A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-13 / 3. szám
A múzeumi hópárducok hosszú, tömött farkú pompás gereznái hidegen hagynak. Azokat csak szenvtelenül lehet csodálni, lelkesedni nem érdemes értük. Az irbesz, a hópárduc ugyanis elérhetetlen, megközelíthetetlen ragadozó, amely szigorúan védve van és így nem képezheti vadászat tárgyát. Nem csodálkozom rajta, hiszen jó tudom, hogy a kipusztulástól fenyegetett állatok Vörös Könyvének egyik legrégibb szereplője. A maraltrófeák megszemlélése közben azonban büszkeség dagasztja a keblem. A kiállított agancsok közül jó, ha egy nagyobb van az általam zsákmányodnál. Nem kétséges, hogy minden kiállításon érmet kiérdemlő trófeára tettem szert. Mégsem lesz soha érem akasztva az én trófeámra. Vadásztrófeáim nem ismerik a kiállítások légkörét; egyiküknek sem volt és nem is lesz soha betörve az orrcsontja, amikor kiállításra szállítják. Pagva csak toporog mellettem, nem győzi kivárni, hogy végre tovább mozduljak egyegy tárló elöl: unatkozik. Igaz, ö mindezt már sokszor látta, de nem ez az oka nagy mehet - nékjének. Idegességében már többször körüljárta a nagy termet, mert ö, a profi vadász egészen más szemszögből látja hazája vadászvilágát, mint az Európából jött bámészkodó. Hiába profi, argalira, vadkecskére rá sem emelné a puskáját, azok számára is szentek, sérthetetlenek, tehát érdektelenek. A maralra pedig — úgymond — csak undorral vadászik, csak muszájból. Egy idősebbik társa szintén ugyanezt állította, számára is csak örömtelen kötelesség a maral húsvadászata. Mert szerintük a maral a világ legbutább állata, amelynek lelövése még csak nem is izgalmas. Bezzeg nálunk micsoda örömet és lelkesedést váltana ki bármelyik vadásztársamból, ha meghívást kaphatna egy ilyen „undorító" maralvadászatra. A profik számára a ragadozók vadászata az igazi, férfihoz illő szórakozás. Bennük a medve, a hiúz, a farkas elejtése váltja ki az igazi kéjérzést. A róka, a korzak, a mókus, esetleg a mormota elejtése pedig a megélhetésüket biztosítja. Ha belegondolok, igazat kell nekik adnom. Valóban izgalmas szórakozás lehet a féltonna tömegű mongol medve elejtése. De mindennap mormotára vagy mókusra én sem vadásznék szívesen. Persze, ha nem függne tőle a megélhetésem. Lehet, hogy egyszer még lesz rá módom belekóstolni a mongóliai profi vadászok mindennapi életébe. Pagva közölte velem, hogy megbeszélte a brigádfőnökével, hogy jövőre meghívnak a partijukba és lehetővé teszik számomra hogy korlátlanul, azaz szerencsémtől és ügyességemtől függően „bedolgozhassak" a brigád tervteljesítésébe. Gondolataimba mélyedve sétálunk a szürkületbe burkolózó város utcáin. Pagva panaszkodik, családi problémáiról beszél. Elhagyta, szegényt, a felesége, lelkileg sokat szenvedett az utóbbi időben s a gyógyirt sebeire a tajgában találta meg. Amit mond, magától, kérdezés nélkül mondja, önmagának. Nyilván csak jól esik neki magát kibeszélni. Segíteni úgy sem tudok rajta, vigasztalni pedig nem volna értelme. Később már hozzám intézett halk szavai el sem jutnak a tudatomig. Már én is magammal foglalkozom, a legközelebbi jövőt faggatom, majd azzal bajlódom, hogy valami agyi rövidzárlat miatt nem tudom maga elé képzelni a kisfiam arcvonásait, Mogo szinte velünk egy időben érkezik haza. Ö nem