A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-28 / 31. szám

A

z A s

s

z

o

n

j,

(5 tf

Jozef Viktor SCHWARTZ

— Megjöttem — mondta a Halál, és az asztalnak dőlt, ahol az Asszony feküdt.

— Nem gondoltam, hogy ilyen vagy — vélekedett az Asszony.

— Mégis rámismertél — Így a Hálál. — Már sok ember elámult a külsőmön. A legtöbben ronda csontváznak képzelnek, ami borzalmat kelt. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy embernek képzeljen el, de ez a hiedelem száll nemzedékről nemzedékre. Csakhogy nekem ezernyi ábrázatom van! Mindenkinek más formában jelenek meg. Tudod — kuncogott a Halál — mindenki fél tőlem. Te is félsz.

— Már hogyne félnék! — vallotta be az Asszony. — Persze hogy félek, bár nem is vagy olyan rossz hozzám.

— Ilyen vagyok én mindenkihez. S hidd el, nem bántottam én még soha senkit. Engem viszont nagyon sokan bántanak.

— Méghogy jótevő lennél. ..! Dehát a külsőd . ..

— Nem megy a fejedbe, látom. Igaz, mindenki meglepődik, ahogy meglát. S hinnéd-e, hánynak van szüksége énrám? — jött bele a társalgásba a Halál. — Nagy előszeretettel játszogatnak velem a művészek. El tudod egyáltalán képzelni, milyen dús a fantáziájuk? Liszt is gondolt rám. Próbált is ábrázolni a maga módján. Sikerült-e neki? Meggyőződhetett róla. Lehet, hogy neked is módod lesz rá.

— Lehet?— kapaszkodott a szóba az Asszony.

— Van itt még valami akadály előttem, jobban nem közelíthetek hozzád. S tudod — csevegett tovább a Halál —, az Írók se nagyon tudnak nélkülözni. Jó játék ez nekem is: hol itt avatkozom be, hol amott. Kész cirkusz. Nagyon tetszett például, amikor Hemingway repülővel küldött Harryért. Már sokszor ültem repülőn, ajaj. dehát a komoly munka meg a játék, az mégis csak nagy különbség.

— Szóval, te nem szívesen avatkozol a dolgok menetébe?

— érdeklődött az Asszony.

— Ahogy vesszük. Utóvégre mégiscsak szereti mindenki a hivatását. Nem szeretem azonban az idénymunkát. Ha például a Verdunra gondolok ... Te még akkor nem is voltál a világon. Éjjel-nappal egyre ugyanazon a helyen! Hülyeség miatt. Van nekem dolgom anélkül is épp elég.

— S győződ egyedül az egész világon?

— Győzöm. Nem akarok dicsekedni, de például amíg mi itt csevegünk, ugyanakkor sok más helyen végzem a dolgom

is. Nincs egy pillantásnyí szabad időm. De hagyjuk ezt! Már megszoktam. Csak ahogy azt már mondtam is neked, a tömegmunkát utálom. Mint a háború .. . Örökös készenlét a lövészárkokban, a városokban, a repülőgépeken, a hajókon, a kórházakban, a koncentrációs táborokban, s emellett még a megszokott napi munkát is végezni kell.

— De hisz senki se akar háborút — ellenkezett az Aszszonyr

— Nem akar, nem akar. A háború mégis lett, mondhatnám az emberiséggel együtt. Bizonyára sejtelmed sincs, mennyi munkát adtak már a háborúk. Tudod egyáltalán, milyen idős az emberiség? A tudósaitok csak találgatják. Én pontosan tudom, mert akkor születtem, amikor az első lény meghalt. Hanem amikor az az első ember meghalt, az komoly erőfeszítésembe került. Bevallom, még lámpalázam is volt. Ugyanis az az ember nem félt tőlem, egyáltalán nem respektált. Bután bámult rám, mintha találgatná, ugyan ki lehetek én, s én sehogy se tudtam neki megmagyarázni.

— Mondd csak — szakította félbe az Asszony —, mi a szándékod velem? Igen, vagy mégsem?

— Még nem tudom, hisz van időnk. Addig beszélgethetünk. Remélem, nem untatlak? Hol is hagytam abba? Ja, a gyakorlatnál. De még így is akad néha fennakadás. Ne hidd, hogy panaszkodni akarok. Néha például mulatságos esetek is adódnak. Ti emberek keményen küzdőtök ellenem. Bár tudjátok, hogy egyszer mindenkiért el kell jönnöm, ti próbáljátok ezt a találkozást mindinkább elodázni. Persze, olyanok is akadnak köztetek, akik maguk szólítanak engem, de ez aránylag ritkán fordul elő. Ilyenkor a pohárba telepszem, s az újságok aztán megírják, hogy az illető megmérgezte magát. Máskor kötelet tekerek az illető nyaka köré. Vagy a viz alá húzom. Hányszor előfordult, hogy aztán a vízben már szerettek volna szabadulni tőlem. „Nem úgy, kedveském!" — mondom én ilyenkor. Lehet, hogy azt gondolod, kegyetlen vagyok. Tudod, hogy bántam el Ernesttel ? Arra a Hemingwayra gondolok, aki csak úgy mulatságból repülőre ültetett. Egyszerűen meghúztam magam a sörétjei között. A puskáját tisztította éppen, én meg egy csöppet megnyomtam az ujját.

