A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-11 / 33. szám
— Mindegy — vonta meg a vállát András, miközben azon törte a fejét, hogyan, milyen indoklással tudna innen mielőbb megszabadulni. Sehogy sem érezte magát a bőrében. — A konyak megfelel? — kérdezte a doktornő, s feleletet sem várva a bárszekrényhez lépett. A rengeteg üveg közül kihalászott egyet, majd fogott két ólomkristály pohárkát és András elé tette az asztal füstszínű üveglapjára. Az üveget András kezébe nyomta. — Bontsa föl, kérem, a maga keze erősebb, s töltsön isi András teliltöltötte a két poharat. — Mire is iszunk? — kérdezte a doktornő kedvesen. — Természetesen a felépülésére, igaz? Egészségére! — Kedves egészségére! Halkan, diszkréten csendült össze a két pohár, mintha azt szimbolizálta volna, hogy ebben a lakásban nem lehet hangoskodni, bár a sarokban álló zongorára aligha lehet hangtompítót tenni, ha valaki játszani kezd rajta. — Zongorázik? — Igen, de ne higgye, hogy valami magas, művészi fokon. Kisiskolás koromban rendszeresen jártam órákra, de amikor az egyetemre kerültem, abbahagytam a zongoratanulást. Szereti a zenét ? — kérdezte a doktornő érdeklődéssel. — Igen ... szeretem ... — felelte András, de minden bizonnyal nem az olyan zenét, mint amilyenre a doktornő gondol. — Rágyújthatnék ? — Látja, látja, milyen feledékeny vagyok?' — pattant fel a háziasszony, s nyomban LOVICSEK BÉLA hozta a Marlborót. Rágyújtottak. Kékesen szállt a füst, fátyolként lebegett a mennyezet alatt. — Milyen bolond az ember. Egészségtelen, mégis szívja. Mária tálcán hozta a kávét. — Tessék!... Cukrot is hoztam, a fiatalember nyilván azzal issza ... — Köszönjük, Mária! András nem sejtette, hogy meisseni csészéből issza a kávét. Talán nem is hallott a létezéséről. Nem is érdekelte. Megissza ö a mustáros pohárból is, csak legyen mit. Mária engedelmet kérve, kisvártatva viszszajött. — Elfelejtettem megmondani, hogy a távolléte alatt telefonált az anyukája. — Mit akart? — Azt telefonálta, hogy sikerült jegyet szerezni az operába. — Mikorra? — A ma esti előadásra. — Köszönöm, Mária! — A kis gombóc kiment, a doktornő pedig újra töltötte András poharát. A sajátjába nem töltött, hiszen az imént éppen csak belekóstolt. — Nekem még kötelességem van. haza kell szállítanom magát — mondta. — Csak tessék nyugodtan inni — mondta András elhárítva a „fuvarozás" lehetőségét. Alig várta már, hogy megszabaduljon innen, s magára maradjon. — Különben sem haza megyek, előbb az üzemi orvoshoz kell elvinni a leleteimet. — Ahogy gondolja — mondta a doktornő kissé szomorkásán, -r- Jár operába? > — Soha életemben nem voltam még — vallotta be András őszintén, s a szégyenkezés pírja lepte el az arcát. — Ebből aztán ne csináljon problémát — igyekezett megnyugtatni őt a doktornő. — Maga azt hiszi, hogy aki rendszeresen jár, közülük mindenki érti és szereti is? Távolról sem. Nekem elhiheti, tapasztalatból mondom. Sokan csak azért járnak operába, hogy másnap eldicsekedhessenek vele a kollégáik előtt. Bizony, bizony, fiatalember ... Mária közben bejelentette, hogy megterített s tálalva van. Andrásék asztalhoz ültek. A pazar teríték láttán Andrásnak elment az étvágya. Szívesebben falatozott volna egy talponállóban, pedig a doktornő igen szíves szóval kínálta. Ízletes és kiadós volt az ebéd, András mégis alig várta, hogy felállhasson az asztaltól. Ebéd után megittak még egy-egy pohár bort, aztán András mindent megköszönve elment. Az ajtóból még utána szólt a doktornő, hogy a jövő héten ne feledkezzen meg a próbáról. András bólogatva lépett a felvonóba. Annak ellenére, hogy lefelé duruzsolt vele az okos gépezet, úgy érezte, hogy nagy-nagy megkönnyebbülésében fölfelé száll. Az üzemi orvos felbontotta a borítékot, áttanulmányozta a leletet, s még két hétre kiírta betegállományba. — Sétáljon nagyokat, egyen-igyon, mértékkel persze, és minden rendben lesz ... — Doktor