A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-02 / 23. szám

szetes tényeit, míg annak úgy tűnt. mintha mesét hallgatna, távoli események hírét, melyek valahol nagyon messze és elérhetetlenül történnek a falutól, elgondolni is képtelenség, hogy valami közük lehetne az életükhöz. A komisszár viszont azt állította, hogy nagyon is közük van, s erre Gál nem tehetett mást, mint hogy a távoli események tényét összevetette életük keserveivel, és úgy találta, sok megegyezés van közöttük. Amikor például Simek Lojzo elmondta, hogy a komolyellentétek már negyvenhét elején kipattantak a pártok között, és ellentmondásossá tették a közállapotokat, Gál azt gondolta: „Tudom, akkoriban éppen a Dudás Bertalanék kamrájában háltam éjszakánként, és miután egy légibombán szunyókáltam, melyet a magányos német repülő dobott a falura, de nem robbant fel, magam is éreztem, hogy a helyzet meglehetősen ellentmondásos és bonyolult." Más alkalommal a komisszár arról beszélt, hogy a prágai munkásosztály egyértelműen a szocialista társadalom építése mellé áll, s így tisztázódik a köztársaság politikai irányvétele, Gál pedig bólogatva helyeselt, és arra gondolt, hogy mindez akkor lehetett, amikor Králihuba Jenő megvette a Zetor traktort, és egyszemélyes fuvarozóvállalatot alapított. Magyarországról is szót ejtett a komisszár olyan értelemben, hogy ebben a zűrzavaros országban is sikerült legyőzni a reakciót, s ez a tény jó hatással lesz Atagyarmata lakóinak az életére is, míg Gálnak eszébe jutott, hogy a magyar reakció veresége akkor következett be, amikor apja véglegesen rádöbbent, hogy feleslegesen reszlovakizált, és oktalanul irta alá a végzetes nyilatkozatot, a történelmi időben egyetlen pillanat töredékének is alig számító idő szorítása kényszerítette rá, melynek zsarnoki hatalma azóta széttöredezett, szerencsétlen flótások sorsa hasonló grimasz. Később arról is értesült, hogy a parlament elfogadta a köztársaság új alkotmányát — azokban a napokban tárgyaltak róla. amikor Gál újságokért ment L.-be —, amely ugyan kimondja, hogy a köztársaság két egyenjogú nemzet, a csehek és szlovákok közös állama, de az állampolgári jogokat úgy határozza meg, hogy az lehetőséget biztosít az állampolgárságra mindenkinek, aki az országban él.

— Nekünk is? — kérdezte Gál.

— Nektek is — válaszolta a komisszár —, feltétel nélkül és mindentől függetlenül!

Közölte, hogy nemsokára elmegy a faluból, a járási vezetőség tagja lesz. Azt mondta Gálnak:

— Új élet kezdődik, ébredj fel te is! Segítek. ha helyet keresel magadnak, számíthatsz rám.

— Köszönöm — mondta Gál —, egyelőre nincs hova mennem, örülök, ha itt maradhatok, és békén hagynak.

Mondod, menj, gondolta, mintha Bertalant hallanám! Vajon megnézte már a mohácsi csatamezőt? Talán megyei vezető Baranyában, sikeresen harcolt a reakció ellen, élre tört az új országban, melyben a nép az úr. Lezárul a kor, mely nagy tanulságokat hozott. Óriási tanulságokkal járt, olyanokkal, hogy nem szabad gyengének lenni, szégyen, ha valaki gyenge és kiszolgáltatott! Az ember nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy tehetetlen legyen, inkább szolgálja a hatalmat, de ne legyen kiszolgáltatott. De mit tegyen, ha a hatalom nem akarja, ha éppen a hatalomnak van kiszolgáltatva, mit tegyen ha az nem az ö hatalma, mit tegyen, ha a hatalom másé, ha más, mint ő?

