A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-28 / 31. szám

& »Ü H Anglia fővárosának jelképe mindig is a Tower Bridge, azaz a Tower-hid volt, mely felnyitható úttesttel is rendelkezik, ma már viszont csak ritkán kell a közúti forgalmat leállítani egy rövid időre, mert a tengeri óriáshajók nem nagyon jönnek fel a Temzén London központjá­ba. Persze, azért ez még nem jelenti azt, hogy a Temze londoni szakasza teljesen „kihalt", a nagy kikötők a dok­kok viszont már rég a városon kívülre kerültek. A híd továbbra is Anglia fővá­rosának jelképe marad, hiszen ez a kéttornyú építmény a múlt század vé­gének egyik remekműve, mely két angol mérnök, John Wolfe Barry és Horace Jones elképzelései alapján épült. Ettől a hídtól nem messze található London másik jelképe a Tower-eröd, mely az angol történelem „legsötétebb" épüle­te; szomorú, kegyetlen történeteket tudnának elmesélni belső falai. Itt ra­boskodtak Vili. Henrik halálra ítélt fele­ségei, s itt vesztette életét többek közt Boleyn Anna és Essex grófja is. Az erőd ma kitűnő állapotban fogadja a látoga­tókat, akik megnézhetik a királyi koro­naékszereket, az 1661-böl származó jogart, az országalmát és a gyűrűt. A Tower-eröd valamikor csak egy toronyból állt, folyamatosan építettek hozzá jónéhányat, így mára már valósá­gos toronyerdö; ezek közül a legjelen­tősebbek az Oroszlán-, a Véres-, a Tég­la-, a Só- és a Bölcsö-torony, de van még belőlük vagy egy tucat. A Véres­torony az erőd egyik legrettegettebb magasba nyúló építménye, 1483-ban ugyanis III. Richárd itt ölette meg két unokaöccsét, mert féltette a trónt. A torony a későbbi századokban sem ho­zott „szégyent" hírnevére, hiszen to­vábbi nemes nagyurak vesztőhelyévé vált. Az erőd ajtajában angol gárdisták vigyáznak, akik óránként váltják egy­mást. Az őrségváltás ünnepélyes cere­mónia, ilyenkor bizony turisták sokasá­ga kattogtatja fényképezőgépét! London további történelmi neveze­tessége a Westminster-apátság, mely­nek tornyai mintegy hatvannyolc méter magasba emelkednek. Azért is rendkí­vül nevezetes ez az építmény, mert 1066 óta itt koronázzák az angol kirá­lyokat, de nyughelyül szolgál ez a temp­lom sok neves személyiségnek. New­tont, Darwint, Shakespeare-t és Dic­­kenst is az apátság épületében temet­ték el, örökre megőrizve ezáltal nem­csak szellemi hagyatékukat, hanem tes­tüket is. KOLLER SÁNDOR Képek: Kiss Róbert Látkép a Tower-hidra, London /e/képes építményére egy a Temzét átszelő másik hídról Semtembri város valójában nem foga­dott. Ugyan pár órát terveztem csak a megtekintésére, de a szófiai gyors any­­nyit késett, hogy az átszállás nagyon gyorsan zajlott le. A keskeny nyomtávú vonat ezalatt jó nagy utat tett meg. Gyorsan felszálltam a legközelebbi va­gonba, letettem a csomagomat és pró­báltam kifújni magam. Nem sokáig, ugyanis a vonat elindult és megfogad­tam a jó tanácsot: e romantikus útvo­nalon mindent látnom kell. A Rodope­­hegység egyik legszebb völgyén halad­tunk éppen keresztül. Semtembri város után a vasútvonal építőinek a sziklába kellett utat vágni­uk. Egymást követik az alagutak, sötét éj és fény követi egymást. Az ország­úton lovaskocsi paradicsomot szállít. Mögötte a mi öreg Liazunk. A gépko­csivezető nem szívesen halad ilyen las­san, de előzni nem lehet: magas szikla­fal vagy gyors hegyi folyó szegélyezi az utat. Néhol kéznyújtásnyira közelítjük meg a hegyet. Rét következik, ahonnan messzire el lehet látni. A kilátást ismét sziklafal takarja el. Mintha már jártunk volna ezen a vidéken. A vonat hirtelen megáll, pedig állomás, peron nincs a közelben. Felszáll egy fiatal férfi, vállán egy óriási táskával. Velingradba érkeztünk. A város is­mert fürdőhely, s a leszállók közül bizo­nyára sokan ezért jöttek ide. Az útvonal innen érezhetően emelkedni kezd. Hosszan, legalább egy órán át húzza a mozdony a szerelvényt felfelé, hogy leküzdje a nem kis emelkedést. Közele­dünk e különleges vasút legmagasabb pontjához. A hegy gerincén kis város körvonalai rajzolódnak ki. A dombolda­lakon is vannak házak, így a város a völgyekbe is lehúzódik. Innen az útvonal fokozatosan lefelé tart. Megint alagutakon haladunk ke­resztül. Gyakran gondolok arra, hogy mennyi energiába, munkába került az a vasútvonal. Bizony már korszerűsítésre szorulna. A sebesség alacsony, a kocsik elöregedettek. Azt hiszem, hogy ha a közeljövőben nem kerül sor a korszerű­sítésükre, a romantikus és festői vasút­vonal akkor is megőrzi eddigi vonzere­jét és varázsát. Ismét megállunk, s a szerelvény egy része az alagútban marad. Az étkező­kocsiban az emberek idegesen érdek­lődnek, mikor indulunk tovább. Pár perc múlva lomhán lendül a mozdony, s néhány alagút után magunk is láthatjuk, miért volt a kényszerpihenő: a megron­gálódott szakaszt javították. Útitársaink lassan elfogynak, néhány vasúti kocsit lekapcsolnak. Már ez is jelzi, hogy kö­zeledünk a Pirin-hegységhez, amely Bulgária legnagyobbjai közé tartozik. Jakorud után két megállóval a szoros völgy lassan kiszélesedik és a távolban először pillanthatjuk meg úticélunkat, a Pirin-hegységet. Messziről nem tűnik magasnak, de ahogy szeljük a kilométe­reket, egyre óriásabbá válik. Az a leg­előnyösebb, ha Banszkóban szádunk ki, mert a hegyek innen vannak a legköze­lebb. A pályaudvaron viszont néhány öreg gőzös és vagon található, amelyek már ötven évvel ezelőtt is közlekedtek ezen az útszakaszon, s amelyekre való­színűleg szomorú vég vár. Minden közép-európai számára fe­lejthetetlen élményt jelent az ötórás út a Semtembri-Banszko-Dobriniste útvo­nalon. A turisták leggyakrabban akkor veszik igénybe, amikor Pirinből a ten­gerpartra utaznak. Nem sokat veszít az a turista sem, aki gépkocsival indul útnak. A hegyektől-völgyektől övezett autópálya gyakran vasúthoz hasonlít. Vitathatatlan előnye hogy a legszebb helyeken megállhat és kedve szerint körülnézhet. KAREL HRUBY A szerző felvétele 17

Next

/
Thumbnails
Contents