A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 31. szám
A SZABADSÁG ÚTJAI II. Hajnal A július 14-én lesújtó villám rémülettel töltötte el az uralkodó osztályt és lángra lobbantotta egész Franciaországot. A király visszahívta a főváros közelében állomásozó csapatokat, a nemzetgyűlésben pedig bejelentette, hogy a „nép képviselőire” bízza sorsát. Számos arisztokrata azonban ilyen kijelentésekre sem volt hajlandó s már a Bastille eleste utáni napokban előkelő emigránsok csapatai indultak meg a határ felé: a népharagtól való félelmükben királyt és hazát feledve menekültek az európai uralkodók védőszárnyai alá, hogy zajos kardcsörtetéssel és bosszút lihegve készüljenek a visszavágásra s a forradalommal való leszámolásra. Igaz, minden okuk megvolt a félelemre: július 14-ét követően országszerte lázadások törtek ki, melyek a futótűz gyorsaságával terjedtek ; a városokban sokhelyütt új, forradalmi hatóságok kezébe került a hatalom, a lakosok polgárőrségeket szerveztek, az éhező emberek a kenyér s a gabona árának leszállítását követelték. Július végén megmozdult a falvak népe: a parasztok megrohanták és felgyújtották a kastélyokat, elégették a kiváltságleveleket, nem egy esetben pedig a hűbérúr nyakába is hurkot vetettek. A félrevert harangok zúgása Versailles-ba is elhallatszott s pám félelmet keltett az arisztokráciában: Augusztus 4-én a nemzetgyűlés ülésének résztvevőit különös esemény késztette csodálkozásra: az egyik legnevezetesebb főúr, Noailles vicomte kért szót s javasolta a kiváltságok eltörlését, amit a jelenlévők — a szemtanúk szerint — nagy lelkesedéssel meg is szavaztak. E kétségtelenül nagy horderejű esemény azonban korántsem jeléntette a feudalizmus végleges bukását, s a lelkes szavazók — elsősorban természetesen a nemesség és a papság képviselői — a kiváltságok felszámolását rögzítő dekrétumok kidolgozásánál ugyancsak igyekeztek, hogy minél több privilégiumot megőrizhessenek. Buzgólkodásuk azonban mit sem változtathatott azon a tényen, hogy megvalósult a jogok és a kötelességek egyenlősége, és a régi rend — az „ancien régime" — összeomlott. Augusztus 26-án a nemzetgyűlés újabb fényes tettel írta be magát az egyetemes s a francia történelem évkönyveibe: ezen a napon fogadta el az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, mely kimondta: „Minden ember szabadnak és egyenjogúnak születik és marad ... Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése ... Senkit meggyőződése s vallási nézetei miatt háborgatni nem szabad ..." A Nyilatkozatban megfogalmazott gondolatok a szabadság reményét jelentették Európa elnyomottal és szegényei számára, a hatalmasok azonban félelmet és gyűlöletet keltettek — minden okuk megvolt rá. Még király uralkodott Franciaországban, még élvezték vagyonukat a gazdagok és szenvedtek a nyomortól a kisemmizettek, de a feudális elnyomás ezeréves rendje már végérvényesen a múlté lett. Virradt, s a lángra gyúlt ég alján a szabadság napja kelt föl. Illúziók és csalódások Sok ember hihette Franciaországban 1789 nyarán, hogy elérkezett a sokszor csak titokban dédelgetett remények megvalósulásának időszaka s a forradalom győzelme boldoggá tesz minden embert. Az önkényuralom megszűnt, deklarálták a kiváltságok felszámolását, a törvény előtti egyenlőséget, az oly sokáig elnyomott polgárság fényes diadalt aratott. Az udvar és támaszai azonban semmi hajlandóságot nem mutattak az új rend elfogadására. A király elutasította a forradalom vívmányait rögzítő dekrétumok szentesítését, a főpapok s az arisztokraták makacsul ellenálltak az új törvények életbe léptetésének, a határ közelében letelepedő emigránsok pedig kegyetlen