A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-01 / 27. szám
VISSZHANG Némi emlék és adalék Gál Sándor Iskolaügy sorozatának hetedik részéhez Gál Sándor a pelsőci (Plesivec) iskolaügyről szóló írását azzal kezdi, hogy a helység „a Rozsnyói járás egyik legnépesebb települése. Lakóinak száma meghaladja a 2 500-at." A község, bár vasúti csomópont, nem fejlődött eléggé dinamikusan, annak ellenére, hogy némi iparral is rendelkezik, rendelkezett. 1861-ben 1 300 lakosa volt Pelsőcnek, 1870-ben 1 696, 1881-ben 1 737, 1919-ben pedig 2 116. Ha Gál Sándor adatát elfogadjuk, akkor hetven év alatt csak 400 lélekkel szaporodott a lakosság. Az iskolák történetével kapcsolatban Gál a következőket adja tudtunkra: „A településen a század elején két felekezeti iskola működött. A református felekezeti iskolát előbb Bátky, majd Teleky igazgató irányította. A húszas évek közepétől Jánosdeák Mátyás, majd Bartalné Osváth Erzsébet állt az intézet élén. A katolikus felekezeti iskola igazgatója a harmincas években Nagy Gerzson volt." Jómagam Bartalné, vagyis Erzsiké néni keze alatt kezdtem az első osztályt 1929 szeptemberében. Ö az alsófokú 4 osztályt tanította a Sajóparti egyemeletes épületben, amelynek felső részén két tanterem volt, de csak az egyikben folyt tanítás, a másik üresen állt, amíg a harmincas évek közepén be nem költözött oda a szlovák polgári iskola első osztálya. Jánosdeák Mátyás volt tulajdonképpen az igazgató-tanító. Ö a református elemi iskola felsőbb osztályainak tanulóit oktatta a ref. templom mögötti földszintes iskolaépületben. Nála is jártam két osztályt, amíg polgáriba nem kerültem. A századforduló idején Bátky és Teleky mellett Csízy Béla is tanított, ha jól tudom, őt váltotta fel Jánosdeák Mátyás. Apámat is Csízy oktatta a századforduló utáni években. Gyakran emlegette, milyen szigorú tanító volt. A tanítási idő alatt pisszenni sem mertek a gyerekek. Ha vége volt a tanításnak, kiállt a kapuba és figyelte, rendben mennek-e haza a gyerekek. Ha valamelyiket rendetlenségen kapta, másnap keményen megbüntette. Én még ismertem öt, beszélgettem is vele a negyvenes évek elején. Akkor már reszketeg, hófehér fejű öregúr volt. A katolikus felekezeti iskola igazgatója a harmincas években nem lehetett Nagy Gerzson, mert ö csak az impériumváltozás, tehát 1938 után került Pelsöcre (Pleáivec) s 1945 előtt vagy után visszatért Magyarországra. A katolikus felekezeti iskola igazgató-tanítója a hamincas években Csabay Béla volt, aki 1944 végéig tanított. Tichy Kálmán Phileciumtól Pelsöcig című, 1932-ben megjelent monográfiájában többek között ezt írja a katolikus iskoláról: „A tanulók száma állandóan 50—80 között mozog. A jelenlegi tanító: Csabay Béla, lelkes kötelességtudással végzi áldásos munkáját." Az „anyaországból" fölkerült Nagy Gerzson egyébként állami iskolában tanított vagy igazgatóskodott, mert 1938 után a felekezeti iskolák alsó négy osztályát államosították, csak a felsőbb osztályok maradtak felekezetiek. Nem érdektelen megemlítenem, hogy Nagy Gerzson Attila nevű fia az a kiváló színművész, akivel olyan sokszor találkoztunk, találkozunk filmen, televízióban és másutt. A feleségem gyakran emlegeti, hogy a negyvenes évek elején, amikor Attila még suhanc fiú volt, eperérés idején mindig ott tanyázott az udvarukban álló terebélyes eperfa ágai között, mert nagyon szerette mézédes gyümölcsét. Egyébként nem volna hiábavaló, ha valamelyik pelsőci magyar tanító feldolgozná a község iskolatörténetét. Ebben némi tájékoztatást nyújtana Tichy Kálmán monográfiája. Biztosan találnának erre vonatkozó adatot a ref. eklézsián, vagy a hnb irattárában, ha még létezik ilyesmi. Tichy könyve említi: „A református iskola a reformátióval egykorú." Az 1588-as jegyzőkönyv első lapján ezt olvashatjuk: „Scriptum in Schola Pelswcziana in rectoratu Andrea Rimaszombathy 13. Calendas Máj. Anno Christi 1588-ban." (íratott a pelsőci iskolában, Rimaszombathy András rektorátusa idején, 1588-ban.) Az említett rektor klasszikus műveltségű ember volt, aki a jegyzőkönyveket többnyire latinul írta s valószínűleg a magyar mellett latinul is tanított. A könyv szerint „1712-ben történik először említés a leányiskoláról. A fiúiskola külön intézmény lehetett, ahol 1701-től Sárospatakról való akadémikus tanítók tanították a fiúkat. 