A komisszárt hallgatva úgy érezte, titok lepleződött le előtte, a történelmi igazság királya meztelen. Összefogott ellenük a sors és a végzet. Sosem voltak a Gálok olyan gyengék, mint ezekben az években. A valóság kettős, van a nagyvilág és vannak a

Gálok, s a kettőnek egymáshoz csak annyi köze van, amennyi kapcsolat van a csillagos ég és Atagyarmata között. Vagyis nagyon is természetes összefüggés van közöttük, anynyira magától értetődő, hogy senkinek nem jut eszébe gondolkodni felöle. Gál lelke mélyén parányi sejtés ébredezett arról, hogy a Gálok sorsa és Atagyarmata élete a közeledő új korszakban, az előnyösen változó időben ilyen természetes s alig átgondolt kölcsönviszonyoktól függ majd, attól az ismeretlen nagyvilágtól — távoli fővárosoktól és nagyhatalmaktól, országos érdekektől és sosem látott szervezetektől —. amely úgy veszi körül a falut, mint földünket a légkör és a naprendszert a csillagmilliók. Megdöbbentő ellentmondás van közöttük, hatalmas természeti erők. felérnek Istennel, s valahogy mégsem fontosak, éppen azért, mert oly óriásiak, hogy elveszítik valószínűségűket. A falut is igy veszi körül egy óriási és megfoghatatlan erőtér, nem látható, közvetlenül nem tapasztalható, mégis fogva tartja őket és kénye-kedve szerint játszik velük. Játékai megalázók és már-már kicsinyesek. Gál Boldizsárt létében fenyegették és kínpadra vonták, míg megtagadta önmagát, borzalmas szenvedések hatására döntött balsorsáról, hogy megmentse életét. Apját nem bántották — íme, ez emberséges század és a késői utókor különbözősége, a humánum és a barbárság ellentéte —, mégis hasonló helyzetbe hozták, kényszerítették, hogy elárulja önmagát, és megtagadja a Gálokat. Drámájának nem a pusztulás ad valós méreteket, hanem a feleslegesség ténye, hiába hozott áldozat, meghasonlása önmagával felesleges volt. Annyit ért el vele, hogy a szégyen részese lett.

így lett a múló pillanatból életre szóló folyamatosság. Emberi méretekben örökkévalóság! Addig tart, amíg Gál István él. Amikor tette emlékét megfakitja az idő, s már senki nem emlékszik rá, ö még akkor is érzi. mint a tompán sajgó sebet, s amikor már neki is csak emlék lesz, még mindig nem lesz képes elfelejteni. Hiába takarja el a jótékony holnap azt az éjszakát, mint évmilliók kozmikus porrétegei az emberi élni akarás első. primitív maradványait, ilyen emlék a lávarétegek alatt is megél, mert a lélekben marad, mint a hamu alatt a zsarátnok, mely váratlanul és gonoszul megperzseli az ember érzékeny bőrét.

Néhány lényeges dolgot már tudott Gál, és néhány nagyon fontosat sejtett, de ahhoz a titokhoz még nem bírt közelebb férkőzni, melyet a számára érintetlen, női test takar. Ez volt a szégyen legkínzóbb eleme, valóságos fekély, mert ennek a megoldása benne rejlett, mint ahogy a megoldásra való képtelenség nyomorúsága is. Ezt a titkot nem idegen erők és külső körülmények rejtegették előle, maga volt az akadálya annak, hogy megismerje. Ezzel a titokkal szemben tehetetlennek érezte magát.

(folytatjuk)

Az új szlovák lapok közül bemutattuk már a Literárny tyzdenník és a Dotyky című kiadványokat, nem ejtettünk azonban szót a Slovenské pohlady nevű folyóiratról. Igaz, a szó szoros értelmében ez nem új sajtótermék, sőt, nagyon is régi, a százötödik évfolyamát tapossa. Ám a Pohlady az elmúlt esztendőben ugyancsak megfiatalodott.

Minek köszönhető e nagy lendület? Az új gondolkodásnak, természetesen. De ezzel szoros összefüggésben annak, hogy megfiatalodott a szerkesztőség. Vladimir Reiseltöl Rudolf Chmel, a hungarisztikai tevékenysége révén is jól ismert, kiváló irodalomtörténész vette át a főszerkesztői stafétabotot s vele együtt vette át a szerkesztést helyettese, Ján Strasser, a belső munkatársak közül pedig Milan Sútovec és Valér Mikula.

Már az elmúlt évfolyamban észlelhető volt az új gondolkodás, mindenekelőtt az új, főként kritikai rovatokban. Ilyen például a Knihomolna (Könyvmalom) nevű rovat, amelyben egy-egy rendszerint aktív alkotó mondja el rendhagyó, a szokásos recenzióktól-könyvkritikáktól ugyancsak elütő gondolatait egy-egy (esetleg több) könyvről.

Méginkább ilyen az 5 X 5 című rovat, amelyben viszont öt könyvről mondja el öt-öt rövidebb-hosszabb mondatban, rendkívül tömören gondolatait egy-egy, rendszerint egyazon szerző, leginkább és legtöbbször a vitriolba mártott tollú fiatal kritikus, az új szlovák irodalom fenegyereke, Valér Mikula.

