A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
Ámulj utókor és hajolj meg mélyen ezen a helyen. Ne a múmiák előtt, az épségben maradt, aranylemezből formált halotti maszkok előtt hajolj meg, hanem azok előtt, akiknek teste temetetlenül porladt semmivé ezen a forró homokon, vagy a távoli kőfejtőkben, és útközben a gályák fedélzetén. Nézz a szfinx szemébe, járasd meg tekintetedet sérült arcvonásain, és gondolj a jövőre is, ne csak a múltra. Gondold el, hogy ez az óriási kőszobor egy óriásibb sziklatömb maradéka, mely helyben keletkezett hajdanán. Lefaragták róla a hegyet. Később, sokkalta később katonák jöttek, és szórakozásból ágyúzva célozgatták a kőtekintetet. A kőorr lehullott, de a kőtekintet itt maradt, s a piramisok bonyolult, javarészt máig rejtekező folyosórendszereibe egyedül ez a tekintet lát bele. Délután a kairói csehszlovák nagykövetségen várnak bennünket, ahol igen szívélyes fogadtatásban részesülünk s a diplomáciai testület tagjai megígérik, hogy leveleinket hangszalag- és filmanyagunkat hazajuttatják. Nagyobb közlekedési káoszt, mint Kairó utcáinak káosza — álmomban sem tudnék elképzelni. Mindegy, milyen színt mutat a lámpa, senki nem respektálja. Mindegy, melyik oldalra akar a kocsi kanyarodni, irányt nem jelez. Dudálnak, száguldanak, ékelődnek, de koccanás, karambol mintha nem is lenne. Alkonyatkor bömbölni kezdenek a hangszórók, szerte a tizenhárommilliós Kairóban. Kezdődik a mohamedán szertartás, ennek hangjai áradnak szét a tölcsérekből. Maga a város — leszámítva a legelegánsabb szálloda- és irodaházak negyedét — olyan, mint egy hatalmas szeméttelep. A szemét csak egyetlen utat jár meg: eldobják. Fel már senki nem veszi. Késő estére ismét Szuezben vagyunk. Szívfájdítóan emlékezetes volt ez a nap, és szívfájdítóan szinte már-már szégyellnivalóan rövid. Éjfélkor még ébren vagyok, nem tudok elaludni az élménytől. December huszonhatodika volt. Szomorú vagyok, hogy csak egy fél napot szánhattunk a piramisokra. Hová sietünk? — kérdezem magamtól, bár a válasz már ott van a csontjaimban is: ha a tervezett időre nem tudunk Afrika déli csücskére érni, akkor a kontinens keleti partjainál kell hazahajózni, mert addigra az atlanti szelek megfordulnak, s apró bárkánk nem tud majd megküzdeni a tengerrel. Ha nem érünk időben a tervezett pontra, akkor nem jutunk el Szent Ilonára, Brazíliába, a Kanári-szigetekre. Ami pedig ennél is vészjóslóbb: olyan évszakban kell áthajóznunk az egyenlítőn, újra vissza a Vörös-tengeren, amikor ott a hőség jóval ötven fok fölé emelkedik ... során színrelépő emberre, aki feltárni és megmenteni igyekezett mindazt, ami még megmaradt. Hogyan is lehettek képesek közel ötezer esztendővel ezelőtt ilyen tökéletes mértani testeket csupán megtervezni is?! A megépítésről nem beszélve? Nem ismerték a lovat, nem tudtak kocsit építeni, és egyedül a puha réz állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy ezeket a kolosszusokat megmunkálják. Kiszámította már valaki, vajon hány millió, milliárd tonna súly nehezedik a homok alatt rejtekező talapzatra? Szántalpakon simára csiszolt, kőből épített utakon, lejtőkön csúsztatták idáig a kőtömböket, s hogy csökkentsék azok felületi súrlódását — folyamatosan öntötték alá a vizet. Mennyi víz fogyott el vajon erre a célra? Több, kevesebb, mint amenynyit a megáradt Nílus szállít egyszerre ? Már a kérdés is borzongató. Nem az ide temetkező fáraók voltak igazán a nagyok. Nem. Az építők nagyságát talán a mai technikával sem lehetne felülmúlni. Hérodotosz mondta, aki állítólag túlbecsülte az itt robotoló rabszolgák számát. De a képességüket, erejüket aligha becsülte túl. bőkre darabolták a sziklaköveket, a hegyet, hogy új hegyet, piramist építsenek abból, amelyek jóllehet a fáraók nagyságára kell emlékeztessék az embert, de az ember mégis az építők nagyságára, az ittmaradt életek tízezreire emlékezik. Azokra, akik ezeket az óriás-kőtömböket megmozgatták, akik egy részét ezerkilométeres távolságokból szállították ide, s azokra, akik megtervezték ez építészetileg megtestesült tökélyt. Aztán azokra, akik a középkor múltán jöttek és mindezt elkezdték széthordani, végül pedig az utóbbi évszázad Feldolgozta: KESZELI FERENC Fotó: Tóth László Következik - SZUEZ VÁROSA A Velká Fatra épületében minden egy fedél alatt van.. . .. . de előszeretettel látogatják a betegek a különálló Kékfürdőt is... GYÓGYULÁS UTÁN.. . Amikor buszunk elhagyta a hegyeket, még jó darabot utaztunk, míg elértünk az egyik szlovákiai fürdővárosba: Turcianske Teplicébe. Történelmi szempontból is jelentős a város, hiszen itt született a neves szlovák festőművész Mikulás Galanda, de ugyanitt szőtték 1666-ban a Wesselényi—Zrínyi-féle Habsburg-ellenes összeesküvést. A város ma elsősorban fürdőiről híres, így a látogató sokszor találkozik sétáló, idős emberekkel. Börbántalmakat, női betegségeket, vesemüködési zavarokat gyógyítanak itt a gyönyörű kivitelezésű Vel’ká Fatra létesítményben, ahol fürdőszobás kétágyas szobák, étterem, olvasóterem, orvosi rendelők, kúraszalonok, fürdők várják egy fedél alatt a gyógyulni vágyókat. Kép és szöveg: KOLLER SÁNDOR 5
