A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
Czafrangó Imre és Emília asszony, a felesége A kávái iskola szélgetünk a Hétről, mert hiszen jelentős hatással van az olvasóinkra. A postás 40—45 darabot hord szét, amihez még a vásárolt szám is hozzájön. Úgy vélem, hogy az utóbbi időben elégedettebbek lehetünk a színvonalával. Bár több csípős glosszát is elbírna és nem ártana „bátrabban" rámutatni a kisebb-nagyobb visszásságokra. A közeljövőben író-olvasó találkozást szeretnénk nyélbeütni valamelyik hazai szerzővel. Mács Józsefre, Dávid Terézre. Lovicsek Bélára, Ordódy Katalinra gondolunk. Végezetül engedtessék meg, hogy egy kicsit e sorok írója is „árulkodjék": Czafrangó Imre, a „nemzet napszámosa", a több évtizedes igazgató-tanítói katedrát a közelmúltban adta át utódjának. Azonban a nyugállomány nála nem a „pihenést" jelenti. Ezentúl még többet tehet szövetségünk fölvirágzásáért. Erre legfőbb garancia az eddigi példás közszolgálata és magánélete ... Még annyit, hogy a 60. születésnapján (két évvel ezelőtt) a Csemadok Központi Bizottsága a Csemadok-érem aranyfokozatával tüntette ki. CSIBA GÉZA Fotó: Lutring János Tíz év Napjainkban egyre gyakrabban kerül előtérbe a szabadidő helyes kihasználásának kérdése. Hogyan lehet falusi környezetben aktív tevékenységgel megtölteni a hosszú téli estéket? Erre ad kitűnő receptet a Nagyfödémesi (Veiké Úlany) „Béke" EFSZ ifjúsági szervezete és a Dolgozók Egyesített Klubjának színjátszó csoportja, amely az idén ünnepli fennállásának 10. évfordulóját. Közösséget fenntartani 10 éven keresztül nem kis dolog. Be kell illeszkedni a csoportba, meg kell szokni egymás modorát, igazodni kell a közösséghez, s ez nem csekélység. Hiszen a tagok különböző rétegekből kerültek ki. Van köztük hivatalnoknö, munkás, népművelő, raktáros, állattenyésztő, egészségügyi nővér, építész, számítástechnikai szakember, akiket a színház szeretete hozott össze. — Hogyan kezdődött? — kérdeztem a csoport egyik alapító tagjától. Hanzel Lajostól, aki azóta is a leglelkesebb tagok egyike. — 1978 decemberében egy szórakoztató műsor alkalmával került szóba a dolog. „Miért nem lehet nálunk újra színjátszó együttes, hiszen a múltban szép hagyománya volt ennek a tevékenységnek a faluban?" Az akkori népművelő. Száraz Pál, kapva-kapott az ajánlaton, s elkezdődött az útkeresés: Mit? Kivel? Hogyan? — merültek fel a kérdések. Aztán 1979 őszére mér összeállt a kép. Vígjátékot!, mert újra be kell hozni a közönséget a művelődési otthonba. Fiatalokkal, mert a régiek már nem vállalják. Aztán megkezdődtek a próbák, s 1980. március 14-én sor került az első bemutatóra: Dávid Rózsa: Könnyű a nőknek című vígjátékának előadására. A lelkes kis gárdát teltház fogadta, s az előadás végén szűnni nem akaró taps mindenért kárpótolta őket. Ezt követte a többi bemutató: Imádok féjhez menni, Zabosi szakácsnők. Isten veled édes Piroskám, Zsákbamacska, Dalol a nyár, A kisértet házhoz jön, A vén szerelmes, s idén Oscar Wilde: Bunbury, avagy hazudj igazat. Az elmúlt tíz év alatt kilenc egész estét betöltő bemutatót tartottak, s 110 alkalommal szórakoztatták a község, a járás, sőt gyakran a járáson kívüli falvak, városok színházat szerető közönségét. — Az egyik legemlékezetesebb bemuta1989 ■ Bunbury. avagy hazudj igazat IHanzel Valéria. Sebők Kámly Kocsis MónikaI tónk 1983 februárjában volt — mondja Németh Tibor, a csoport másik alapító tagja — amikor megkezdték a művelődési otthon gázzal váló fűtését. Társadalmi munkában takarítottunk ki mindent, s így a bemutatón már kellemes melegben fogadhattuk a közönséget. S pontosan ezzel a darabbal — Az Isten veled édes Piroskámmal — arattuk eddig a legnagyobb sikert, hiszen ezzel nyertünk a kerületi versenyen III. helyet. A csoport nagy erénye, hogy aránylag állandó szereplő gárdával dolgozik, hiszen Hanzel Lajos, Németh Tibor, Bachraty Károly Halami Ildikó, Hanzel Valéria. Takács Sándor, Bachraty Katalin neve szinte minden évben ott szerepel a plakátokon. Kocsis Mónika, Sebők Árpád és Károly. Gregus Erzsébet az újabb szereplők közé tartoznak, de már ők sem ismeretlenek a közönség számára. A csoport eddig még minden évben részt vett az amatőr szinjátszó csoportok járási seregszemléjén. Három alkalommal szerezték meg az első helyet és a Galántai Járási Népművelési Központ vándorserlegét; 14- szer kaptak egyéni alakítási dijat, ebből négyszer Bachraty Károly. Egyszer a legszebb színpadi beszédért, s kétszer a legjobb színpadképért, illetve kosztűmért kaptak különdíjat. Kerületi seregszemlén eddig kétszer vehettek részt. Az, hogy a csoport még nem jutott el a Jókai Napokra, nem kedvetlenéi el őket, hiszen ezt a nemes tevékenységet nem lehet csak a versenyek kedvéért végezni. Hogy miért vállalják mégis ezt a sok lemondással járó