A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
WK ét éwel ezelőtt halt B F meg Dúdor István festőművész. Erőszak áltál halt meg, harmincba K nyolc évesen. Amíg B R \ élt, kevesen hittek a K Uj művészetében. Ma, W/ amikor már halott, sokan hisznek a művészetében. Ilyen egyszerű ez. Halott tehát, s részben ennek köszönhetően most arra nyílott alkalom, hogy a Nógrádi Képtár falai között egy életmű-kiállításként is fölfogható feltámasztási, életbentartási kísérlet vette kezdetét. Nem férhet hozzá kétség, hogy ez a kísérlet áldásos lesz, és sikeres is egyben. Szédelegve járok a képek előtt és hálás vagyok azoknak, akik felvállalták a bizonyítási eljárás procedúráját, mert hisznek abban, ami a festő után maradt. Hihetetlenül sok maradt utána s mindezt fölfogni, értelmezni, helyére rakni aligha lesz majd könnyű feladat. Sok maradt számszerűen is és sokszorosa ennek az érték szerint. Nem hittük volna — mondogatják sokan, arra gondolván, hogyan is maradhatott, ha egyszer a festőnek még állandó lakhelye sem volt igazán, nemhogy otthona. Csak szülőfaluja volt, hűsége, és néhány barátja talán. Az utóbbiak száma kétségtelenül kevesebb volt életében, mint most, amikor már sikkes emlékezni rá. Milyen szomorú, hogy őt is a halál avatja élővé, mi több: festővé is. Milyen szomorú, hogy sokak szemében úgy tetszik, mintha a képeit holtan festette volna. Aggódom, mert attól tartok, hogy sokan a kegyelet okán sápítoznak inkább e képek előtt. Dúdor képei előtt arra gondolok, vajon megpróbálkozhat-e majd egyszer valaki azzal, hogy hamisítani próbálja őt? A kérdés persze szónoki, mert szentül hiszem, hogy Dúdor hamisíthatatlan. De ahogy kimondom, már hallom is a kórusban felhördülő replikát: akkora festő azért nem volt, hamisítani pedig mindenkit lehet! Magam is tudom, hogy lehet, s tudom azt is, hogy a klasszikus művek legzseniálisabb hamisítványairól előbb vagy utóbb, de kiderül, hogy hamisítványok. Mert lehetnek azok bármilyen tökéletesek, jó másolatai egy létező műnek, jó utánzatai egy festő jellemzőinek, de sosem lehetnek azonosak a valódi értéket teremtő szellemmel, — lévén azok egyszeriek, és megismételhetetlenek. A titok egyszerisége ugyanis nem ismételhető. A szenvedésé sem. Nem akarom misztifikálni Dúdor István szenvedéseit, mert jobban beszélnek arról a képei. Halálának körülményeiről pontos és részletes ismereteink vannak, de haláltusájáról még csak sejtéseink sem lehetnek. Odaáll az ember a képei elé és megvilágosodik előtte: haláltusája egy teljes életen keresztül tartott. Dúdor István kimondhatatlanul félt a haláltól. E félelmet elűzendő tévedt a festészet lehetőségének útjaira s elszántan végigkóborolva azokat, fel kellett ismernie, hogy saját művészi Áh
