A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 35. szám
Abt?an igaza van, hogy egy idő óta nincs a bőrében, sehol sem találja a helyét, rendkívül ingerlékeny, s állandó hiányérzet gyötri. Mi történt velem? — szakadt ki belőle a mély sóhaj. Szolgálat után azonnal kocsiba ült és hazahajtott. Belépve az előszobába, Petra hozzáfutott és a karjai közé ugrott, mint a szöcske. — Anyu, anyu! — kiabálta harsányan. Mária félrebillent fejjel, arcán az elmaradhatatlan mosollyal nézte őket: közülük csak az „apu" hiányzik. Nóra rögtön afelől érdeklődött, nem hívta -e valaki telefonon. Csalódottan vette tudomásul, hogy senki. Magának sem merte bevallani, hogy kinek a hívását várta. — Petrát megfürdettem, már csak le kell fektetni — mondta Mária asszony. — Reggel jövök a megszokott időben — mondta még, azzal elment. Petra még csacsogott egy ideig, aztán Nóra a gyerekágyba tette, s még be sem fejezte a mesét, a kislány elaludt. Mesével szokta elaltatni, ha csak tehette, az elfoglaltsága miatt azonban elég ritkán mesélhetett neki. A szőnyegen összekuporodva sokáig nézte a kislányát. Talán mégsem kellett volna meghagynia. Ha a szülei másképpen viszonyultak volna a kérdéshez, aligha hagyta volna meg. Truccból, dacból tette, csakazértis, nehogy a szülei akarata érvényesüljön újra. Soha nem felejti el azt az estet, amikor bejelentette, hogy állapotos. A szülei úgy néztek rá, mint a kísértetre, különösen az anyja, a büszke, szigorú erkölcsű asszony, aki még mindig a magatartásával, minden cselekedetével és szavával azt igyekezett a környezetének igazolni és bizonyítani, hogy ö egy volt főnemesi Család kései sarja. Agyonkozmetikált arca eltorzult, csupagyűrüs ujjai közt megremegett a cigaretta, fejét magasra tartva, lesújtó pillantással mérte végig a lányát. — Micsoda!?... Hogy az én lányom állapotos!? — kérdezte végtelen megbotránkozással, magas fejhangon, levegő után kapkodva. Ha dühös volt és a nemtetszését akarta kinyilvánítani, mindig magas fejhangon beszélt. Olyankor igen visszataszító volt, durvábban fogalmazva: utálatos. — Igen, anyukám, a te lányod állapotos! — Van mivel dicsekedned — fuvolázta Angyalossyné. Villogó tekintettel fordult a férjéhez. — Arnold, kérem, magának nincs egy szava sem ? — Azzal talán változtatok a lényegen, ha mondok valamit? — kérdezte aránylag higgadt, nyugodt hangon a művészettörténész. — Elveteti és kész. — Mi sem természetesebb — helyeselt Angyalossyné. Nóra ekkor keményedett meg: — És ha meghagyom ? — Ezt nem gondolhatod komolyan, kislányom — mondta az apja visszafogott hangon, szelíden. — Miért ne gondolnám? Megszülöm és kész! Döbbent, feszült csend vette őket körül. Ha lett volna légy a szobában, meg lehetett volna hallani a zümmögését. — Rendben van, szüld meg! — fuvolázta magas fejhangján a főnemesi család sarja —. de akkor mielőbb házasodjatok össze!... Azt már meg sem merem kérdezni, ki az apja ... Remélem, nem holmi csavargó a tisztelt úr!? — Nincs apa... — jelentette ki Nóra szárazon. — Hogy-hogy nincs, kislányom!?... Csak nem a szentlélek szállott meg? — kérdezte az apja bágyadt iróniával. — Folytatjuk — TÖZSÉR ÁRPÁD Partizántemető Ez itt temető bejárat nélkül, sírok csepegő gyertyacsonkok nélkül. Itt a történelem forog, rendeződik, itt a föld alatt a halál múlttá épül. Akik itt fekszenek: ide hulltak tölgyfáról, autóról, kit honnan ütött le a golyó. Lebuktak