bosszút ígértek a forradalmároknak. A népnek rá kellett ébrednie, hogy a hangzatos elvek kihirdetése egyáltalán nem szabadítja meg a nyomortól; kiváltképp súlyos volt Párizs helyzete, melynek 1 789 őszén ismét az éhínséggel kellett szembenéznie. Október elején elterjedt a hír, hogy az udvar újfent csapatokat vont össze a nyugtalan főváros körül s a versaillesi udvari bálon a monarchista tisztek lábbal tiporták a forradalom háromszínű kokárdáját. Október 5-én az udvar megkapta Párizs népének válaszát: kenyeret követelő asszonyok és leányok ezrei vonultak — nemzetőrök kíséretében — Versailles-ba. A királyt rémület fogta el a különös menet láttán, megígérte a dekrétumok szentesítését s a kenyérhiány felszámolását. Másnap üj tüntetésre került sor: a tömegek követelték, hogy a királyi család költözzön a fővárosba — ekkor még élt az az illúzió, hogy az uralkodó jelenléte megszünteti a bajokat. Lajosnak engednie kellett s még aznap elhagyta ősei székhelyét és a párizsi Tuileriák lakója lett. Arra kényszerült, hogy palotájából figyelje fővárosa és országa forradalmi átalakulását. Franciaország rendkívüli változásokon ment keresztül. A sajtószabadság kihirdetése után újságok és röplapok sokasága látott napvilágot, köztük a nép értékeit radikálisan képviselő L'Ami du Peuple (A Nép Barátja), a forradalom kiemelkedő vezetőjének, Jean-Paul Marat-nak a lapja, melynek fontos szerep jutott az egész országban — klubok alakultak, ahol a politikai elvbarátok tömörültek; a legnagyobb hírnévre a jakobinus klub tett szert, ahol a polgárság demokratikus érzelmű képviselői gyülekeztek — itt vált népszerűvé a forradalom majdani vezére, Maximilien Robespierre. A tömegek radikalizálódásában a Cordelier Klub is fontos szerepet játszott, melynek Marat mellett egy energikus, ragyogó tehetségű szónokként feltűnt ügyvéd, Georges- Jacques Danton volt a fő hangadója. 1789 ősze után is nagy lépésekkel haladt előre a feudalizmus felszámolása: az egyházi javakat kisajátították, a papok számára polgári alkotmányt léptettek életbe, amelyre fel kellett esküdniük, eltörölték a nemesi címeket, a hűbéri tulajdont felváltotta a burzsoá értelemben vett tulajdon. A régi rend hívei, élükön a királlyal, olthatatlan gyűlölettel szemlélték a fejlődést; Lajos a külföldi, udvarokat biztatta fegyveres beavatkozásra, a papok nagy része nem volt hajlandó esküt tenni az alkotmányra és a forradalom ellen uszította a híveket, az arisztokraták lázadásokat és zavargásokat szerveztek s polgárháborús, de legalábbis elviselhetetlenül kaotikus állapotok kialakítására törekedtek, s kívülről támogatta őket az emigráns arisztokrácia, melynek vezető képviselői szünet nélkül Európa uralkodóinak Franciaország elleni intervencióját sürgették. Az udvari cselszövések eredményeként 1791 nyarára megszületett a forradalommal való leszámolás legegyszerűbbnek látszó terve: a királynak a hozzá hű csapatokhoz kell szöknie s Párizsba csak a reakció hadserege élén szabad visszatérnie, hogy vérbe fojtsa „a csőcselék lázadását". 1791. június 20-án XVI. Lajos és családja álruhában megszökött a Tuileriákból s útnak indult a nyugati határ felé. A terv kudarcot vallott: az uralkodót egy kis városkában, Varennes-ben felismerték s az allattvalói tiszteletről „megfeledkezve" fel is tartóztatták, majd a nemzetőrség „diszkiséretében" visszavitték a fővárosba. A király e lépésével önmagát leplezte le: most már nem volt Korabeli ábrázolás a királyi család letartóztatásáról-orhrm.nt tk huffmrát, f>/ »roti nt lommemJt por k , a tanu k Kot ftntrrr Jtt\h K, éc ij nmftr tat trptr U i tfmJa Kot, ét fönt '-kirótt root iJa fair.-. •^C\»J=== ,i 1 ■■■ --------% 10