feladatot, arra a rendező. Száraz Pál válaszolt: — Rendszeres fellépéseinkkel a nézőket nemcsak a kultúrához, hanem egymáshoz is közelebb hoztuk. Szerintem ez ma — a video és az örökös rohanás korában — nem is olyan kis dolog. Mi azt keressük, ami összeköt bennünket. Érezzük, hogy nekünk ezt kell csinálni, ezért szeretnek és becsülnek bennünket az emberek. De a fellépéseken, versenyeken túl komolyabb cél is vezérelte a csoport tagjait, az, hogy szőkébb pátriánk — Nagyfödémes — hírnevét öregbítsük, hírül adjuk a világnak, hogy vagyunk. A csoport tevékenységét nagyra értékelik a helyi és a járási szervek is. A 10. évforduló alkalmából a Nagyfödémesi HNB mellett működő polgári testület fogadta a csoport eddigi tagjait (éppen 49-et), s a hnb elnöke dr. Kérdő Pál elvtárs köszönte meg munkájukat. A Járási Művelődési Központ és a SZISZ Járási Bizottsága elismerő oklevéllel, a Csemadok Járási Bizottsága emlékplakettel tüntette ki, a Csemadok Központi Bizottsága pedig a Csemadok érem bronzfokozatát adományozta a csoportnak. — Mi a titka annak, hogy a mai rohanó világban is folyamatosan dolgozik a csoport? — Titkunk nincs. Nem kell hozzá más csak a színház szeretete, egy igazi baráti csoport és összetartás. Bár évente új tagok kerültek közénk, mindig akadtak oszlopos tagok, akik fő irányadói voltak a csoportnak. Mi nemcsak a próbákon, fellépéseken találkozunk, hanem szinte mindig. így olyan kapcsolat alakul ki, hogy bátran megmondhatjuk egymásnak a véleményünket, megvitathatjuk a problémáinkat — adja meg a választ Hanzel Valéria. S mit lehet ehhez még hozzátenni? Köszönet mindazoknak, akik az elmúlt tíz év alatt segítették a csoport munkáját. Sz. MANCZAL ERZSÉBET Fotó: Németh Tibor Még a nyár legelején levelet kézbesített címemre a posta. Feladója a Csemadok Bratislava) Városi Bizottsága volt; s arról értesített, hogy a szövetség központi bizottságának Május 1. téri tanácstermében megalakul a fővárosi magyar színházbarátok s színjátszók, illetve a vers- és prózamondók klubja. Pár sorral lejjebb pedig arról tudósított a szóban forgó levél, hogy a színpártolók köre beszélgetéseket tervez színészekkel, drámaírókkal, színházi szakemberekkel. Ezen kívül vitákat fog kezdeményezni a színházművészetről, évente négy alkalommal irodalmi kávéházba invitálja majd az érdeklődőket — és ami talán a legesleglényegesebb: a klub a magyar nyelvű amatőr színjátszásnak is új lendületet, új alapokat kiván adni Szlovákia fővárosában. Nos, most, az új sziniévad küszöbén jelenthetem: a klub június 15-én valóban megalakult. Az alapitó összejövetelen néhány fő híján negyvenen voltunk jelen, és abban mindenki egyetértett, hogy a színpártolók körének legfontosabb feladata a magyar nyelvű amatőr színjátszás újjászervezése. Részint a történelmileg távolabbra eső múlt, vagy akár a két világháború közötti időszak színjátszó hagyományainak ápolása érdekében; részint a bratislavai magyar színjátszásnak az ötvenes-hatvanas években elért sikerei folytatásaképpen. Az élénk diskurzus keretében is a tradíciókról esett a legtöbb szó. Például arról, hogy a húszasharmincas években több magyar színjátszócsoport is működött a hajdani koronázó városban; hogy a Csemadok létrejöttét követő esztendőkben nemcsak Főréven (Prievoz), Ligetfaluban (Petrzalka). Oroszvárait (Ruskovce) és Pozsonypüspökin (Podunajské Biskupice) működött magyar színkör, hanem a valamikori Cérnagyár védnöksége alatt is; hogy azokban az időkben a fénykorát élő Déryné Színkör érte el a leginkább figyelemreméltó, országos viszonylatban is jegyzett eredményekét. A hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig viszont a Duna utcai magyar tanítási nyelvű gimnázium ugyancsak országos hírű diákszinpada: a Forrás szerzett rangot s tekintélyt a magyar nyelvű amatőr színjátszásnak Bratislavában ... Sajnos, az öntevékeny művészeti mozgalomnak ezen a részterületén az utóbbi másfél évtizedben szinte teljes a pangás, ezért a Csemadok városi bizottságának a bratislavai magyar szinpártolókat, illetve az aktiv színjátszókat tettekre ösztönző kezdeményezése valóban időszerű. Társadalompolitikaiig, művészileg és az anyanyelvőrzés szempontjából egyaránt. Okosan és precízen állapítja meg ezzel kapcsolatban a bratislavai magyar színházbarátok újonnan létesített klubjának tagságot toborzó körlevele, amikor leszögezi : bizony saját magunk számoljuk fel hagyományainkat, ha nem élünk az adott lehetőségekkel! Aligha kell különösebben hangsúlyoznom tehát: jó, nagyon jó, hogy létrejött az „SZKLUB", azaz a színházbarátok és a színjátszók bratislavai köre. Jó, mert kallódó erőket mozgósít az anyanyelvi kultúra gazdagítására. De ne tűnjék ünneprontásnak, ha azt is hozzáfűzöm: az elhatározások valós értékét mindig a tettek súlya szabja meg. MIKLÓSI PÉTER 7
