. Mint a másnapi hivatalos lap közölte, őfenségét hirtelen rosszullét fogta el, aminek következtében az ünnepséget félbe kellett szakítani, és Frigyes herceg visszatért a palotába. A palotába érve a herceg dolgozószobájába sietett, még egyszer gondosan elolvasta a gyalázatos levelet, és miután már vagy ötvenedszer végigfutott pillantásával a sértő szavakon : Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! —, úgyhogy a szöveget már betéve tudta, csodálkozva felkiáltott : — Az a gazember még alá se írta! Izgatott léptekkel fel-alá kezdett járni dolgozószobájában, állandóan ismételgetve magában: Fenség! Maga a legnagyobb szamár. akit a föld a hátán hord! Fél órával később összehívta az államtanácsot. — Kedves uraim — fordult felindultan a négy titkos tanácsoshoz —, a harmincéves uralkodásom mai évfordulóján rendezett ünnepség alatt ismeretlen tettes a következő levelet dobta hintómba: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! A titkos tanácsosok elsápadtak, és Károly báró kijelentette: — Fenség, ez a levél nem fenségedet illeti. Frigyes herceg haragra gyűlt. — Kedves báró — szólt indulatosan —, remélem ön is tudja, hogy a fenség cím ebben az országban csakis engem illet, és rajtam kívül senki, aki magára vonatkoztathatná ezt a titulust. Mivel pedig a levélben ez áll: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! — a levél engem illet. E kérdésben, úgy hiszem, uraim, mindnyájan egyetértünk. Az állam érdeke megköveteli, hogy megtudjuk, ki az a gazember, aki A Nagy Frigyes korabeli Poroszországáról az a hír járta, hogy nem olyan ország, amelynek hadserege van, hanem olyan hadsereg, amelynek országa van. Azt már kevesebben tudják az abszolút katonai fegyelem hívévé vált, felvilágosultsága ellenére is rettegett uralkodóról, hogy fiatal korában ugyanolyan romantikus volt, mint a többi ifjú. Midőn — igaz legalább annyira érdekből, mint szereigy megrágalmaz bennünket, mert én ezt az eljárást egyszerűen hazaárulásnak minősítem. Az önök kezébe adom át az ügyet és a levelet, s remélem, az országgyűlés is részvétét fejezi ki nekem, és holnapi gyűlésén egyöntetűen elítéli ennek az elvetemült egyénnek az eljárását, aki nem riadt vissza attól, hogy megzavarja fenséges urának lelki nyugalmát. Az államtanács a késő éjszakai órákig tanakodott, az értekezletre később a rendőrigazgatót is meghívták. Másnap az országgyűlés rendkívüli ülésén az elnök meghatottságtól remegő hangon olvasta fel az uralkodó legfenségesebb leiratát, amelyben Frigyes herceg népének hűségére' hivatkozott. Az országgyűlés haladéktalanul feliratot szerkesztett és hagyott jóvá, bár tulajdonképpen senki sem tudta, miről is van szó. A városban és az egész országban nyomott hangulat uralkodott. A rendörigazgató ezalatt egy percet sem vesztett, külön kihallgatást kért az uralkodótól, és az állami levéltárból kiigényelte a gyalázkodó levelet. — Mit kiván tenni? — kérdezte a kancellár. A rendörigazgató sokatmondón dörzsölte a kezét. — Egy kis türelmet kérek, méltóságod meg lesz lepve újszerű nyomozási módszeremtől! A levelet elküldték az állami nyomdába, és a kora délutáni órákban a főváros minden utcasarkán nagy falragaszok jelentek meg a rendőrigazgatóság aláírásával: t 000 márka jutalomban részesül, aki nyomára vezet az elvetemült tettesnek, aki az alábbi szövegű levelet írta és legfenségesebb uralkodónk kocsijába dobta: (A felhívás alatt a névtelen levél hű és pontos másolata díszelgett.) Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Estére nem akadt ember a waldecki fejedelemségben, aki ne tudta volna, hogy Frigyes herceg a legnagyobb szamár a világon. A rendőrigazgatót másnap reggel nyugdíjazták. lemből — feleségül akarta venni II. György angol király leányát, és apjaura nem egyezett bele a házasságba, egy Katte nevű hadnagy barátjával egyszerűen át akart szökni Albionba. Terve azonban kitudódott mire felbőszült atyja haditörvényszék elé állíttatta, s halálra akarta ítéltetni. Életét csak külföldi közbenjárás mentette meg, de Katte kivégzését végig kellett néznie. Bár apjával nagy sokára kibékült e kivégzés élete végéig kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében, egyesek szerint ez formálta jellemét olyanná, amilyen lett. Rajzunk Szent Fiacriusnak, a kertészek védőszentjének öltözetében ábrázolja. Ugyanis ebben jelent meg az egyetlen jelmezes udvari mulatságon, amelyen részt vett. Az a Fiacrius — akit mint népe kertésze maga is védőszentjének tartott — tett később a fiáker névadója, mivel a házon, amely elől az első párizsi bérkocsik indultak, az ő szobra állt VÁLASZÚTON, ZSÁKUTCÁBAN Boldog vagy boldogtalan házasság? Van akinek sikerül, van akinek nem. De mi közünk hozzá, elvégre a családi élet és a válás is magánügy — hangoztatják sokan. Mások viszont vészjósló jeleket vélnek felfedezni a válások magas számában, s ezekből a házasság és a család intézményének válságára következtetnek. Tény és való. hogy a válás nem magánügy, napjainkra kétségtelenül társadalmi problémává terebélyesedett. Mint ahogy tény az is. hogy szaporodnak a válások világszerte. Hazánkban például a házasságoknak több mint egyharmada végződik válással. így hát érdekes — és okulásképpen érdemes — belepillantani az aktákba, belehallgatni a vallomásokba ... Vlasta T.-vel is a fővárosi bíróságok folyosóinak egyikén találkoztam. — Október végén töltöm be az 51. életévemet, s addigra végre talán a bíróság is kimondja majd a válást. Harminc évi házasság után jutottam ide, bele is betegedtem a szégyenbe. Elhagyott a férjem, pedig négy szép gyereket szültem neki. Hűséges feleség voltam, s igyekeztem jó anya is lenni, pedig nemegyszer kellett megalázkodnom ebben a házasságban. Az első öt évben szépen éltünk, de ahogy jöttek sorban a gyerekek, úgy változott meg az én férjem. Először a barátok társaságát kereste és velük múlatta az estéket, aztán észrevettem, hogy egyre-másra forgolódik a nők után. Egyszer aztán a barátnőm is szólt: tudom-e, hogy a férjemnek viszonya van egy huszonegy éves gépírónővel, aki két házzal arrébb lakik ... Akkor már két gyermekünk volt, nem tehettem mást, mint hogy kisírtam a szemem. Válásra nem is gondoltam. Részben a gyerekek miatt, részben pedig azért, mert kitanult szakmám volt ugyan, de gyakorlatom annál kevesebb. A férjem ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy maradjak otthon és csak a gyerekneveléssel, a háztartással törődjek. A harmadik gyerekünkkel voltam állapotos, amikor jött a férjem életében a következő nő. Kimaradozott éjszakára is, én meg annyit zokogtam, hogy már-már azt hittem, a gyerek látja majd kárát. De ez is elmúlt, és megint volt egy kis nyugalom az életünkben. S akkor derült égből jött a villámcsapás! Egy szép napon beállított hozzánk egy középkorú idegen házaspár. A férjemet keresték. A férfi igen arrogáns volt, és megfenyegette a férjemet, hogy agyonveri, ha nem rendezi becsületesen az „ügyet". A férjem tuszkolta őket kifelé a lakásból, ami csak olaj volt a tűzre, és a férfi ordítani kezdett: vajon szégyelli-e, hogy teherbe ejtette az ö lányukat ?! Én azt hittem, menten elájulok. Éreztem, betelt a pohár. Összepakoltam a három gyereket és hazamentem a szüléimhez. A húgomék laktak otthon két' gyerekkel az egyik szobában, a másikban anyám és apám, meg a fiatalabb öcsém, aki még nem nősült meg. Nem mondhatom, hogy tárt karokkal fogadtak. Másnap segédmunkásnak álltam egy gyárba. Talán ötödik napja dolgoztam, amikor értem jött a férjem, és követelte, azonnal menjek vele haza. Először nem akartam kötélnek állni, de amikor megtudtam, hogy a gyerekeket már elvitte anyáméktól, velementem ellenvetés nélkül. Persze, fogadkozott, hogy ilyesmi nem fordul elő többé, s gyorsan I felejtsük el az egészet. Már csak azért is. mert nyoma sincs az ügynek: a lány elvetette a magzatot... Néhány hónappal az ötvenedik születésnapja után infarktust kapott. Biztos voltam benne, hogy többé rá sem néz a nőkre. Tévedtem azonban, mert szépen öszszeszedte magát. Annyira, hogy még dolgozni is mehetett. Az új munkahelyén ismerkedett meg egy nálánál húsz évvel fiatalabb, elvált asszonnyal, aki az ujja köré tekerte. A férjem korábban sohasem akart válni; most meg azzal gyötört, hogy váljunk el, mert életének hátralévő részét azzal a nővel akarja leélni. Az egyik nap halkan kérlelt, másnap durván, és azt vágta a fejemhez, hogy már rám sem bír nézni. Egy szép napon pedig fogta magát és a nőhöz költözött. Higgye el, ennyi megaláztatás után most már én is válni akarok! § $ § L T. kerekarcú, pirospozsgás férfi, de az arca még a szokásosnál is jobban lángol, amikor házasságának és válásának történetét meséli. — Sokáig nem nősültem meg, mert úgy gondoltam, előszór fölépítem a házat, ahová a családomat vihetem. így agglegénynek csúfoltak a faluban, de én nem haragudtam ezért, mert valóban már a negyvenhez közelítettem, mire tető alá került a házam. A feleségemmel egy társaságban ismerkedtem meg. Ö sem volt már húszéves. Tanítónő volt, kedves, szolid lány. Hamar összejöttünk, azután a szüleimnek is bemutattam, s attól kezdve már ő is eljárt hozzánk. Egy-kettőre teherbe esett, igy alig telt el négy hónap az első találkozásunk óta, amikor oltár elé vezettem. Boldog voltam végtelenül, hiszen nagyon vágytam már egy gyerekre. A házam már készen állt, de mert a fűtés még nem volt rendben, az édesanyámékhoz költöztünk. Hét hónapig tartottak bennünket teljesen ingyen, mondván, tegyük félre a pénzt. A feleségemet pedig ahányan voltunk, annyian kényeztettük, csak hogy egészséges legyen a gyerek. Aztán megszületett végre a fiam! A fürdetésében, gondozásában is az édesanyám segédkezett. Alig két hónappal később egészen váratlan dolog történt. Én nem is voltam otthon, amikor a feleségem összepakolta a ruháit és elment. Fogalmam sem volt, hová mehetett, hiszen az édesapja már nem élt, az édesanyja pedig újra férjhez ment, és a feleségem nem volt jó viszonyban a mostohaapjával. FYóbáltam megfejteni, mi történhetett. A holmijai, a levelei között rábukkantam a leglényegesebb nyomra: egy, az édesanyjának címzett, de el nem küldött levelet találtam ott, amelyben arról ír, hogy mindvégig fizikai undort érzett irántam és a szüleim iránt is. És csalódást okozott neki a fiunk is, aki, szerinte, a megszólalásig rám hasonlít. Ő csak bízni tud abban, hogy a gyerek majd kinövi ezeket a vonásokat... Amikor aztán mégis megtudtam, hogy hol tartózkodik, mindezek ellenére utánamentem, és kértem: felejtsük el a történteket, jöjjön vissza. Ha a szüléimét nem szívleli, azonnal átköltözünk az én házamba. Sajnos, kár volt minden szóért. Mindennek tudatában duplán meglepett, amikor a tárgyaláson — egyébként ő kezdeményezte a válást — a gyereket mégis magának követelte. A bíróság neki is ítélte, én viszont megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg vissza nem perelem a fiam. Erre ö azt felelte: meg ne próbáljam, mert megkeseríti az életünket. Azóta teljes mértékben hadilábon állunk, még a gyerek érdekében sem esik közöttünk egyetlen békés szó. Hát mondja, van igy értelme az életnek?! ... (Folytatjuk) 19
