A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-11 / 33. szám

HÉTVÉGE

I

NYÁRON — TÉLRE

Burgonya tárolása. A tárolásra mű- ’ anyag vagy fából készült rekeszek a legalkalmasabbak. A jól kisúrolt és ki- | szárított rekeszeket a teljesen száraz és | földmentes burgonyával megtöltjük, de 3—4 somál ne legyen több a réteg, és az erre a célra alkalmas helyiségben lécekre állítjuk, hogy a levegő alatta is átjárhassa.

Zöldség homokban. Mindenféle friss és hibátlan zöldség sokáig épen eltartható ládákba öntött, teljesen száraz homokban. A jól kitisztított és szárított láda aljára néhány ujjnyi homokot simítunk, erre rakjuk a letisztított, zöldjétől megszabadított zöldségeket úgy, hogy a fejük felfelé legyen, és egymással ne érintkezzenek. Ismét 4—5 ujjnyi homok következik — és így tovább. Legfelül a homok legyen, teljesen fedje be a zöldséget.

Alma téli tárolása. Fontos hogy a hűvös, de fagymentes tárolóhelyiség — kamra, garázs vagy pince — ne legyen se túl nedves, se túl száraz. Az eltevésre szánt alma legyen teljesen hibátlan. Szárukkal felfelé rakjuk a polcokra úgy, hogy egymáshoz ne érjenek. Egyenként papírba is csavarhatjuk őket. A frissen szedett gyümölcsöt csak legalább két hét múlva szabad a többi közé tenni, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy a gyümölcsből a felesleges nedvesség elpárologjon.

Zöldpaprika tárolása. Az egészséges, vastag húsú paprikákat kiválogatjuk, puha, tiszta ruhával gondosan szárazra töröljük, 1 —2 percig láng fölé tartjuk, majd egyesével selyempapírba csomagoljuk. Papírral kibélelt rekeszben több hétig eltartható.

MÓRA FERENC

Seholsincsországnak Sosevolt királya egyszer azt álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át nagy ollócsattogással, s egyre azt kiabálják a fülébe:

— Megállj csak, hadd borotváljuk le azt a három szál bajuszodat!

De vitte is ám Sosevolt király a ritka szép bajuszt úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni.

Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sosevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.

— Ejnye, de jó, hogy fölébredtem — dörzsölgette Sosevolt király a szemét, s ahogy körülnézett a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repült föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske.

— Hopp, te üldözöl engem kilenc borbély képében! — horkant föl mérgesen Sosevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra.

— No, ezért meglakolsz! — illeszt - gette össze a király a koronáját, de hogy -össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga elé parancsolta az udvarmestert: — Hallod-é, nekem azt a legyecskét élve-halva megkeríted, mert máskülönben a lábadhoz tetetem a fejedet!

Szalad az udvarmester, hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de

akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.

Hej, Sosevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tennie, utoljára azt mondta a királynak:

— Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni.

Sosevolt király négyfelé rúgta mérgében a két papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fövadászt:

— Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd!

Az udvari vadász elövette az iját, s egy nap, egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.

Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s azt vallotta szégyenszemre:

— Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni!

Sosevolt király bújában tövig rágta a három szál bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert:

— Fél koronám, fél országom a tiéd, ha azt a hitvány legyet agyonparittyázod!

Az udvari főparittyás elővette a parittyáját, s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még a Sosevolt király orrára is. Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutya baja sem esett. Olyan vígan pödörte a bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt:

— Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.

Sosevolt királynak megeredt a könynye bánatában, s olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincsországot. De talán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyil, se parittya, csak egy csorba cserépbögre.

— Légyfogni jöttem, hékás! — szólt a királynak. Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda:

— Neked adom a fél fejem, ha megfogod a legyet.

— Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék véle? — nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni.

— Inkább a számba, édes fiam — akarta is mondani Sosevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, körüldongta háromszor a király fejét, s odaült a mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a tortavágó késsel, annak nye- ’ lig lekopott a vasa.

— így van ez, uram király — mondta az udvari bolond —, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel!

Sosevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A LEGEK VILÁGÁBÓL

Az autók özöne szinte elárasztotta a Földet. Száguldanak a széles utakon, keskeny utcákon, kicsik és nagyok, személy- és teherautók különböző színben és formában.

A sokféle márka közül vajon melyik volt az, amelyik a világon az eladási mérték szerint a ranglistán hosszú éveken át vezetett?

Ez a bogárhátú Volkswagen, valóságos népautóvá vált nyugaton. Története az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor Ferdinand Ftorschét, a cseh születésű német szakembert megbízták tervezésével. A második világháború kitöréséig mintegy 200 darabot gyártottak belőle. A háború után a Wolfsburg-i üzem majdnem csődbe jutott, még a híres Ford autógyár se akarta potom áron átvenni. De a tervező és munkatársai kitartottak a bogárhát és a farmotor mellett, hamarosan igazi népautóvá vált. Később az orrmotor következett, de a külalak nem változott. A „bogárnak" becézett autó pedig elárasztotta a világpiacot. 1972-ben már többet adtak el belőle, mint a Ford T autóból. Olcsósága, könnyen kezelhetősége, megbízhatósága ma is példamutató. Mindeddig 21 milliót gyártottak le belőle, míg a Ford T-ből csak 15 milliót. Németországban már 1978 óta nem gyártják, csak a leányvállalatok készítenek belőle Brazíliában és Mexikóban többezer darabot. Az 1200-as változat teljesítménye 34 lóerő, sebessége 115 km/h, de készültek erősebb típusok is. A volt tulajdonosok még ma is szívesen emlékeznek rá, mert kevés benzint fogyasztott, megbízható, könynyen kezelhető kocsi volt. Több mint húsz éven át uralta a világ autópiacát.

LS.

Mit gondoltok, melyik edényből öntötte ki a holló a vizet?

21