A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
— Nem, nem a szentlélek, apukám ... Dél-Amerikába disszidált a tisztelt úr, ha ez megnyugtató a számotokra. — És te mégis meg akarod szülni? —. ájuldozott az anyja. — Eltökélt szándékom. — Megörültél? — kérdezte az apja most már keményebben. Idegességében rendszerint szivarra szokott gyújtani. Most is azt tette. Szivarja végén pislákolt a gyufa lángja, mintha a szivarba akart volna bújni. — Ne törődjetek ti azzal, az is az én bajom... Angyalossyné a bárszekrényhez lépett, elővett egy üveg konyakot, töltött. Remegő kezében őssze-összekoccant az üveg meg a pohár. Mintha fáradt hangú csengettyű szólt volna. Hárpiaként támadt Nórára: — Ránk nem gondolsz, mi semmit sem számítunk, újabb szégyent akarsz hozni a fejünkre? — Levegő után kapkodva folytatta. — Nem, kislányom, a mi pozíciónkban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy fattyút hozz a világra. Mit szólnának az ismerőseink, a barátaink, meg a ...? — Fütyülök a barátaitokra! — Micsoda ?... Én ezt nem élem túl — mondta az anyja hörgésbe fúló hangon. — Idő nap előtt sírba akarsz küldeni minket?. .. Van neked szíved? — Nem haltok bele, túlélitek, mint ahogy abba sem haltatok bele, amikor a drágalátos bátyuskámat, a szemetek fényét, a példaképet, lakásfosztogatásért meg gyilkosságban LOVICSEK BÉLA való részvételért nyolc évre elítélték — felelte Nóra lesújtó, kíméletlen hangon. — Tíz évet vett el az életünkből — rogyott Angyalossyné a közeli fotelbe. — És most te akarsz újabb tiz évet elvenni tőlünk!? — Nevetnem kell — mondta Nóra gúnyosan. — Jobban virultok, mint azelőtt. Az az igazság, hogy hazug képmutatók vagytok, igen, képmutatók! Angyalossyné tátogott, mondani akart valamit, de a nagy felindultsága lefogta a nyelvét. Helyette a művészettörténész szólalt meg meglepő higgadtsággal. — Semmit sem vethetsz a szemünkre, kislányom ... A családi ékszerek egy részének az árából berendezett lakást, autót vettünk neked, de addig is mindent megkaptál tőlünk, mindent, ami csak kellett. — Mindent, csak szeretetet nem! — mondta Nóra keményen, azzal faképnél hagyta ájuidozó szüleit. Később önmaga előtt is beismerte, hogy kissé túllőtt a célon. Különösen az apja nem érdemelte meg tőle a kíméletlen hangot. Még mindig összekuporodva ült a szőnyegen a kislánya ágya mellett. Szeméből kicsordult a könny. Elesettnek és szerencsétlennek érezte magát, pedig az égkerek világon mindene megvolt, mégis boldogtalanság vájkált a szivében. Csendesen átment a nappaliba és felkattintotta az állólámpát. Hangulatos fény öntötte el a szobát, mégis úgy érezte magát, mintha sötétben tapogatózna. Talán még soha nem kínozta annyira az egyedüllét, mint akkor. Gyors egymásutánban megivott három pohár konyakot, aztán elnyúlt a perzsaszönyegen. Két karját a tarkója alá vetve feküdt a hátán. Lehunyta a szemét és megpróbált nem gondolni semmire. Hiába. Kedves férfiarc jelent meg előtte, meleg fények égtek a szemében, kedvesen mosolygott és simogatásra emelkedett az erős karja. „Gyere, gyere, kedves, feküdj mellém, ne szólj semmit, csak feküdj és szorítsd meg a kezem” — suttogta maga elé. Megrémült a suttogó hangjától. „Istenem, mi történt velem, megörültem?" Tóth András a következő hét szerdáján újra elment az üzemi orvoshoz, aki megvizsgálta, s még egy hétre betegállományba küldte. — Pihenjen még egy kicsit, barátom, magára fér... A rendelőből egyenesen a szabóságba ment. A kopasz főnök megkülönböztetett szívélyességgel fogadta, s azonnal átadta neki az elkészített csomagot. — Tessék, fiatal barátom, viselje megelégedéssel és jó egészséggel, legyen máskor is szerencsénk! András tétován állt és megkérdezte, hogy mennyivel tartozik, mire a főnök elhárító mozdulatot tett: — Minden el van rendezve, fiatal barátom. Ezt a küszöböt sem lépi át többé, gondolta, mikor