A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
Vallomás az írásról Huszonegy évesen úgy érkeztem a szlovák fővárosba, hogy prózaíróvá leszek. Magammal hoztam vidékiességemet, kishitűségemet, félénkségemet, elfogódottságomat, tehetetlenségemet, iskolázatlanságomat, érzelgősségemet, és gyakori halálfélelmemet. Itt voltam, de mintha az egyik énemet vidéken hagytam volna. Infantilis voltam, ügyetlen, tévelygő ... Élettapasztalatom — ugyan — volt, de élményeimet nem tudtam irodalmi értékre váltani. Mintha sűrű ködbe kerültem volna. írói nemzedékem sereghajtója lettem. Azóta is életem egyik legkomiszabb korszakának tartom ezeket az esztendőket. Bár madártávlatból megszépülnek a világok történései: végülis megleltem korábban elveszített önmagamat Tisztáznom kell egy nagyon lényeges dolgot. Nem voltak „iskoláim", ezért számomra az írói pálya — eleinte — afféle érvényesülési lehetőségnek tetszett. Azokban a kezdeti években nem voltak túlzó elvárásaim. Nem akartam világot megmozdító műveket alkotni. Megelégedtem volna nemzetiségi irodalmunk fészekmelegével. Más! Velem kapcsolatban gyakran és szinte ragacsosan elhangzik, hogy a társadalmunk peremvidékéről rajtoltam, és szinte a csodával határos módon lettem íróvá. Nos. ez nincs teljesen igy. Elődeim a szó legszorosabb értelmében — önhibájukból — szorultak a társadalom aljára. Tökéletesen igénytelenek voltak. Kétkezi trógerozóknak születtek, és sorsuk ellen sohasem lázadtak. Nem becsülték önmagukat sokra. Igy másoktól sem várhatták a megbecsülést. Nem fogadták el az ünnepek kiváltságát. Ezért nem érezték súlyát a hétköznapoknak sem. Nem törtek lándzsát jeles célok érdekében, igy a jelentéktelenebb célokat sem érték el. S ez nem bosszantotta őket. Nem voltak forradalmár-alkatok. Sokat dolgoztak. De megelégedtek a munkájuk FÁRADTSÁGÁVAL Nos. mivel ennek ellenkezőjét tapasztaltam a szomszédos házaknál, elég korán eszméltem. Már hat-hét évesen tudtam, hogy atyámék életfelfogása nem folytatható. S berendezkedtem a túlélésre. Ez ideig-óráig maradéktalanul megvalósítható volt. De később — úgy tizenegy-tizenkét éves korom után — a sok-sok otthoni buktató után letértem a kiszemelt útról. Huszonegy évesen aztán — immár felnőtten — kedvező széljárásba kerültem. S az egykori lehetőségemét mindenképpen ki kellett használnom. Amit szüleimtől hamuban sült pogácsaként magammal hozhattam: az a BECSÜLETESSÉG és a MUNKASZERETET fogalmában kimerült. Ha valaki igazán nagy pályát kíván befutni: ettől bizony több kell. A többletekért drága esztendőkkel, és nagy-nagy küzdelmekkel fizettem írói pályám kezdetén naponta tiz-tizenkét órát is eltöltöttem az Egyetemi Könyvtár falai közt. Néhány hét alatt már szinte emlékezetből tudtam a huszadik századi magyar irodalomtörténetet. Olvastam. Jegyzeteltem. Azt hiszem — gyorsan megtanultam vizen járni. Anyanyelvemen silányan tudtam, ezért önhasználatra szótárakat készítettem. Szavakat gyűjteni: pompás mesterség! Ma is szavakat gyűjtök. De rendet sohasem teremtek már a szótáraim közt. Nehéz, küzdelmes évek voltak azok. Huszonöt éves korom óta évente írtam egy-egy elviselhető színvonalú novellácskát. A többi elment veszendőbe. Nem akarom részletezni. Végülis: munkám közepette megtanultam a mesterségbeli fogásokat. S ez nagyon fontos. A szavaknak zenéjük van. Minden emberi beszédnek kettős vonulatú zenéje van. Az egyiket mindenki hallhatja. A másodikat viszont csak a vájtfülűeknek adatik meghallani. A mesterségbeli tudással pedig csínján kell bánni, mert segítőtársunk lehet a rosszban, de a nagy