A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 20. szám
Lib TUDOMÁNY TECHNIKA lag egyeduralkodóvá vált az amatőr piacon, igy elérkezett az idő arra, hogy újabb fejlesztésbe kezdjenek a szigetországi gyárak. Következő célként a professzionális tévézés meghódítását tűzték ki célul. Egyébként tévedés lenne azt hinni, hogy a Matsushitának nincs nagy hazai konkurenciája, hiszen az A szuper házi video a kapukat döngeti Amikor tavaly májusban a Panasonic gyár képviselői egy zártkörű rendezvényen Londonban bemutatták az S-VHS (Super Video Home System) rendszert, az újságírók egy része felkapta a fejét: nocsak, a huncut japánok már megint pénzt akarnak kicsalogatni a vásárlók zsebéből. Hiszen még tíz éve sincs, hogy a forradalminak mondott VHS-rendszert elterjesztették, most meg előrukkolnak olyasmivel, ami talán nem is annyira új, mint amennyivel drágább. Némelyek tudni vélték: a két társvállalat, a JVC (Japan Victory Company) és a Panasonic amolyan látszatversenyt folytatva igyekszik befolyásolni a piacot. Azt csak a szakemberek tudták, hogy ezúttal is egy rendkívül gondosan előkészített, átgondolt fejlesztési stratégiáról van szó, amelynek távolról sem az előző termékek túllicitálása, hanem az egész piac felölelése a célja: a fogyasztói elektronikától kezdve a félprofesszionális videotechnikán keresztül a stúdióberendezésekig bezárólag minden területen olcsó és magas műszaki színvonalú termékek előállításával lehetőleg minél több vásárló kegyeibe igyekeznek férkőzni. Emiatt elhibázott alapállás a VHS szembeállítása a „szuper" változattal, hiszen a két rendszer nem egyenrangú, hanem épitökockaszerűen épül egymásra, így nem is lehet konkurense egymásnak. Való igaz. hogy a JVC (a VHS kidolgozója) és a Panasonic (az S-VHS megalkotója) a százhamnincötezer embert foglalkoztató, a világ minden részén több tucat gyárral rendelkező óriásvállalat, a Matsushita Communications egy-egy vállalata. Bár az általuk gyártott termékek felhasználói területe itt-ott fedi egymást, felesleges ezt a tényt túlbecsülni csakúgy, mint azonnal sanda gyanúval élni. Ehelyett közelebbről is megismerkedni az új rendszerrel és felhasználási területével, valamint azzal a műszaki és piacfilozófiával, amely létrehozta az új termékeket. Okulásként is megéri. Az elmúlt években figyelemmel követhettük, hogyan vívta meg győztes csatáját a VHS a Betamax és a Video 2000 rendszerrel. Az utóbbit aránylag gyorsan kiütötte a nyeregből, győzelmét azzal koronázva meg, hogy csaknem öt évvel ezelőtt a Philips- Grundig társulás (amely a Video 2000-et kitalálta) is áttért a VHS rendszerű képmagnók gyártására. A Betamax ugyan napjainkig tartja kisebb-nagyobb sikerrel a pozícióit, a legújabb események fényében viszont nehezen megjósolható, hogy mennyi ideig. Ugyanis az a némi minőségi előny, ami a Betamaxot jellemezte csakhogy kiegyenlítődött a VHS komfortjával, míg az S-VHS esetében már minöségkülönbségről sem lehet beszélni, ráadásul ez utóbbinak egy sor könnyen kezelhető és hordozható készülékváltozatát is gyártják. Mivel a Betamax a stúdiófeltételeknek nem tesz eleget (vízszintes sorfelbontása 270 sor, a felvett jelszélesség — löket — 1,4 MHz), csupán a félprofi gyakorlatban terjedt el. A VHS hat esztendő elteltével gyakorlati-5-1/HS £ll_Q7n elektronika és a televíziós technika minden területén nem kisebb ellenféllel kell farkasszemet néznie, mint a Sony óriásvállalat, amely ugyancsak mindent gyárt, ráadásul, elképesztő minőségben és mennyiségben. Az 1" (hüvelyk) szalagszélességű profi képmagnókkal dolgozó tévétechnika számára fejlesztette ki a Panasonic az M II rendszert. Ezzel bevallottan a televíziós stúdiókat célozták meg arra számítva, hogy olcsóbb áraikkal, könnyen kezelhető készülékeikkel, jó műszaki minőséggel megvethetik lábukat a hivatásos televíziózásban is. Az eddigi események azt bizonyítják, hogy ezúttal is jól mérték fel műszaki és piaci lehetőségeiket. Aligha csodálkozhatunk az M II sikere után, hogy a két „szélső érték", a professzionális és az amatőr elektronika közé eső „szürke sáv” meghódítása lett a következő cél. Ez vezetett a S-VHS kifejlesztéséhez. Mivel az új rendszer felhasználói területe részben átfedi a VHS, részben az M II alkalmazási területét, biztosítani kellett az egyes berendezések együttműködését is. Ez a VHS és az M II gépeknél korrekciós és csatlakozó egységek biztosítják, hogy egyik rendszerben felvett műsort a másik rendszerű berendezés le tudja játszani. Mivel a videorajongókat elsősorban a VHS érdekli, hiszen ez ma már lassanként tájainkon is egyre inkább gyökeret ereszt, érdemes lesz összehasonlítani az S-VHS-el. Ami a legfontosabb: a két rendszer kompatibilis (összeférhető). Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy minden S-VHS készüléken lejátszható és feldolgozható valamennyi VHS felvétel, az egyes berendezések csatlakoztathatók egymáshoz, együttműködésük teljesen zavarmentes. Emellett természetesen az európai fogyasztókra is gondoltak, így nemcsak az NTSC rendszerben dolgoznak az S-VHS berendezések, hanem a Pál kódolású jelet is feldolgozzák. Ezeket a gépeket S-VHS 625-tel jelölik utalva arra, hogy az európai képfeldolgozó berendezések 625 soros felbontással dolgoznak. A képkazetta mérete mindkét rendszernél azonos, csupán az S-VHS kazettán van egy azonosító nyílás (lyuk). Ez alapján ismeri fel a képmagnó, hogy milyen felvétellel van dolga, így automatikusan kapcsol VHS vagy S-VHS üzemmódra. A stúdiótechnikában 625 tévéképsorral dolgoznak, ebből viszont — különféle műszaki okok miatt — a házi tévékészülékeken mindössze nagyjából 330 sor jelenik meg. Innen ered a minöségkülönbség a profi kép és az otthon látott között. A VHS-rendszer kidolgozói nagyjából az otthoni minőséget próbálták elérni (innen ered a megnevezés „házi” jelzője is). A vízszintes felbontás a VHS esetében napjainkban is 250 képsor körül van 1 MHz sávszélesség (löket) mellett. Az S-VHS-nél 60%-al megemelték a sávszélességet, ezzel eljutottak a 400 soros felbontáshoz. Ez szabad szemmel is jól észrevehető képélességjavulást jelent. Emellett a löket megnövelése magával vonta a világosságjel átvitelének a növekedését is, a fehérszintjei 210 %-al nagyobb a VHS-rendszerhez viszonyítva. Ez viszont a jel/zörej arány ugrásszerű növekedését jelentette, tehát nemcsak élesebb lett a kép, de egyben tisztábbak is a színek. A finom mintázatoknál jelentkező színmoiré (cross-luminancia) és az erős színátmeneteknél fellépő szinszegély (cross-color) eltávolítását a kódolás megváltoztatásával oldották meg. Míg a VHS esetében a tévéképet összetett videojelként (FBAS) dolgozzák fel, ahol a szín-, a kép- és a szinkronjelek együttesen haladnak a készülékben, az S-VHS berendezésekben a világosságjelet (Y) külön továbbítják, míg a színjeleket (C) ugyancsak külön, igy az Y-C kódolással sikerült a fenti képhibákat teljesen kiküszöbölni. Ezzel a rendszer kidolgozói a professzionális képfeldolgozás irányába mozdultak el, ahol vagy a tiszta színjeleket (RGB) dolgozzák fel, vagy a világosságjelből és a különbözeti színjelekböl (Y, R-Y, B-Y) alakítják ki a tévéképet. Az új képfeldolgozási eljárás olyannyira jóra sikeredett, hogy nem csupán a VHS-t múlta felül egy kategóriával, de a professzionális gyakorlatban is használatos U-Matic felvételtechnikával is állja a versenyt. Viszont az ára ennél jóval alacsonyabb, a képkazettára pedig kilencszer több (!) műsor vehető fel, mint a U-Matic esetében. Ráadásul a berendezések tömege is jóval kisebb, ezért kevesebb kezelőszemélyzetet igényelnek. Ez a gyakorlatban nem kevesebbet jelent, mint hogy a 3 CCD áramkörös WV-F 200A kódjelzésü Panasonic kamera — amely csatlakoztatással kamkorderré bővíthető — már kezd bevonulni a hivatásos televíziózásba, több helyen ezzel látják el a híradósokat és a tudósítókat. Annál is inkább, mert a kamera minőségi változatának műszaki jellemzőitől a profik nyála is kicsordul: vízszintes felbontóképessége 625 sor, jel/zörej aránya pedig legalább 75 dB. Adapter segítségével együttműködik az M II rendszerrel, úgyhogy a profeszszionális követelményeknek megfelel. Jelenleg már kamkorder kivitelben és stúdióváltozatban is gyártják. A kettő ugyanazt a kamerát tartalmazza, adaptercserével mindkét célra felhasználható. A legfontosabb előrelépés a