A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-26 / 22. szám

A CSEMADOK ÉLETÉBŐL

problémát jelent a próbák megtartása, mert a kultúrháznak nincs egyetlenegy fűtött helyisége sem. ahol hétről hétre összejöhetnének próbákra. Pl. az egyik csoport rendezője saját családi házukban tartott olvasópróbákat. Tény, hogy ilyen és hasonló esetek megnehezítik a csoport munkáját, ám ahogy

THÁLIA KEGYELTJEI

(Gondolatok egy színjátszó csoport bemutatója után)

Nincs kellő áttekintésem arról, hogy országos viszonylatban milyen gondok, nehézségek kisérik az öntevékeny színjátszást. Ezért csak a szűkebb pátriámban tapasztalt elszomorító jelenségekről szeretnék meditálni az alábbiakban. Mégpedig egy színjátszó csoport bemutatójával kapcsolatban.

A nagy Palóc, Mikszáth Kálmán szülőföldjén a kulturális intézmények illetékeseit, a népművelőket és az ifjúsági szervezetek tisztségviselőit gyakran hallom panaszkodni arról, hogy a mai fiatalokat egyszerűen nem lehet színjátszásra csábítani. Többségüket csak a diszkó, a táncmulatság és újabban a videózás érdekli. Én ettől függetlenül nehezen hiszem el, hogy csak a fiatalok passzivitásában, közömbösségében kell keresni az okokat.

Évek óta mindössze egy-két állandó színjátszó gárdát tartunk nyilván. Rendezőik évről évre kifogásolják, hogy szegényes a választék szövegkönyvekből. Tehát, ha nincs megfelelő választék, máris kérdésessé válik a csoport további működése. Ha viszont sikerül elfogadható darabot választani, és a szereplők is összeállnak, egyik-másik helyen

én látom, nem ezek az igazán jellegzetes fékező erők. Véleményem szerint a szövegkönyvek beszerzése, a fűtés megoldása és a szereplők verbuválása sem olyan nagy gond, mint találni egy embert, aki vállalja a színdarab betanítását. S ezen a téren sokat tehetnének a hivatásos népművelők. Nem akarom elhinni, hogy idejükből, képességükből nem futná egy-egy rövid jelenet, egy-egy esztrádmüsor. egy-egy rövid színdarab betanítására, rendezésére.

Erre mifelénk szinte minden harmadik községben szép. új művelődési otthon díszeleg, de évek mennek el, míg falaik között bemutatnak egy-egy színdarabot. S ráadásul ezekben a falvakban hívatásos népművelők működnek, bár én inkább úgy fogalmaznék, hivatásos népművelők vannak alkalmazásban. Tisztelet a kevés kivételnek.

Nem értem meg azokat, akik azon keseregnek. hogy az iskolák körzetesítése miatt egy-egy településen elsorvadt a kulturális élet. nincs aki színdarabot tanítson stb. Vagyis hogy nincs egy tanító a faluban, aki mindezt magára vállalná. Nézzük meg az érem másik oldalát is! Az iskola nélkül ma-A háttérben Bálik Judit, középütt Oroszlán Mária, mellette Lukács Béla látható a darab egyik jelenetében

radt falukban nem is egy helyen főállású népművelő dolgozik, akinek az adott helyen hivatásából adódik a kulturális élet felpezsditése. Ma ezeken a településeken ök a „falu lámpásai". Az egykori falusi tanító sem volt született színdarabrendezö, miként a mai népművelő sem az. Tehát csak hozzáállás kérdése az egész.

Persze, azt is tudom, hogy a múltban más feltételek, más viszonyok között folyt az amatőr színjátszás, mint ma. Lehet, hogy pár évtizeddel ezelőtt könnyebb volt összehozni egy színjátszó együttest, de nem volt könynyebb betanítani a darabot, hiszen ma jóval jobb anyagi-műszaki feltételek állnak a csoportok rendelkezésére, mint régen. S folytathatnám tovább az előnyök és hátrányok

A „4+3" CITERAZENEKAR

Csendes, békés az este. A legtöbb háznál már a televízió előtt ülnek az emberek. A kapukban acsarkodó korcs házőrzők is vackaikra húzódtak. A tűzoltószertárból átépített tenyérnyi helyiségből azonban zeneszó hadik, s szárnyal az ének is: gyakorol a szécsénkei (Secianky) citerazenekar.