1765-ben Nagy János, Balogh Mózes, Ballók János és Kóta Sámuel valóságos kis gimnázium rangjára emelték az iskolát. Szentpéteri Sámuel krónikája a tanítók névsorát 1588-tól, Rimaszombathy Andrástól kezdve megadja, 72 sorszám alatt, a leánytanítóként 1712 tői 17 sorszám alatt." De hol van már ez a krónika?! Egyébként az elforgó évszázadok alatt az iskolának mindig tekintélyes könyvtára volt. „Oskolánk kisded könyvtára" javára s „növelésére évi 10 frt fizettessék az egyház pénztárából." De volt színjátszás is. Az 52. oldalon például szenzációsnak nevezhető nyomát találjuk annak, hogy Balogh Mózes „Theatriumi darabot játszatott a torony melletti téren." Az említett tanító kétszáz esztendővel ezelőtt már sok-sok szabadtéri színelőadást rendezett Pelsőcön. A múlt század vége felé „Olvadsó- és Dalár- Egylet" alakult. A ref. óvoda, illetve a „kisdedóvó" története is fölöttébb érdekes. 1869-ben a tanácsülés elfogadta az óvoda felállításának javaslatát, s határozottan lefektette, hogy abba „vallás- és nemzetiségi különbség nélkül felvétessenek úgy a fiú, mint a leány-gyermekek." Ez a „kisdedóvó" második ilyen intézménye volt a történelmi Magyarországnak. Az első óvónők Csőgér Zsuzsanna, Kispál Teréz és Kispál Lotti voltak. Az óvodába 1869-től 1911 -ig 1 015 gyermek járt. A húszas évek közepén jómagam is ebbe az óvodába jártam, Vilma néni keze alá. Az év mindig szép ünnepséggel fejeződött be. A múlt idők történetében böngészve olyan érzése támad az embernek, hogy a tanítók (nehezebb körülmények között) sokkal többet tettek a nép művelése, szórakoztatása érdekében, nem is beszélve az első köztársaság idejéről, amikor annyi színház, majális, térzene varázsolta szebbé az életet. Ma leginkább csak a kocsma hangos, egyébként csönd van és szürkeség. A nagy hűhóval épülő, majd félbehagyott kultúrházat is benövi a gaz, és talán már sosem ébred föl Pelsőcön a kultúra mélyen alvó Csipkerózsikája. DÉNES GYÖRGY Harc Még télen történt... az utászok a Dunánál gyakorlatoztak. A komáromi (Komárno) Vörös Flottilla-sziget az oderai utászalakulat ideiglenes otthona lett. Itt gyakorolják az együttműködést az úszóhíd építésénél. Sokan vannak, akik ezt jobban szeretik, mint a kaszárnyát. — A gyakorlat valóban igényes, a program feszes. Nem félünk a nehézségektől. Mindent beleadunk. A koszt jobb és több is. Pihenés nincs, de ennek ellenére jobb, mint a kaszárnya — mondotta Ludék Hlavácek. — A szigorú katonai fegyelem itt is érvényes. Az altiszti iskola minden növendékét elhozzuk ide egy hónapra, hogy gyakorolják a hídépítést. Erre alaposan fel kell készülnünk. A katonák korábban elméleti oktatáson és néhány gyakorlati próbán vesznek részt. Pavel Hohn őrnagytól megtudtuk, hogy reggel kis ünnepséget tartottak, amikor kitűzték a hajókra a zászlókat. Ezután egy elromlott csónakot húztak partra. Ján Rybár katona a vízbe tolatott a pótkocsis gépkocsival. A többiek ügyes manőverezéssel a második hajó segítségével a pótkocsira helyezték a csónakot és kihúzták a vízből. A javítás a gépészek számára már csak rutinmunkát jelentett. Köd ereszkedett a Dunára, de a gyakorlatot folytatták. Megpróbálták meggyorsítani az akciót. A lényeg az, hogy a katonák elsajátítsák a szükséges gyakorlati ismereteket, megtanulják, mi a lényeges és mi a másodlagos. A gépek húszévesek, és természetesen nincsenek mindig kitűnő állapotban. A különböző javítások is rabolják az időt, pedig a tervben nem szerepel a karbantartás. Nagyobb teret kell engedni az altiszteknek. Ezzel persze növekszik a felelősségük. Tőlük függ a gyakorlat sikere, közvetlenül hatnak a katonákra. Koncepciózusabban kellene dolgozniuk. 12