felvételtechnikában következett be. A VHS képmagnók fejdobja ferritből készül, ebben helyezik el a gyufafej nagyságú felvevőfejeket. Minden másolásnál 3 dB (mintegy 33 %) jelveszteséggel kell számolni. Ha nemcsak otthoni használatra készítünk felvételt, de sokszorosítani vagy feldolgozni is akarjuk (pl. intézmények, iskolák, intézetek oktató, metodikai stb. filmjei), akkor általában harmadik másolattal is kell számolnunk. Az eredeti nyers felvételt ugyanis át kell másolni (1. másolat), majd ezt elektronikusan vágják (2. másolat), a kész műsort pedig még átmásolják, sokszorosítják (3. másolat). A VHS rendszerben ez olymértékű jelveszteséget jelent, amely már szabad szemmel is jól érzékelhető a képernyőn, igy aztán bennfentesek tömör egyszerűséggel csak műszaki kalandornak nevezik azokat az egyéneket, akik VHS eljárással 3. másolat készítésére adják a fejüket. Az S-VHS esetében egy másolásnál mindössze 1 dB (!) a jelveszteség. Ebből nem nehéz kiszámítani, hogy a harmadik másolat is olyan mpiőségű (a sorfelbontás és a szinerö már említett különbségeit nem számolva), mint a VHS első kópiája. Köszönhető mindez az amorf videofejnek, amelyről a gyártó ezidáig csak annyit árult el, hogy leheletvékony ferritfólia többezer rétegéből ragasztják öszsze. illetve különleges műanyag hártya felhasználásával készül. A Panasonic gyár mérnökei egész S-VHS termékcsaládot fejlesztettek ki, amelynek egyes darabjai a profi szintet is megütik, komfortfokozatukat tekintve pedig minden szempontból megfelelnek a hivatásos tévések igényeinek. Az AG-7500 képmagnó például nemcsak szuper minőségben rögzíti a felvett anyagot, de olyasmit is tud, amiről a VHS esetében nem is álmodhatunk: összesen négy hangcsatornája van. Közülük kettő hosszanti irányú (akárcsak a VHS-nél), a másik kettő keresztirányú, a tévékép sávjaiba kódolt. Azt talán hangsúlyozni sem kell, hogy milyen új lehetőségeket jelent ez a videózásban. Egyrészt lehetővé teszi a professzionális hangfelvételt (külön zörej, zenei, utószinkron és jelkeresö csatorna alkalmazásával), másrészt long-play üzemmódban a képtől független hang vehető fel a képmagnóra. Egy kazettán igy nyolc óra hang rögzíthető. A berendezésekhez természetesen vágópultot is gyártanak AG-A750 néven, amely valamennyi S-VHS és VHS képmagnóval képes az együttműködésre. Gombnyomásra elvégzi a vágás szimulációját is, így nincs szükség törlésre, ha az előre kigondolt vágás nem nyeri meg tetszésünket. A pulthoz memóriaegység is csatlakoztatható. Az AG-A800 berendezés idő—kód segítségével megkeresi a vágás kezdő- és végpontját. A betáplált adatok alapján a készülék 128 vágási műveletet végez el teljesen automatikusan. Az utómunkálatok elvégzését különféle montírozó, kiegészítő és kódoló berendezések teszik lehetővé. Felmerülhet a kérdés, hogy a VHS szuper változatát a felvételtechnika mely területén érdemes alkalmazni. Tekintve, hogy Japánban és az Egyesült Államokban már hároméves tapasztalatok állnak rendelkezésre, aránylag könnyű behatárolni az új technika alkalmazási területét. Az első fontos tényező az ár kérdése. A VHS készülékekhez viszonyítva a másfél-kétszeres árfekvés tulajdonképpen relatív olcsóságot jelent, tekintetbe véve a minőséget és a nagyfokú komfortot. Objektívebb a Betamaxal vagy a U-Matical való összehasonlítás: ez esetben az S-VHS lényegesen olcsóbbnak számít. Az árból következően elsősorban igényes amatőrök és kisebb intézmények (iskolák, kutatóintézetek, metodikai központok, gyárak és üzemek oktatóközpontjai stb.) használhatják. Az eladási statisztikákat illetően a jelenlegi helyzet a következő: az Egyesült Államokban 50—50 % a vásárolt VHS és S-VHS aránya, míg Japánban 30 % VHS berendezéssel szemben már 70 % S-VHS készüléket tudnak eladni. Tekintve, hogy Európában csupán féléves múltra tekint vissza az árusítás, egyelőre az új technológia tömeges elterjedéséről nem lehet beszélni. Az árat és a műszaki adatokat összehasonlítva azonban nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan a „szuper házi video rendszer" (ez az angol rövidítés szószerinti fordítása) oldalára billen a mérleg nyelve. OZOGÁNY ERNŐ 16