Szécsénkén hosszú évtizedek óta népszerű zeneszerszám ugyanis a citera és kedvelt a citeramuzsika.

— Első együttesünk — fog mindjárt múltidéző mesélésbe Kázmér Béla, az együttesalapító javakorabeli férfiak egyike — még 1973 tavaszán alakult. Jómagam már suttyó legényke koromban megtanultam citerázni. Az első hangszert asztalos édesapámtól kaptam. Szülémnek nem volt különösképpen jó zenehallása, a famegmunkáláshoz azonban remekül értett. „Sok szép népdalt rejtettem a húrok közé — adta át a szépen megmunkált hanqszerszámot —, ha lelkiismeretesen gyakorolsz, a húrok engedelmeskednek majd az ujjaidnak, és minden környékszerte ismert nótát elő tudsz csalogatni belőlük."

— Én meg hittem a szavának, s azon melegében neki is láttam a dalcsiholásnak. A főút mentén laktunk, nyaranta vasárnap délutánonként bevonultam hangszeremmel az első, „tiszta" szobába, a lócára telepedtem, szélesre tártam az ablakot, és pengetni kezdtem féltve, büszkén őrzött ajándékciterámat. Kis idő múltán átellenben, a másik soron egy harmonika is megszólalt. így múlattuk. zenélgetve. órákon át az időt. Két kedvenc dalom, a Sárga a csikó ..., meg az Elviszem a búzám a nagyfalusi gőzmalomba ... minden egyes alkalommal elhangzott.

— Aztán kedves tanítónk, Bodonyi András, a népzene szerelmese együttessé verbuválta a hangszer barátait. Alakuló „6 + 3" zenekarunk hat citerásból állt, hárman pedig

köcsögdudán, csörgő dobbal és járomszöggel segítették a ritmust.

Bodonyi András úgyeskezü ciferakészitö mesterektől rendelt a csoport számára hangszereket. És szorgos gyakorlásba fogott a gárda. Egymást érték a próbák. Majd a bemutatkozásra is sor került. Éveken át gyakran szerepelt járásszerte az együttes.

— Sajnos — jegyzi meg Kázmér Béla, aki egy ideig a zenekar vezetését is felvállalta —. népzenei versenyeink járási döntőjében soha nem sikerült megelőznünk a lukanyényei (Nenince) csoportot, mindig mögöttük végeztünk. Bennünket azonban mindez nem szomorított el: hisz minálunk nem a győzelem, hanem a részvétel volt mindig is a fontos. Egyszerűen szeretünk játszani, énekelni, másoknak örömet szerezni.

— Szerepeltünk azonban már Zselizen (Zeliezovce), az országos találkozón is — kapcsolódik be a társalgásba Deák László —, egyébként Konc József a helyi alapiskola tanulóiból is alakított diák citerazenekart, s Laci fiam is tagja volt az együttesnek.

— Úgy gondoltuk — veszi át a szót Konc József —, hogy idővel szükségünk lehet az utánpótlásra. A hat fiú sikeresen be is mutatkozott és néhányszor fel is léptek a faluban. Ám egy év múltán feloszlott a gárda. A gyerekek kikerültek az alapiskola padjaiból, rendszerint csak a hétvégékre jártak haza Szécsénkére, s vajmi kevés idejük maradt a közös zenetanulásra, gyakorlásra.

— Ráadásul — veti közbe Magyar Ferenc

— ekkortájt megszűnt községünkben az iskola, elköltöztek a pedagógusok, s az értelmetlen körzetesítés után a kultúra is halódásnak indult. Nincs művelődési házunk sem, igaz ugyan, hogy már hét-nyolc éve tervezgeti a hnb az épitési munkák beindítását. Az alapiskolából leánynevelö intézet nyílt, mi pedig egyszerűen nem tudtunk hol összejönni. Az óvodaépület is ósdi, roskatag.