— Olvastam róla. Hanem hallod-e, ne bántsd a szivem!

— Csak játszogattam egy kicsit. Ne haragudj! Már elvettem a kezem. Észrevetted, mi?

— Köszönöm. De még mindig túlságosan közel vagy.

— Nem távozhatok csak úgy. Jó veled beszélgetni. Nem csak magadra gondolsz, mint a legtöbb ember.

— Dehogynem. Elsősorban én is csak magamra gondolok. Végtére is ez természetes emberi tulajdonság. Meg az is emberi, hogy még így is hiszek a menekvésben.

— Nem haragszom érte. Csak azt akartam mondani...

Beszéd közben megkerülte az asztalt, s folyton azon

mesterkedett, merről férkőzhetne leginkább az Asszony közelébe.

— Említettem már, hogy nem örülök a frontszolgálatnak. Ahogy látom, az utóbbi időben nektek, embereknek is kezd megjönni az eszetek.

— Nem értem, mire gondolsz — mondta az Asszony.

— S ha azt mondom: Hi-ro-sí...

— Már értem.

— Ha látod. A legrondább munka volt, amire csak emlékszem. Brrr — prüszkölt a borzalomtól a Halál. — De hál' istennek, ti is megrettentetek. Magatoktól. Arra gondoltatok, úgyis eljövök egyszer? El bizony! Senkit se hagyok itt. Pontos nyilvántartásom van. Milyen felfordulás lenne, ha egyszer azt mondanám: elég! Ha csak egyetlenegy nap sztrájkolnék!

— Te, Halál, hallod-e. ne nyúlkálj értem!

— Csitt, csitt! Nem fog fájni. A szenvedés még nincs itt, az nem fér össze a kéjgázzal. S épp hogy csak egy kicsit...

— Ne, Halál, ne! Nekem még maradnom kell. Két kisgyerekem van. Ki viseli gondjukat? Karcsi, a férjem, nagyon szeret engem. Én meg őt. Halál, várj még, várj!

— Hisz várok, várok. Várok az alkalomra, hogy őszinte legyek. Minek titkoljam előtted? A hatalmasok megengedhetik maguknak, hogy mindig őszinték legyenek. Remélem, hogy nem kételkedsz képességeimben. Viszont én se becsülöm le a ti próbálkozásaitokat. Ti, emberek nem adjátok fel egyhamar.

— Nem adjuk fel. Én se adom fel.

— Szép tőled, hogy küzdesz. Ez tisztességes játék, becsületes dolog. így mondjátok, ugye ?

— A részedről is az?

— Hogy kételkedhetsz benne? Csupán a tudástokon múlik. „A kegyetlen halál kiragadta körünkből", hallom sokszor a temetőben. Ilyenkor mosolyognom kell. Nagy tévedés. Csupán annyi az egész, hogy ott termek mindig, ahol ti emberek lehetőséget adtok nekem. Vagy ott, ahol még képtelenek vagytok eredményesen küzdeni ellenem. Nincs annak még nyolcvan esztendeje se. hogy rájöttetek: a begyulladt vakbelet ki kell operálni! Mennyi zsákmányt jelentett ez nekem a megelőző ezredévek során! Fleming is elorzott többmillió áldozatot... nem is áldozatot, inkább esetet akartam mondani.

— Sokat fecsegsz, te Halál. És csak nem távolodsz tőlem.

— Mi ebben a rossz?

— Hidd el, számomra rossz. Hanem már mégsem félek tőled annyira. Erősebbnek érzem magam.

— Veszem észre — jegyezte meg komoran a Halál.

— Megvan! — kiáltott fel hirtelen a Halál, és megfacsarta az Asszony szívét.

— Segítség! — kiáltozott az Asszony. — Nem, nem akarlak, élni akarok! Jankó, Julka. édes gyerekeim. Karcsi, ne engedjetek! Látni szeretném még a fénylő napot, dolgozni akarok, mosni, takarítani, bánkódni akarok, örülni akarok, szenvedni akarok! Károly, szeretném, ha még szeretnél engem, szeretem ...! .

— Nono — dünnyögött a Halál —, minek ez a nagy lárma? Most metélik az Ízületeim, nekem se valami kellemes. Ne óbégass hát. Asszony! Már elengedtelek.

A Halál ott állt a közelben, és lemondással nézte az Asszonyt.

— Milyen jó, hogy eltávolodtál tőlem — suttogta az Asszony.

A Halál nem válaszolt, csak figyelte, milyen lehetősége adódna még.

— Itt vagyok! — mondta szárazon a Halál.

— Érzem — mondta az Asszony aléltan.

— Előbb még jobban éreztél — emlékeztette a Halál.

— Nem kellesz! — igy az Asszony.

— Jó, megyek már. De jól figyelj, Asszony, egyet ne feledj! — intette a Halál.

— Mit? — kérdezte az Asszony.

— Ne feledd, hogy mindig melletted leszek. Egyszer közelebb, másszor távolabb. Mint a többi ember esetében is. S egyszer majd közel jövök hozzád, egészen közel. Nem menekülhettek. Senki se!

— Ó, ezt tudom — mondta az Asszony. — Nagyon is jól tudom. Hisz ez a világ rendje.

Vércse Miklós fordítása

23