Ugyancsak kitűnő kezdeményezés a „Na slovo" (Egy szóra) rovat, egy interjúsorozat a kortárs szlovák alkotók élvonalbeli képviselőivel (Mikulás Kovác, Rudolf Sloboda, Vadimír Minác és Ladislav Ballek voltak tavaly a meginterjúvoltak, a legutóbbi számban pedig a jubiláló Vladimír Petrik.)

Ugyancsak kiváló kezdeményezés a Pohlady-Pohledy rovat. Ebben egy-egy cseh vagy szlovák újdonságról mondja el párhuzamosan a gondolatait egy cseh és egy szlovák kritikus. Ladislav Ballek „Lesné divadlo" (Erdei színház), Ján Stevcek „Súcasny slovensky román” (A kortárs szlovák regény), valamint Milan Lasíca és Július Satinsky „Tri hry" (Három játék) c. köteteiről olvashattunk a közelmúltban ilyen megközelítésű kritikákat.

Ám az új esztendő valódi újdonsága a Slovenské pohl'adyban is a glasznoszty és a peresztrojka. Már a januári szám alaposan fölkavarta a belvizeket, nevezetesen Milan Sútovec esszéje a hetvenes évek elejének szlovák irodalomkritikai gyakorlatáról. A márciusi

szám pedig fölveszi a Literárny tyzdennik általunk, is ismertetett problémakörét a szlovák történelemről és identitástudatról. Nevezetesen egy kitűnő szlovák biológus, Ladislav Kovác előadásának közzétételével. „Premyslanie o vede a nasich dejinách" (Töprengés a tudományról és történelmünkről). Ez az előadás címe. S a szerző, nem először immár, hisz ugyanezeket a gondolatokat elmondotta már néhány hónapja egy televíziós kerekasztal-beszélgetésben, kifejti a szó szoros értelmében forradalminak minősíthető gondolatait a szlovák történelemről és identitástudatról.

Alapgondolata, amellyel homlokegyenest különbözik az utóbbi másfélkét évszázad szlovák történelemszemléletének nagy részétől a következő: a szlovák ideológusok Stúréktól Vladimír Minácig azt hirdetik, hogy a szlovákságnak nem volt történelme és nem voltak államalkotó elemei. Csak kunyhóik voltak és jobbágyaik. Ezzel szemben Kováé azt állítja, hogy igenis volt történelme és voltak államalkotó elemei a szlovákságnak, s hogy ez a történelem és ezek az államalkotó elemek részei voltak a történelmi Magyarországnak. A történetíró Thúróczy János és a sárospataki iskolát világhírre emelő Jan Amos Komensky, az ocsovai születésű Bél Mátyás és a történettudós Adam Kollár ugyanúgy részei ennek az ezeresztendös kultúrának, mint Lőcsei Pál mester és Ján Kupecky, függetlenül attól, hogy beszéltek-e (tudtak-e) szlovákul avagy sem, mindannyian részesei a közös közép-európai történelemnek és művelődésnek.

Ámde, mondja Kováé, a romantikán s a rosszul értelmezett Herderen, Fichtén, s a teljesen félreértett Hegelen nevelkedett Stúr-iskola elvetette mindezt s csupán az abszolút kánonná kikiáltott népköltészetet fogadta el autentikusan szlováknak és mérvadónak.

„Olyan tévedéshez vezetett mindez, melyet nagyzás nélkül nevezhetünk tragikusnak: lemondtak a magyar történelemről. Megfosztottak bennünket a történelemtől! Melyet együtt alkottunk, nemcsak mint parasztok és jobbágyok, szénégetők és juhászok, hanem mint a régi magyar politikai történelem aktív cselekvői, mint a régi magyarországi kultúra együttalkotói, Bártfa, Selmecbánya, Pozsony pompás építészetének alkotói, a magyarországi protestantizmus és iskolarendszer főszereplői, a nagyszombati egyetem, az Accademia Istropolitana és a Selmecbányái Műszaki Iskola alapítói. Mináé azt hajtogatja esszéiben — írja Kováé —, hogy a magyarok kisajátították Szlovákiát és a történelmünket, s nekünk nem maradt semmi. Csakhogy inkább az az igazság, hogy fölöslegesen hagytuk magunkat védekezésre szorítani a modem agreszszív magyar nacionalizmus által. Magunk mondtunk le történelmünkről és királyainkról, melyek a mieink is voltak."

(cselényi)

15