— így aztán — szólal meg Jámbor István

— 1982-ben feloszlott a citerazenekarunk.

mérlegelését, de mit sem változtat azon. hogy a mai fiatalok nem azért nem akarnak játszani színdarabot, mert passzívak, nincs aki irányítaná tehetségüket.

Fentebbi észrevételeimmel, megállapításaimmal természetesen lehet vitatkozni. Ezek a gondolatok azután fogalmazódtak meg bennem, miután megnéztem a Csemadok ipolynyéki (Vinica) alapszervezete színjátszó csoportjának nemrégi bemutatott darabját. Az ipolynyékiek immár hagyományosan minden évben jelentkeznek egy-egy bemutatóval. Idén igazi színházi élményt jelentett Goldoni Mirandolina c. vígjátékénak előadása. Mícs Károly rendező a bemutatót követő beszélgetésen kulisszatitkot árult el azzal, hogy elmondta, a darab kiválasztását az elmúlt évek alatt remekül összekovácsolódott szereplőgárdára bízta. Mi több, maguk a színjátszók osztották ki maguk között a szerepeket is. S lényegében itt kezdődött a rendező feladata, akinek a rendelkezésére álló aránylag rövid idő alatt kellett minél többet kihozni a szereplők játékából. *

Ha voltak is gyenge pontjai a darabnak, nagyszerű játékot láthatott a közönség. Pl. a Lovag szerepében Kelemen Ferenc, vagy a Mirandolinát megformáló Bálik Judit nyújtott emlékezetes alakítást. Képességeit megcsillogtatta Jámbor Mária, Oroszlán Mária és Lukács Béla is. Epizódszerepet alakított Halász Károly és Szabó László. Kijár a dicséret a debütáló Nagy Lászlónak is.

A díszlettervező Zsigmond Gábor ezúttal is ötletesen oldotta meg a színpadképeket.

Kép és szöveg: BODZSÁR GYULA

Ámde Konc József — ha jól emlékszem 1985 derekán — felélesztette Csipkerózsika-álmából az együttest. Jámbor József, a helyi nemzeti bizottság elnöke sietett a segítségünkre. Józsi egyúttal a CSemadokalapszervezet elnöke is Szécsénkén, és az ö hathatós támogatásával sikerült az egykori tűzoltószertárt „zsebkultúrházzá", jobban mondva ideiglenes gyakorlóhelyiséggé átalakítani.

— Leginkább környékbeli népdalokat adunk elő — szögezi le Benko József —, most csak citerazenekara van a falunak, ám jó néhány éve, régebben a citeraegyüttes mellett férfikórus, vegyeskar és menyecskekórus is működött.

A 37 esztendős Konc József Szécsénkéről nősült.

— Gyermekkorom óta szeretem a népdalokat — újságolja lelkesen —, a nagyfalui (Vefká Vés nad Ipfom) takarmánykeverő üzem vezetője vagyok, s amikor megtudtam, hogy munkatársaim közül négyen tagjai voltak a szécsénkei citerazenekamak, elhatároztam, hogy újjászervezem az együttest. Mindez négy esztendeje történt. Megtanultam citerázni, s én is tagja vagyok a csapatnak. Négyen citerázunk. Magyar Ferenc csörgő bottal. Jámbor István járomszöggel. Deák József pedig köcsögdudával kíséri az együttest. Minket a próbák is szórakoztatnak. órákig eljátszunk egy-egy találkozáskor. És természetesen énekelünk is játszás közben. Egyébként egy szécsénkei cigányember tanított meg a hangszer kezelésére. A Falu végén faragnak az ácsok című dallal kezdtük a munkát... Már Ipolyságon (Sahy) lakunk, onnan járok a próbákra. Mindkét lányom is citerázik.

Az együttes a Tavaszi szél... egyik járási döntőjében elnyerte az ezüstfokozatot.

Konc József kivételével ötven év körüli férfiakból áll a szécsénkei citerazenekar.

ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvétele