A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 4. szám
Majna-Frankfurt látképe bukkantam, mert mikor áthaladtam az Óvárosba vezető Királykapun, megelevenedett előttem a középkor, és a maga teljes valóságában feltárult előttem Hans Sachs, és a szorgos mesterek világa. Ebben a mai „Handwerkshofban", azaz a kézműves udvarban a változás szinte csak annyi, hogy az ötvösmester cégtábláján már nem Veit Pogner neve ékeskedik, a szappanost sem hívják már Hermann Ortelnek és a finom pékáru sem Fritz Kothner sütödéjében készült, mert az atmoszféra és a varázs, mely a hatalmába kerített, pontosan egyezett álmaim életképével. És amikor beléptem egy fametsző és rézkarckészítő kis műhely-üzletébe, ahol a férj metszeteit — igaz már lényegesen modernebb préselő berendezésen, a feleség sokszorosította és árulta, bizony Ágnes aszszonyra, Albrecht Dürer feleségére kellett gondolnom, aki mintegy öt évszázada hasonlóképpen sokszorosította és árulta férje — ma annyira csodált — karcait és metszeteit. A ház pedig, ahol a Dürer házaspár szorgos élete lepergett, ott áll ma is az egykori császári várépület alatt s múzeumként emlékeztet hajdanvolt lakóira. Az erősen sötétedő borongós és esőszitálta estében pedig, mikor ott álltam elfogultan a nevét viselő téren Hans Sachs szobra előtt, akit eddig csak énekesszinészek ezerarcú megfogalmazásában ismertem Wagner müvéből, mintha egyszerre megszűnt volna a jelen s ott éreztem magam a dalnokverseny résztvevőjeként az alant folydogáló Pegnitz patakocska partján, ama híres réten a Festwiesén, ahol a János-napi mámoros ünnepi sokaság hatalmas kórusa ünnepli-dicsőíti a város szeretve tisztelt fiát a bölcs Hans Sachsot. VARGA JÓZSEF Archívumi felvételek Látogatóban és a mesterdalnokoknál A Goethe-ház egyik részlete 4 A frankfurti Városház tere az Igazság szobrával Majna-Frankfurt modem, nyüzsgő, dinamikusan fejlődő üzletváros, légikikötője ma kontinensünk egyik legmodernebb repülőtere. A városban már 1480-ban rendeztek könyvvásárt, amellett selyemipari vásárai is nagy jelentőségűek voltak. Majna-Frankfurt falai között látta meg a napvilágot 1749 augusztusában Johann Wolfgang Goethe. Ezért lett Goethe a város szellemi jelképe, valahogy úgy, mint Salzburgnak Mozart, azzal a pozitív különbséggel, hogy itt a csokoládéipar még nem sajátította ki magának a költőfejedelmet. Mert tény, hogy a Mozartkugel néven ismert csokoládés marcipáncsemege ugyancsak pompás ínyencfalat, de párosítani vele a Jupiter-szimfónia, avagy a Varázsfuvola és még több mint hatszáz mű zseniális szerzőjét, nem különösebben ízléses üzleti fogás. A mai Frankfurt látképe a Majna bal partjáról szemlélve lenyűgöző, de roppant ellentétes benyomást kelt, és olyannak éreztem, mint egy mai modern vonalú bútorral berendezett lakást, melyben azonban ott felejtettek egy-két antik darabot is. A háborús bombázások során Drezda után Frankfurt szenvedte a legtöbb pusztítást, így az újjáépítés tempója és tendenciája nem mindenkor törődött az egykori stílusjelleg pontos követésével. A legnagyobb stíluskülönbséget azonban nem is annyira ez az első építési hullám hozta magával, hanem az elmúlt 15—20 év második hulláma, mely szinte gombamód termelte ki a többször tízemeletes amerikai típusú toronyházóriásokat, ezeket az acélkékben és szürkében fénylő bankházcsodákat — a város ma a kontinens legjelentősebb bank- és börzeközpontja — s így nem csoda, hogy ironikus beceneve ezért Bankfurt, melyen maga az oly dús fantáziával megáldott Johann Wolfgang is elcsodálkozna. Frankfurtban a középkori városvédő sáncárokrendszer helyén létesült üdezöld parkban áll Goethe méltóságteljes patinalepte ércszobra, melyet Ludwig Schwanthalter 1844-ben alkotott. Az irodalmárok és a Goethe-hivek zarándokhelye azonban a város szívében egy csendes kis utcában a költő szülőháza. Ebben a házban élte le gyermekkorát és ifjúkorát — megszakítva a lipcsei tanulóévekkel, egészen addig, míg Kari August herceg meghívására Weimarba költözött. A házról, berendezéséről és szellemi életéről maga Goethe vall a Költészet és valóság című önéletrajzi írásában, mely támpontul szolgált már 1863-ban is az épület emlékházzá való átalakításakor. 1944 márciusában a pusztító bombázás ezt a házat sem kímélte, de szerencsére a korabeli és részben eredeti családi berendezés idejében való biztonságba helyezése lehetővé tette, hogy a ház régi formájában s egy pár eredeti elemet is tartalmazva, mint a bejárat feletti címerkő, már 1951-ben újjáéledjen és érzékeltesse azt a puritán atmoszférát, mely Johann Caspar Goethe, a nagyműveltségű és széleslátókörü császári tanácsos házában uralkodott. Ha Frankfurtot ma „a legmodernebb város az NSZK-ban" díszítő jelzővel illetik, úgy Nümbergre viszont a „legközépkoribb" jelző a találó. Természetesen a háború itt is megtette a magáét, de a sebeket sikerült úgy begyógyítani, hogy az ősi város jellegzetes arculata szinte forradásmentes és heg nélküli maradjon. Valahányszor a város nevét hallom, akaratlanul is egy színpadkép emléke tekint rám vissza a múltból. A budapesti Operaház 1948 őszén újította fel Richard Wagner művét A nürnbergi mesterdalnokokat új énekesekkel, de azzal a színpadképpel, melyet még a harmincas évek derekán tervezett a felejthetetlen emlékű Oláh Gusztáv. A mű második felvonása János nap előestéjén Hans Sachs, a suszterpoéta háza előtti téren és a belé torkolló kis utcácskákon játszódik, megidézve a májusi éj bódító, orgonaillatos hangulatát. Ennek a díszletmegoldásnak, mely ma már sajnos nem látható, olyan valós, atmoszférát teremtő ereje volt, hogy örökre bele vésődve a város szimbólumaként él emlékezetemben. Most, hogy felvirradt a személyes találkozás nagy pillanata, természetesen azt a régi emlékképet kerestem, kutattam és óhajtottam megtalálni. És ha nem is rögtön az első pillanatban, de fokozatosan tényleg rá is 17