szétrobbant szívvel, gyerekre gondolva s szerelemre. E sírok felett sohasem sírtak, a halál itt tett volt, egyszerű s kegyetlen. Akik itt fekszenek, hősökké érnek, mellükön a rendjel stigmaként kiserken. Hősökké érnek a bányászok, rikkancsok, kertészek, betörők, palik, vagányok, szerelmes kamaszok, szétlőtt ágyékkal — mind együtt vetik — a történelemlángot. A csontpartizánok s lócsontvázak nagy békességben foszforeszkálnak. Megrágja őket a sok fejű jelen, e roppant állat. Velük él. A kertész azért bukott le átlőtt fejje! e cserfa tövére, hogy húsz év múlva egy főszerkesztő, vagy épp egy rikkancs hízzon kövérre. Skivara Jani, a szerelmes kamasz azért esett itt ordítva térdre, hogy zavartalan legyen a zúgó történelem vad anyagcseréje. Ez itt temető, partizántemető. A hálás utókor messze zúg, dőzsöl, s maga képére történelmet gyúr a sok arcnélküli csont-partizán-hősből. Zs. NAGY LAJOS Csupán egy gyöngyvirágcsokor Az ember él, kövek között is virágok sarjadnak kezétől. Ha lelke búval van teli, tanácsot kér a rezedától. Bíbor szegfűt szed, hogyha láng hasít belé egy-egy tavaszkor, s ha útja végét megleli, gyöngyvirág hajt ki a szívén. Gyöngyvirág hajt ki a szívén ... Az is lehet, hogy nincs szíve, hogy szikrát szórva, hamuként hull szét szegény, a semmibe. Ketten megyünk a havas hegyek közt. Itt lenn tavasz van, tél süvölt fent. Arcunkra bánatot sodort, árnyékot vert egy dörgő gépmadár. Kérjünk tanácsot szagos rezedától? Nincs rezeda, se szegfű a közelben, csupán egy gyöngyvirágcsokor a halott partizán szívén. OZSVALD ÁRPÁD Szikinceparti fűzfák (Három magyar partizán emlékére) Szikince-parti fűzfák, göbbedt, néma tanúk, csupasz ágakkal hiába martok az ég szemében, törzsetek a felhők könnye se mossa hófehérre, vérrózsák nyílnak rajta, eleven tűzvirágok, hegedő, mézgás sebhelyek, dudoros forradások. A gyilkos golyók nyomát őrzi a ráncos kéreg, s hévül, az élő mstban, mint lassan ölő méreg vagy fekély a gyomorban, lapul a hamuszürke ólom, s majd egyszer, ha a fűrész felsikolt, remegve megáll, gyöngyharmatos fűre kipattan a kuporgó halál, favágó hajol érte, bütykös ujjával megböki, borzong, míg félredobja, pedig tudja jól, nincs neki mérge már, korcsuk fémdarab, béna, szárnyfalán darázs, a Vércsöppeket felszívta a rég durva forradás. De emléktavak buzognak, vén füzek, komor tanúk idézik néha még a véres háborút. A fák nem futhattak el. gyökerük a föld fogta át, dermedt tagokkal állták kegyetlen golyók záporát. Három fogoly partizán testét nem védte semmi sem, lerogytak mind a hárpián a fák alatt, a zöld gyepen. Az egyik úgy maradt fekve, hanyatt a fűben, mint lányra gondoló fiatal diák, nyitott szemében felhőtlen ólmos ég, tükre megrepedt, s egy lila kis virág, mérges kikirics szorult két merev ujja közé. Az ólmoskék eget valaki megpörgette. Csontkarmú fűzfák vadul hintáztak körötte. A másik futott volna még, de egy korhadt ágon csak a lendület holt ereje dobta át, előrezuhant, kezét homokba fúPa, igy ölelte földjét, a mindig mostohát, a vérét elivó, száraz szél verte homokot. Görcsös karja, jaj, már így maradt mindörökre, bénán tapad a széthulló homokszemekre. A harmadik a Szikince sebes vizében elmerült, kavargó örvény elragadta, forgott egy percig, majd csápos tönkre dőlt. s mosolygott fehér hasú, bamba halakra. Ringott a vízen három véres légbuborék, sárga levél pörgött, mint bolond malomkerék ... 15