úr, kérem, a hétvégén hazautazhatom a vidéken élő szüléimhez? — kérdezte meg András a rend kedvéért. — Természetesen ... és a jövőben lehetőleg kerülje el a késelö embereket — felelte és tanácsolta az üzemi orvos mosolyogva. Etelkáék még nem tértek haza a munkából, mikor András belépett a lakásba. Péntekre idézést kapott a rendőrségtől. Az asztalon találta meg. Elfelhösödött az arca. Benézett a hűtőszekrénybe: tele volt élelemmel. Most inkább szomjazott, mint éhezett. Megörült a jól lehűtött sörnek. Nyomban felbontott egy üveget, s jól megszívta. Ez az igazi, nem a kristály poharas „úriház"!, ahol még a kilincshez is kesztyűvel kell hozzáérni, nehogy bepiszkolódjon. Bement a gyerekszobába, az volt az övé, mivel Etelka nem szülhetett gyereket. Szélesre tárta az ablakot és belekönyökölt. Jó kilátás nyitott onnan, már mint a hetedik emeletről. Nézte a lakótelep nyüzsgő életét. Fényben úszott minden. Szinte perzselt a júniusi napsugár. Soha nem szokott egy üveg sörnél többet meginni, most mégis felbontotta a másikat is. Akkor vette észre a hűtőben a kukoricakonzervet. Arról jutott eszébe, hogy elsejével már megkezdődött a horgászidény. A sógora vérbeli horgász volt, mellette szerette meg a horgászatot, s tőle tanulta meg minden csínját-binját. Elhatározta, hogy másnap elmegy a horgászüzletbe, vesz még egy botot, s még egy Shakespeare-orsót, hadd legyen egyforma mind a két horgász készsége. Előbb Etelka jött meg. Csillogó szemmel csókolta összevissza a beteget, s úgy nézte, mintha tükörbe nézett volna. — Azért megszürödtél egy kicsit, öcskös-bicsakos. Sebaj, az a fontos, hogy szerencsésen megúsztad az egészet és itthon vagy. Az én főztöm egykettőre helyrehoz, meglátod. Nemsokára a sógor is megérkezett. — Ezt a napot meg kell ünnepelnünk — jelentette ki vidáman. Táskájából egy üveg borovicskát vett elő s állított az asztal közepére. — Ide a poharakkal, Etelkám! András szerette a nagydarab férfit, szerette az egyszerűségét és a darabosságát, szerette, mert minden mozdulatából, tettéből és szavából meleg emberség sugárzott. Számára sokkal többet jelentett egyszerű sógorságnál. András kézbefogta a poharat, s a doktornőre gondolt. Vajon milyen meglepetést tartogat még a számára? Varga Pál másodszor is teletöftötte a poharakat. — Te is koccints velünk, Etelka! — Tudod, hogy ilyen melegben nem lehet nekem ... — Ha megárt, majd lefekszel, van hová, nem igaz, sógor? Elvégre hazajött az öcsikéd, miért nem örvendezel? — De bolond ember vagy. Pali! Jól tudod, hogy én ital nélkül is tudok örvendezni — mondta Etelka, s kortyintott az italból. — Bizonyára kopog a szemed az éhségtől, mit készítsek ? — kérdezte Andrástól, s anyásán megsimogatta a fejét. — Vagy annyira megszeretted a kórházi kosztol, hogy rá sem nézel ezután az én főztömre? — Hogy gondolhatsz ilyen szamárságot, Etelka ?... Képzeljétek el... — kezdte András, s pontosan beszámolt a délelőtt történtekről. Etelkáék nagy érdeklődéssel hallgatták. — Mit szóltok hozzá? — Le a kalappal a doktornő előtt! — csettintett a nyelvével Varga, majd elvigyorodott. — Te, sógor, nem viszket valamije annak a nöszemélynek? — De nagy marha vagy. Pali! — vágta hátba Etelka a férjét. — Neked mindig ökörségen kell járni az eszednek? — Miért ?... Miért, galambocskám? ... Hogy doktornő? Hát aztán!... Ő is csak ember, s jól tudja, hogy a dunna sarkával nem sokra megy — hahotázótt Varga Pál. — Olvastam én már olyasmiről is, hogy a szépséges hercegkisasszony hanyatt vágta magát a lovásza előtt... Különben az az igazság, hogy nem minden bokorban terem olyan legény, mint az öcséd, Etelkám. Úgy futnak utána a szoknyások, hogy az nem közönséges.... Varga elkomolyodva emelte tekintetét a sógorára. — Te hogy gondolod. András?... Mert az sem mellékes ám. — Nem tudom ... Arra is gondoltam, hogy talán nem is fogadom el az öltönyt... — Miért? — nézett nagyot Etelka. 14
