A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-19 / 21. szám
megkérdezze, hogy tetszik. Kérésemre saját költeményeiből is elmondott egypárat. Ezt a délutánt soha nem felejtem el — mondja szinte áhítattal Oswald István és kezével végigsimít az emlékezetes kötet lapjain, melyben celofánborítás őrzi a dedikációt. Ugyanis, ha a Duna utcai magyar alapiskolában, vagy más találkozások alkalmával elmondja élményeit, József Attilával való találkozásának történetét, mindenki megérinti e könyv „varázslatot" árasztó oldalát, hogy meggyőződjön eredetiségéről! József Attila Bécsből Párizsba utazott, Oswald István pedig 1928-ban visszatért szülővárosába és itt magáncégnél dolgozott egész 1945-ig. A vállalatok államosítása után a Benzinolnál, majd nyolc évig a Meoptánál dolgozott. Ott volt a Duna utcai magyar alapiskola újjászületésénél s mivel fia is odajárt, a szülői munkaközösség elnökének tisztjét is betöltötte. De tanított is. Mint nem kötelező tantárgyat, a német nyelvet. És azóta is tanít. Szinte minden napja foglalt. Többször tart előadásokat József Attiláról, akinek emlékét nemcsak a dedikált könyv, hanem számtalan újságkivágás, cikk, kritika, fénykép is őrzi. Minden anyagot összegyűjt, amely róla szól. Nem ismeri a tétlenséget, szerényen, de megelégedetten él. — Mindig csinálok valamit — mondja. — Főleg az irodalom és a történelem érdekel. Sokat foglalkozom szülővároson krónikájával, idegenvezető kalauzt is írtam, melyben részletesen feldolgoztam a város történetét egészen napjainkig. Minden érdekel, ami körülöttem történik. És bárhová hívnak, ha József Attiláról kell előadást tartanom, ma is szívesen vállalom. Mikor elbúcsúzom tőle, fiatalos fürgeséggel az ajtóig kísér, szeme élénken csillog és ha nem tudnám, hogy ez év júniusában lesz nyolcvanöt éves, el se hinném! OZSVALD ÁRPÁD Fotó: Gyökeres György tehát a megoldás? Ne zsúfoljuk tele a mondatot össze nem illő képes kifejezésekkel! Inkább bontsuk fel a mondanivalót több mondatra. Például így: Mivel a sebességkorlátozás a legújabb intézkedések fontos láncszeme, hamarosan napirendre kerül. Vagy: Megtárgyalják (napirendre tűzik) a sebességkorlátozás kérdését, mivel ez a legújabb intézkedések fontos összetevője (esetleg : része). Igyekezzünk egyszerűen, érthetően fogalmazni, gondosan válogassuk meg a képes kifejezéseket. MAYER JUDIT A SZABADSÁG ÁLMODÓJA GONDOLATOK SZÉKELY JÁNOS: CALIGULA HELYTARTÓJA CÍMŰ DRÁMÁJA KAPCSÁN Nem értem Székely Jánost. Nézem drámáját, a Caligula helytartóját és arra gondolok, mennyire nem mai alkat az ö Publius Pétroniusa. Nézem a színpadi történéseket és próbálom megfejteni, a hatalom problematikája foglalkoztatja-e Székely Jánost, az erőszaké, az őrületé — vagy éppen a szóértés lehetőségéé? Netán az erkölcsi határok kitolhatóságáé? A szóértésé a mindenható hatalom és a végsőkig megalázott, megtiport, megsemmisítésre ítélt nép között vagy mégis inkább a hatalom fogaskerekei közt őrlődő — maga is a kerekek egy-egy fogát alkotó-egyén cselekvési és viszonyulási lehetőségei? Vagy mindez együtt? Egy bizonyos, a császár örült. A nemes Decius helyett saját kedvenc lovát nevezi ki konzullá. Petroniusnak pedig, Szíria helytartójának, megparancsolja, a zsidó nép maradék önérzetét is megsemmisítendő vigye be a jeruzsálemi templomba az ö, a császár hatalmas szobrát. A morálisan a helyzet magaslatán álló, gondolkodó helytartó (az első hiba, kedves Székely János: erkölcsös, gondolkodó helytartó?) mérlegel. Magához hívja a zsidókat, tárgyal. (Tárgyal ? — kedves Székely János.) „Ez a csodálatos hajdani ember — írja Székely János drámája főhőséről —, aki az egész judeai válságot hosszú ideig egymaga hordozta a vállán, aki a nagy történelmi konfliktust habozás nélkül magára vállalta, s interiorizálva, önmagában küzdötte végig. Aki saját erkölcsi létében viselte el kora valamennyi lényeges erkölcsi konfliktusát. Egy ember, aki azóta csaknem teljességgel kiveszett az emberiség emlékezetéből, noha példás emberséggel állt helyt a császárkor mocsarában és zűrzavarában, méghozzá éppen ott és éppen akkor, amikor a legnehezebb volt." Nézem Lukács Sándort Petronius szerepében. Ül masszív, faragott székében, fölpattan, érvel. Statikus színház, mondanák rá esetleg tájainkon, első pillantásra talán joggal. Ám Marton László rendező nem dől be a sablonoknak; a szereplők visszafogottabb fizikai mozgatásával épp a gondolatnak enged nagyobb teret. Az pedig szélesen hömpölyög felénk a színpadról. Petroniussal szemben Vallai Péter, Barakiás főpapként. Arca lángban ég az erős győzködéstől: lehetetlen, amit kívánsz, helytartó, lehetetlen. Először azért — és ez a kisebbik érvem, mondja —, hogy istenünk megtiltotta, bárkit, akár őt saját magát is szoborként ábrázoljunk, tehát az ö templomába ilyet nem vihetünk. Másodszor — és ez az erősebb érvem — tudom, hogy te nem egy légiónak parancsolsz, és az első érvem ellenére hatalmaddal bármikor bevitetheted a szobrot abba az épületbe, amit mi most templomnak mondunk. De hallgass ide, helytartó — az első sorból látom. Vallai szája széle szinte remeg —, számunkra istenünk parancsa szent. Abban a pillanatban tehát, amikor első katonád átlépi a hely küszöbét, az megszűnik templomnak lenni. Csak egy hodály lesz, egy tucatépítmény, mert mihelyst bevitted a szobrot, az megszűnik templom lenni. Ezért lehetetlen, hogy te a templomba vidd be a szobrot. Nézem Vallai kivörösödött arcát és kezdem megérteni Székely Jánost. Mert Barakiás tovább megy és felfedi a legmélyebb titkot: „Isten? Mi az? Egy szó. Vallás. Mi az / Afféle belső nyelvezet, afféle / Képes beszéd, kifejezési mód. / Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen. / De amit jelent, az már igenis van. / Az nagyon is van. Tudod, mit jelent? / A népet, amely kimunkálta őt. / Tudod, miért olyan, amilyen? Mivel / Ilyen a nép is, amely létrehozta. / Tudod, ki ő? A nép kifejezett / Akarata és nem szűnő reménye, / Hogy megmaradjon, s önmaga maradjon. / Ezért a templom, ahol ő lakik, / A nép szellemi lakhelye." Nehéz a helyzete a filozófus helytartónak. Petronius fejet hajt Barakiás érvei előtt (ugyan, kedves Székely János) és eláll attól a tervétől, hogy végrehajtsa a császár akaratát. Ámde (ez már ismerősebb fordulat) őt magát is feljelentik az örült császárnál. Lépnie kell, megöletni a feltételezett árulót, egyik segédtisztjét. Igen ám, de abból kettő van, mindkettő tagad és mindkettő a másikat vádolja. Decius, Petronius barátja reálpolitikus : mindkettőt, tanácsolja Petroniusnak, inkább vesszen az ártatlan is, mintsem megmeneküljön a bűnös, (ismét egy „korszerű" gondolat). Petronius elfogadja a tanácsot, megöleti mindkét segédtisztjét — mint később kiderül, mindkettőt ártatlanul. Beleroppan, akkora lelkiismeretfurdalás gyötri emiatt. (Már megint, kedves Székely János?) Előtte még a dráma csúcsán, az erőteljes expozíció: Petronius, belátva a zsidók igazát, úgy dönt, ellenszegül a császárnak. Ezt kétféleképpen teheti meg: vagy lázad és légiói élén az örült császár Rómája ellen vonul — volt rá példa a birodalom történetében néhány zsák aranypénzért is, nem az ország jövőjéért, amiért a nemes Petronius tenné, mégse teszi; a filozófus helytartó népben, birodalomban gondolkodik, s tetszik vagy nem, alkatilag pacifista. Nem akar vért, nem akar polgárháborút — inkább a másik utat választja, saját vesztét, az öngyilkosságot. Kemény döntés, kedves Székely János, nem tudok mit kezdeni vele. Elfogadni sem. Bénító. Aztán egy gyors mozdulattal (amely történelmi tény), meghal a császár, a probléma megoldódik, Petronius megmenekül. A kínzó nyomás egy pillanat alatt hull le róla. Nem tehetek róla, úgy érzem, a szerző itt kissé korán ragadta meg a történelem által kínált — egyébként jogos és valós — megoldást. Mert azt nemcsak a drámaíró tudja, hogy egyszer meghal a császár. De mi történik akkor, ha túl későn? „Székely János gondolati vívódása klasszikus történetet keresett magának írja — Szakolczay Lajos. A drámaköltő, korábbi verseskönyveinek filozofikus, az embert a világ középpontjába állító eszményéhez híven, a szabadságról beszélt ... Legyen bármilyen erős az elnyomás, a zsarnok kívánalma, az ember sohasem tagadhatja meg önmagát. Őriznie kell azt a kicsiny részt a világból, melyet nevezhetünk lelkiismeretnek vagy a fölvetett fö fenségének. Őriznie kell maga't, mert csak így birkózhat meg a tisztaságnál súlyosabb teherrel. Tisztaság és erkölcs, két fontos, mondhatni kulcsszó a Székely János-i életműben." Ha némely részletében vitatom is Székely János drámáját, mint olyat, amelyet eme izolált részleteiben meghaladott a történelem, egészében kristálytiszta logikáját örökérvényűnek tartom. Székely saját szavaival élve: „Aki elveszti ártatlanságát, az hontalanná lesz a természetben. Aki hontalan a természetben, az emberileg már függő. Aki függő, az csábítható. Aki csábítható, az manipulálható, természetesen. Így áll elő a manipulált ember, a „kezes", „civilizált" ember, aki már csak tárgy, már csak eszköz mások kezében. A logikai sor rövidre zárva a következő: az ártatlanság elvesztése végsösoron alattvalóvá teszi az embert. Megfosztja szabadságától, rabbá teszi. Ez, mondjuk, még nem evidens, nyugodtan kétségbe lehet vonni, de hát nem is ez itt a fontos, hanem a gondolat reciprokja, mondhatnám, visszája, amelyet kétségbe vonni már alig lehet. Röviden: az ártatlan ember nem csábítható, nem függő, nem manipulálható. A tiszta ember nem tárgy, nem eszköz, nem alkalmas alattvalónak. Az ártatlan ember szabad!" Székely János, az erdélyi drámaírás kimagasló egyénisége hatvanéves. CSÁKY PÁL 11