kilépett az ajtón s megnyújtotta a lépést. A Kis-Kárpátok mögül sötét felhők bújtak elő. Más sem hiányzik, csak hogy elkapja egy jókora zápor és eláztassa a csomagját. Ha már egyszer ajándékba kapta — megérdemelten-e vagy sem, az most teljesen mindegy —, meg kell őrizni. Amíg nem szakad le róla. legalább emlékeztetni fogja arra a májusi éjszakára, a kórházra, meg a szép doktornőre. Közben a sötét felhők egyre fenyegetőbben közeledtek. Éppen hogy csak hazaért, rázúdult a nagyszemü záporeső. Péter bátyó szeme haragos villámokat szórt, s ugyancsak gurigatta a hordókat odafenn. A csomagot az ágyára dobta, s az ablakon át sokáig bámulta a záporeső szürke függönyét. Már kora gyerekkorától szerette és csodálta a nyári záporokat. Most is szélesre tárta az ablakot. Élvezte az eső súgását, s a semmihez sem hasonlítható szagát. Neki úgy tűnt, hogy merőben mások a városi záporok, mint a falusiak. Aránylag gyorsan elvonultak a felhők, kitisztult az égbolt és napfény öntötte el a tisztára mosdatott várost. Jócskán elmúlt már dél, nem csoda, ha a gyomra követelőzni kezdett. A hűtőből elővette az ételt, megmelegítette, aztán jól belakmározott. Elhatározta, hogy a csomagot csak Etelka hazatérte után bontja föl, de annyira birizgálta csőrét a kíváncsiság, hogy nyomban felbontotta. Hiába is tagadta volna, hogy nem tetszik neki a finom anyagból készült, vajszínű nadrág, az ezüstösen csillogó gombokkal a sötétkék zakó, a halványkék ing meg a hozzá illő nyakkendő, tetszett. S még valami volt a csomagban: egy kicsi doboz. Felkattintotta a tetejét: ezüst mandzsettagombok lapultak a dobozban szerényen, mégis kihívóan. Tóth András tágrameredt szemmel bámulta a holmit. Annyi mindenre nem számított. Kivágta a rezet a szép doktornő. No, alkalomadtán majd megköszöni néki. Alkalomadtán? Ugyan. Arra már soha többé nem kerül sor. Esetleg levélben, netán telefonon? Semmi értelme. Gyorsan átöltözött. Kinyitotta a szekrény ajtaját, melynek a belső oldala csupa tükör volt, s elé állt. Kutató szemmel mustrálgatta a tükörképét. Majdnem úgy érezte magát, mint az a tinédzser korú kislány, aki meztelenre vetkezve áll először a tükör elé azzal a szándékkal és céllal, hogy rejtett szégyenkezéssel s némi büszkeséggel vizsgálja meg testének az arányait, s főleg azt. miként bozótosodik kishasának az alja, és hogy eléggé formásak-e már duzzadó melleinek a halmai. Mintha eddig egy soha nem látott férfi nézett volna vele farkasszemet. Mégis csak igaz az a mondás, hogy ruha teszi az embert? Mi tagadás, tetszett önmagának. Mintha egy krétapapírra nyomott divatlap színes képét látta volna maga előtt, vagy mintha egy nödöglesztő filmsztár állt volna előtte. Azért nem kell a fellegekben járni, András, figyelmeztette magát. Te csak marós vagy egy szürke csarnokban, melyben a vas- és az olajszag dominál, s ahol a muzsikát a gépek monoton zúgása szolgáltatja. Fenébe a divatlapokkal meg a filmsztárokkal! Ekkor érkezett haza Etelka. — Itthon vagy, András? — nyitott be a gyerekszobába. Meglepetésében torkán akadt a szó. — Mit szólsz hozzám, nővérkém ? — Nem találok szavakat... Isten az atyám, nem ismertem volna rád, ha véletlenül összetalálkozunk az utcán — lelkendezett Etelka. — Fordulj meg, no, fordulj már!... Stram. Le a kalappal a doktornő előtt! — Mit gondolsz, milyen cipőt kellene vennem hozzá? — Csakis barna mokaszint. Közben Varga Pál is megérkezett. Mikor meglátta és végignézett Andráson, elismerően csettintett a nyelvével. — Ez már döfi! — Tetszik? — Még kérdezed ?... Hanem gyorsan öltözz át. aztán irány a tó! Zápor után jól szoktak kapni a halak. — Nem is eszel? — kérdezte Etelka. — Nem vagyok éhes. — Talán egy jól főző menyecskénél voltál vendégségben? — kérdezte András ugratva a sógorát. — Nincs nekem olyan szerencsém. — Lassú víz, partot mos! — jegyezte meg 14