olyan fapofa mint sok más mongol, ö könnyen elárulja az érzelmeit. Most is látszik rajta, hogy nyugodt, és elégedett. S ennek az az oka, hogy kijavították az autót, van már a motorban olajnyomás. Holnap reggel ötkor indulunk Bajanhongorba. A megnyugtató közlés után a szobámon keresztül futó hővezető csőre akasztott térképhez lépek, hogy még egyszer leolvassam róla, vajon mi várhat rám a hosszú út közben? Ulánbátor — Bajanhongor 620 kilométer, olvasom le a térkép aljára nyomtatott táblázatról. Ha hajnalban valóban elindulunk, úgy egy nap alatt ott lehetünk. Ami nagyon jó volna, mert már Így is nagyon sok idom ment veszendőbe. Ma este a vacsora is jobban Ízlett, pedig ismét vagdalt bárányhúst ettünk félig nyers burgonyával. Mogo felesége tán nem is tud mást készíteni. Pagva is velünk vacsorázik és jól érzi magát. Fokozatosan feloldódik társaságunkban. Vagy csak a mértéktelenül fogyasztott archi olvasztgatja iménti fagyos kedélyét? Nem hiszem. Mert hiszek a barátságban, annak lelki válságokra gyakorolt gyógyító hatásában. Egyre jobb kedvre derül nyurga barátom. Búját feledve mókázni kezd, japánt, kínait utánoz, mongolul és tibeti nyelven dalol. Másokat szórakoztatva, magát produkálva éli ki magát. Gondolom, már régen volt utoljára része egy ilyen önfeledt estében. És őszintén sajnáltam, amikor éjféli órában búcsút kellett vennem tőle. Nem örökre búcsúzkodtunk, hiszen ismételten megígértük egymásnak, hogy még találkozni fogunk. Ha az ember nagyon akar valamit, az gyakran sikerülni is szokott neki. Úgy érzem, hogy nagyon kezdem akarni a mongóliai ragadozók vadászatát. Lehet, hogy éppen ma tettem meg az első lépést harmadik mongóliai vadászatom felé ... Fél ötkor Mogoék szobájában fémesen csörren meg az ébresztőóra. Kisvártatva utána a konyhából már edények csörömpölése hallatszik, az ablakomon pedig sűrűn dobolnak az esőcseppek. A nemjóját, valóban csak addig tudott tartani a szép idő, ameddig nem volt rá okvetlenül szükség I Gyorsan megmosakszom, felöltözöm. Most már biztos, hogy elindulunk, mert a mindig mosolygó Zsargal már másodszor fordul a szarvasvadászatnál bevált felszerelésünkkel az autóhoz. Indulás előtt azonban még meg kell reggelizni. És a reggelivel rámcáfolt Mogo felesége. Bebizonyította, hogy igenis mást is tud készíteni, nemcsak vagdalt húst; frissen gyúrt tésztában sült húsgombócokat tesz elénk az asztalra. Vagy is most is vagdalt húst ettünk, de a tészta az mindenképpen többlet volt az eddigiekhez képest. A jó lélek ki tudja hánykor kelt fel, hogy útravalóul ilyen munkaigényes reggelivel etessen meg bennünket. Az asszony a szakadó eső ellenére is utánunk jött az utcára. Egy nyeles lábosban gőzölgő tejet hozott ki magával. Na, ezt meg kivel fogja megitatni? De nem, nem nekünk szánta az italt, az autó mind a négy kerekét megiocsolta vele. S ami még megmaradt a tejből, azt ráöntötte a csomagtartó és a motorház tetejére. Hogy szerencsésen hazatérjünk, magyarázta Mogo a régi babonát. Ócska autómba beleülni egy darabka otthont jelentett a számomra, és ez az érzés mindig újra feltámadt bennem, valahányszor újfent elindultunk. Nem csoda, hiszen több mint tíz év alatt annyira megszokottá vált számomra és annyi jó szolgálatot tett nekem. hogy az egyik hozzám legközelebb álló tárgynak