pillanatainkban esetleg gátolhat is bennünket, nem bizonyos, hogy mindig megengedi, hogy tökéletesen elmélyüljünk... Két elbeszéléskötet és egy meséskönyv megírása után éreztem azt, hogy zsákutcába kerültem. Tudtam, hogy írásaimból hiányzik a jó értelemben vett őszinteség. Novelláim olyanok voltak, mint a díszes ruhácskákba bújt lányok, akiknek egyéniségét-egyediségét éppen a „külső diszletezés" miatt nem vesszük észre. Lekötöttek a szavak! A szavak zenéje, a mondatok harmóniája. lekötött a föladat, hogy szépen írjak és jól írjak. A külső világ viszont egyre távolabb került tőlem. 1983-at írtunk akkor. Március 18-án délelőtt tizenegykor letettem a tollat. A lehető legszerencsésebb időpont valamit délelőtt tizenegy órakor abbahagyni, amiről már tudjuk, úgyis befejeztetett. 1985. január ötödikén kezdtem újra írni. Most már némiképp bátrabban, nyersebben, őszintébben. így készült el a „Lusta por" c. könyvem, és a nemrég kiadóba juttatott „Forte piano" c. kézirat novellái. Szabadfoglalkozású íróként naponta dolgozom. Visszatekintve — néhány munkámmal elégedett lehetek. Ám magányos éjszakákon nem keveset töprengtem azon, hogy vajon miért vagyok még mindig az irodalmunk peremén. Nincs közönségsikerem. S talán „a szakmai értékelés" is a „még futottak" kategóriájába sorolna. Nem tudom. Helyzetem valóban bosszantó. Mert hiába volt eddigi igyekezetem, hiába tettem fel mindent az írói önmegvalósításra: az eredményeim nem engem igazolnak. Nemrég még úgy éreztem, hogy fertőzött vagyok. Hogy csupán önmagam foglalata-kerete vagyok. S az írásaim is csupán foglalatok-keretek. De miért?! Miért?! Miért?! Vajon mi okozza ezt az elkeretesedést?! Ezt az elhitványulást?! Mi az, amit nem jól csinálok?! Nehéz hónapok vannak mögöttem. Ügy tűnt, hogy munkáim ugyan formailag-tartalmilag fejlődtek az utóbbi esztendőkben, de (jó értelemben véve) nem teljesen olyanok, mint maga az élet... Az emberi életekről szólnak ugyan ... De legfeljebb csak majdnem olyanok, mint az igazi élet... Nem lehetett tovább ámítani magamat. Nem a parlagi realizmust áhitom vissza, nem: jóval többről van szó. Hiszen Kafka vagy Cortázar, sőt, Márquez. vagy Nabokov nem realista művész, ha szokványos értelemben vesszük a realizmust... írásaimból — tehát — hiányzik valami. Dehát mi az, ami — igenis! — hiányzik?! Elemzéskor abból a tényből indultam ki, hogy számomra az irodalom volt az, amiért — lényegében — mindent feláldoztam. Mindent az írásnak, mint funkciónak rendeltem alá. A világi hívságokról, barátokról, a felesleges örömökről az írói munkám miatt mondtam le. Ha valamit alázattal tudtam végezni: az írói tevékenységet bizonyosan ... „A világ megvan nélkülem..." — gondoltam. Legfontosabb, hogy a munkáim nélkül ne legyen meg. Tehát: csakis a munkámra összpontosítottam. Az életből pedig egyre kevesebbet vettem el. És ezt a lefokozódást éppen a munkáim sínylették meg. Korábban csakis az írandó novellám szereplői foglalkoztattak. Most váratlanul megértettem, hogy minden pillanatomban a világ dolgait kell látnom, a világban lévő emberekkel szemben éppúgy alázattal és megértőén kell viseltetnem, mint munkámmal szemben. A körülöttem élő emberek felé kell nyitnom. Alázatomat a nagyvilág megannyi cikke s foka felé ki kell terjesztenem ... E nélkül nem lehetek igazán elmélyült ... Munkáim homogenitását e nélkül nem győzhetem le ... Azt hiszem ... Most az egyszer — talán — boldog is voltam . .. És valóban. Felszálltam az autóbuszra. Meglátogattam azt a várost, ahol írói pályámat kezdtem. Nyár... Rekkenö hőség . .. Emberek ... Mentem, mentem: haladtam, mint régen... Tudtam: újkori gyaloglás ez... (1989 július) VAJKAI MIKLÓS Fotó: Krascsenits Géza KINCSÜNK Azmmtsy Van-e meghasonul igénk? Az utóbbi időben több riporteralanytól hallottam ilyen és hasonló mondatokat: Akkor meghasonultam önmagámmal; Apám a sok csapástól meghasonult önmagával; Vigyázz, mert a végén meghasonulsz önmagaddal; stb. Tudjuk, hogy mit akartak velünk közölni, de azt is tudnunk kell, hogy mindhárom mondatban szótévesztés fordul elő. mivel meghasonul igénk valójában nincs. Amit a felsorolt mondatok közölni kívántak, hogy tudniillik valaki elvesztette lelki egyensúlyát valakinek megrendült az önmagába vetett hite, azt a meghasonlik ige fejezi ki. Vagyis az idézett mondatok helyesen- így hangzanak: Akkor meghason/ottam önmagámmal ; Apám a sok csapástól meghasonlott önmagával; Vigyázz, mert a végén meghasonlasz önmagaddal. A meghasonlik ige jelentése: valaki ellentétbe kerül valakivel, valamivel, nézeteltérése, viszálya támad vele. Vagy önmagával hasonlik meg valaki — ennek pontos jelentését már elmondtuk, vagy például meghasonlik az emberekkel, az emberiséggel, a világgal. Ez utóbbi szókapcsolat azt jelenti, hogy valaki az emberekben csalódva vagy a közösségtől megbántva elveszti életkedvét, a világ dolgai iránti érdeklődését, s önmagába zárkózó, fásult közönye merül. A meghasonlik igéből képzett főnév meghasorüás, nem pedig meghasonulás. Tegyük még hozzá, hogy hasonlik igét a mai magyar nyelvhasználat nem ismer, ez az ige csak a meg- igekötös alakjában él. Fiogyan keletkezett az idézett mondatokban előforduló meghasonul ige? Minden valószínűség szerint a meghasonlik és a hasonul ige összevegyülése, „kereszteződése" útján. Nézzünk utána, mit jelent a hasonul ige! Először is ezt: fokozatos alkalmazkodás vagy apró, fokozatos hatások következtében valamihez vagy valakihez hasonlóvá válik, alkalmazkodik. Például: Teljesen a környezetéhez hasonul. Második jelentésében a hasonul ige a nyelvtudomány területén használatos. Amikor valamely hang képzésmódjában egy másik, szomszédos vagy közeli hanghoz alkalmazkodik, azt mondjuk rá, hogy hasonul. Például: A zöngés mássalhangzók rendszerint hasonulnak az utánuk következő zöngétlenhez, illetve a zöngétlenek az utánuk következő zöngéshez. A hasonul igének egyébként vannak igekötös alakjai is: áthasonul, elhasonul, hozzáhasonul, de meghasonul — mint már mondtuk — nincsen. A hasonul igéből képzett főnév helyesen: hasonulás, nem pedig hasonlás. Ha a meghasonlik és a hasonul ige származásának is utánanézünk, akkor a következőket állapíthatjuk meg: A meghasonlik ige alapszava egy ma már nem használatos, elavult hason! ige, melynek eredeti jelentése: hasonlóvá tesz. egybevet, színlel, elválaszt. Ennek a hason! igének volt visszaható, ikes alakja: hasonlik. mégpedig elválik, kettéválik, kettéhasad jelentésben. Ez sem maradt fenn. Igekötös kapcsolata, a meghasonlik, amely már elég régen a mai jelentésében volt használatos, amint láttuk, ma is él. Történeti-etimológiai szótárunk 1519-böl — az úgynevezett Jordánszky-kódexból — idézi a kivetkező mondatot: Minden ország 6 magában meghasolván elpusztul... Ez a mondat pedig nem egyéb, mint a fővárosunk Mihály-kapuján is olvasható latin szövegnek — Omne regnum in se ipsum divisum desotabitur — a XVI. század eleji magyar fordítása. Hasonul igénk — akárcsak a hasonlít ige — nyelvújítási származékszó. Az önállóan nem használatos, csupán összetételek előtagjaként szereplő hason- névszóból jött létre -ul visszaható képzővel. MAYER JUDIT 10
