A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 3. szám

A Magasépítő Vállalat fővárosi szakmunkásképző iskoláinak egyikében az igazgató egykedvűen lapozgat a jelentkezési íveket rejtő dossziéban. Latom rajta, a legszívesebben „guberálna" — ahogyan mi is szerettük csinálni egykoron —, azaz diákos vakmerőséggel egy fokozattal jobb jegyet próbálna kikönyörögni szinte minden tantárgyból... Pedig most nem is a saját osztályzatairól, avagy — jóindulatú „oföként" — végzős osztályának tanulóiról van szó. „Csupán" leendő diákjairól, ám ez talán még nagyobb felelősség! „Matematika négyes, orosz négyes" — olvassa egyhangú monotonitással. „Nahát, itt van egy hármas" — csillan föl a szeme. — Ezt a gyereket már az isten sem zavarja el tőlünk."

Egyébként a többieknek sincs miért aggódniuk: ha másnak nem, hát ácsnak vagy hegesztőnek mindenképpen felveszik őket, hiszen ezekben, nomeg több hasonló szakmában tavaly is a megengedett keretnek alig felét sikerült beiskolázniuk. Aránylag kedvelt szakma a kőművesség vagy a központifütés- és csőhálózat-szerelő; bár igazi válogatási lehetőség e területen sincs a jövő mesterembereinek jelentkező gyerekek között.

A jelentkezési lapok túloldalán a jellemzés. Ez már vigasztalóbb képet mutat. Szinte kivétel nélkül mindegyik gyereknek dicsérik a kézügyességét, rátermettségét, és javasolják felvételét a választott szakmára.

Hazánkban az idén is több százezer fiatal fejezi be az alapiskolát, és mintegy hatvan százalékuk szakmunkásképző intézetben folytatja majd a tanulást. Ök azok, akik a kilencvenes évek első felében teszik le a szakmunkásvizsgát, a rátermettebbek érettségizni is fognak; a jövő évezred kezdetén pedig alkotóerejük teljében lesznek.

Vajon milyen világ vár rájuk, és hogyan készítjük föl őket erre a világra?!

E kérdés két okból is időszerű. Az egyik: a szédületes tempójú műszaki forradalom révén az emberek többsége rákényszerül arra, hogy már most másként tanuljon, vagy

előbb-utóbb megint az iskolapadba üljön és megtanulja: hogyan kell új módon csinálnia a dolgokat. A másik, az ennél is figyelmeztetőbb ok: a szakmunkásképzésnek — néhány fölkapott szakmától eltekintve — nálunk jelenleg nem kisebb a feladata, mint hogy 3 gyengébb tanulmányi elömenetelü, sok esetben zilált családi hátterű és a tanuláshoz kedvet nemigen érző fiatalokat alapos szakmai fölkészültségű, tanulásra és váltásra hajlandó szakikká képezze.

II.

— Tudja, én azért a Domonkos bácsitól tanultam a legtöbbet... — mondja csendes nosztalgiával, nadrágpróba közben Vágó Károly, akiben esztendők óta a szabómat tisztelem. — Mindegy, hogy milyen poszton, de egy gyerek akkor lesz igazi szakmunkás, ha legkésőbb második évben egy megbízható szakember keze alá kerül.

Július Pasko, a Nehézgépipari Müvek egyik tanműhelyének vezetője nincs egészen ezen a véleményen.

— Szerencse kérdése, hogy a szakmai gyakorlaton ki mellé kerül a gyerek — jegyzi meg. — Nagyon sokszor az idősebb szakmunkások inkább eltitkolják a szakma fortélyait. Talán irigységből, talán nemtörődömségből. Persze, azért az sem árt, ha a gyerekekben is van valamennyicske őszinte érdeklődés, mert akkor van merszük ezt-azt megkérdezni; esetleg hónapok múltán is visszajönnek egy kicsit gyakorolni a tanműhelybe. Viszont a néma, ráadásul közönyös gyereknek sem az anyja, sem a szakmai oktatója nem érti a szavát. ..

Mindkét gyakorlati szakember egyetért azonban abban, hogy a vállalatoknak manapság nemigen éri meg saját tanintézmények fenntartása, mégha ezeknek osztályaiban és műhelyeiben képzik is a hazai szakmunkás-utánpótlás zömét. A végzős fiatalok jelentős hányada ugyanis három-négy éven belül más vállalathoz vándorol.

Egy, a témához kapcsolódó felmérés alapján nemkevésbé elgondolkoztató, hogy mennyire korszerűek azok az ismeretek, amelyeket a fiatalok a vállalati szakmunkásképző iskolákban elsajátíthatnak. Sok esetben a tankönyvek által közvetített ismeretanyag tíz-tizenöt éves. (Egy szakmunkásképző másodikos növendékétől hallottam: „Megkaptuk a szakrajzkönyvet, de azóta se vettük elő, a tanítónk szerint az már egy fabatkát sem ér.") Az sem titok, hogy az ország szakmunkásképzőiben a közismereti, illetve a szakmai tárgyak köre jobbára két külön világ. Mondjuk, van fizika- és matematikakönyv, és vannak szakkönyvek — véletlen szerencse, ha a kettő kapcsolódik egymáshoz. Szakmunkásképző iskoláinkat járva, nemegyszer hallottam azt is, hogy a tananyagból zömmel hiányoznak a korszerű mikroelektronikai, számítástechnikai, biotechnológiai ismeretek; az új szerkezeti anyagokkal, digitális mérési eljárásokkal, rugalmas gyártási módszerekkel kapcsolatos műszaki eredmények. Sajnos, néhány tisztes kivételtől eltekintve, a gyakorlati oktatás feltételeire még nehezebb általános