tekintettem. Remélem, hogy vénsége ellenére még ebben a vadidegen országban is fiatalos lendülettel, hibátlan helytállással és megszokott megbízhatósággal fogja szolgálni immár szintén időkoptatta gazdáját. A kihalt utcák kátyúiból messze fröccsen a kerekek alól a víz, és a párjavesztett ablaktörlő vad ingázással igyekszik némi kilátást biztosítani a volán mögött ülő Zsargalnak. Előttem nincs ablaktörlő, igy az ablakra zúduló vízfüggönyön keresztül mitsem látok a még alvó városból. A városon túl pedig még annyit sem láthatok, mert ott már nem eső esik, hanem ömlik a hó. Mintha valamennyi hópehely autónk szélvédő üvegének akarna rohanni, még Zsargal sem lát sokat a világból. A nyugati ajmakokba — megyékbe — majdan vezető aszfaltút megépített kétszáz kilométeres szakaszán végig kísért bennünket a havazás, jócskán lecsökkentve tervezett átlagsebességünket. Méghozzá oly alaposan, hogy már akkor tudtuk, amikor lekanyarodtunk az útról a behavazott fennsíkra, hogy hiú ábránd volt azt remélni, hogy még a nap folyamán megérkezhetünk Bajanhpngorba. Mindjárt az első útbaeső szomon — járás — központban feltöltöttük a benzinkészletünket és elfogyasztottunk három litert a magunkkal hozott olajkészletből. Hihetetlenül nagy olajfaló étvágya volt kocsimnak ezen az aránylag rövid útszakaszon. Mi lesz velünk, ha ehhez a töltőállomáshoz hasonlóan máshol sem kapunk olajat? A behavazott táj fölött hollók szálltak és sasok gubbasztottak a rögökön. Nos, igazán nem volt szívderítő látvány az október eleji zergenye. Mogo azonban nem osztotta aggodalmaimat. nyugodt volt, sőt, elégedettnek látszott. — Bajanhongorban biztosan nem havazik és az itteni havazás is csak hasznunkra lesz. Legalább kevesebb port nyelünk majd útközben. Az út. Inkább kerékcsapásoknak nevezném. Igy, többesszámban. Olyanok ezek a kerékcsapák, mint a varkocs hajfonatai: Szertefutnak egymástól aztán újra összefonódnak, de végeredményben egyazon irányban, egyazon célhoz vezet valamennyi. Eleinte még nem ismertem fel ezt az egyszerű törvényszerűséget, ezért Zsargal, aki először vezet autót Bajanhongorba, gyakran érdeklődött a szembe jövő teherkocsik személyzetétől, hogy merre van a merre?Gépkocsivezető honfitársai sosem bocsátkoztak hosszas magyarázkodásba, csak maguk mögé intettek, hogy onnan jövünk mi is. Vagyis csak rá kellett állni a hóba préselödött friss keréknyomra és már meg is volt a helyes útirány. Csak az volt a kérdés, hogy a legmegfelelőbb csapára álltunk-e rá, mert bizony előfordult, hogy annyira kátyús régi útszakaszokra. kerültünk, hogy alig tudtunk átvergődni rajtuk. Utunk nem telt eseménytelenül. Hogy három folyón át kellett gázolnunk, és hogy ki tudja hány hágóra kellett felkapaszkodnunk, arra nem is érdemes sok szót vesztegetni, hiszen mindez a mongóliai utazás természetes és elmaradhatatlan velejárója. De az is, hogy egy-egy meredekebb kapaszkodóra feljutva megáll a vándor és hálából a szerencséjéért a hegy szellemének áldoz egy követ vagy bármilyen más tárgyat, amit aztán az olyan helyeken szemétdombnak tűnő kupacra, az ;,obo"-ra tesz, amelyet a nap járásának irányában körbesétál. Nagyon érdekes és tanulságos egy-egy ilyen obo „építőanyagát" vizsgálgatni. Persze, a legtöbb benne a különböző méretű kö, 14 GYIMES1 GYÖRGY Dzsingisz kán földjén
