A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 20. szám
0 £ 0 A katona egy percre magállt a ház kapuja előtt. Pállott szemét-, vizelet- és főzelékszag szivárgott ki az angyalföldi bérkaszámya kapualjából, s mint az ismerős anyai szó az eszméletbe, egy pillanat alatt bevette magát a katona orrába és tüdejébe: nagyot nyelt és elsápadt boldogságában. Leheletnyire ugyanaz a szag volt, amely hat évvel ezelőtt bocsátotta ki magából, amikor a kapuból kilépve, bevonult századához; sem Ukrajnában, sem később, hadifogsága alatt nem találkozott vele, legföljebb közeli, távoli rokonaival, amelyek épp csak megrebbentették az emlékezetét, de egyik sem az anyanyelvén szólt hozzá. Ez ... ez a szag volt az otthon szaga, ez a szag volt a hazája. Szemugyre vette a házat. A kapu és az emelet között, balról az első ablak alatt szabatos szív alakban lerepedezett a sötétsárga vakolat: ez már az elmúlt hat év sebhelye volt. Megnézte, aztán belépett a kapun. A lépcsöház ugyanolyan volt, mint régen, csak az ablakokból hiányzott az üveg. A lépcsőfokok kikopott mélyedéseibe a lába úgy talált bele, mint egy betaposott cipőbe, a folyosón az egyik csorba keramitlap is a régi mozdulattal billent meg a talpa alatt. A sarokban a közös ámyékszék sötétzöld ajtaja, mint rendesen, most is félig nyitva állt: a ház megvárta. Keze fejével megtörölte homlokát, aztán bekopogott az üveges konyhaajtón. Belül a szoba ajtaja nem nyílt ki a kopogásra, a konyha sötét maradt. A másodszori kopogásra már tudta, hogy a felesége — ha életben maradt — nincs otthon, de azért lelkiismeretességből harmadszorra is bezörgetett. Háta mögött, a folyosó túlsó oldalán kinyílt egy ajtó, a kis rés egy ideig szembenézett a hátával, aztán hirtelen üvegcsörömpöléssel becsukódott. Jobb kéz felöl is megelevenedett egy vagy két ablaküveg mögötti nézéssel, balról az első szomszéd ajtaja kinyílt és nyitva maradt. Az ember megfordult és figyelmesen megnézte a küszöbön ácsorgó gyereket. Lehet, hogy a fiam, gondolta. Ha Mariska munkába ment, s beadta Molnárékhoz! — Hogy hívnak? — kérdezte. — Molnár Jancsi — mondta a gyerek. — Biztos? A gyerek elnevette magát. — Biztos hát! — kiáltotta s merészen szembenézett a katonával. aki csendesen biccentett, majd maga is elnevette magát. — Kit keres, vitéz úr? — De nem kapott feleletet, a katona mór újra befordult a lépcsőházba, csak a bólintgató hátizsákja köszönt el az utána bámuló gyerektől. Lenn, a házfelügyelőék ajtaja előtt még egyszer meg kellett törölnie verejtékező arcát. Az asszony a tűzhely mögül bámult rá a házmesterek ellenséges, védekező tekintetével, de kintről az udvarról, a körfolyosókról is már jó néhány leskelödő, falánk szem szúrt a hátába. Levette sipkáját, hátizsákját nekitámasztotta a falnak. — Nem ismer meg, Ruff néni? — kérdezte. Az asszony leengedte a karját. — Nem tudok bemenni a lakásba — folytatta a katona csöndesen — a feleségem, úgy látszik, nincs otthon. Magának van kulcsa, engedjen be! Figyelmesen nézte az asszony sovány, mozgékony arcát : ez az arc a meghökkenés, a döbbenet, a káröröm és a részvét egymásba átjátszó gyors változataival mint egy történelmi körkép, egy perc alatt elmondta mindazt, ami az elmúlt hat év alatt távollétében az otthonában történt. Elfordította a fejét: nem tőle akarja megtudni. — Legyen szíves, nyissa ki! — ismételte meg ridegebben. — Hát maga él. Juhász úr? — nyílt ki az asszony sápadt, foghíjas szája. — Mi már azt hittük ... — Hadifogságból jövök — mondta az ember. — Nem írtam meg a debreceni gyűjtőtáborból, mert a feleségemtől már két éve nem kaptam levelet. Adja ide a kulcsot! De az asszony időközben már határozott sajnálkozással ingatta a fejét. — Nincs kulcsom, Juhász úr! — mondta egy árnyalattal részvétteljesebben, mint ahogy a felelethez illett volna. A katona rögtön elértette. A feleségem tehát él, gondolta. S a fiam? — A lakás még az én nevemen van? — kérdezte elfordított fejjel, mert nem akart tovább olvasni. — Háát hogyne volna .. . igen — bólintott az asszony. — Üljön le. Juhász úr... A lépcsőn fölmenet halántéka kalapálni kezdett, s a torka kiszáradt. De mire a lakásajtó elé ért, a hirtelen düh már visszahúzódott az idegei alá, s már csak az izmaiban vesztegelt belőle annyi, hogy az ajtót — anélkül, hogy a hátizsákot levette volna — vállának egyetlen lökésével benyomhatta. A folyosói ablakokban a gyorsan visszahúzódott arcok, alighogy az ajtó becsukódott mögötte, újra kikívánkoztak a csendes, őszi reggel fényébe, itt is, ott is kicsapódott egy ajtó, egy asszony ijedten hátra-hátranézegetve, átperdült a szemközti lakásba. Lenn a házfelügyelöné keresztet vetett, aztán begyújtott a tűzhelybe a reggeli kávé alá. A katona előbb a konyhában nézett szét, aztán a szobát vette szemügyre. A bútorai mind megmaradtak, még meg is szaporodtak egy zöld posztós tölgyfa Íróasztallal, mely a szekrény és az ablak közé állt fel, párkányán egy idegen férfi bajuszos arcképével. A fal mellé állított széken egy kopott férfikabát lógott; a katona csak a szemével nyúlt hozzá : nem a sajátja volt. Egy bajuszkefében is megbotlott a tekintete, egy pipában s a sarokba egy földön heverő piszkos harisnyában. De az idegen tárgyak bűzös leheleténél élesebben csapta arcul az, ami a hiány réseiből fújt feléje pokoli szagával. Feltépte a szekrényajtót: a szekrényben nem volt nyoma semmiféle gyermekholminak. A konyhaszekrényben sem, a fiókokban sem. Visszament a szobába, az irósztalhoz, kezébe vette a bajuszos férfi fényképét és szétnyomta. Az ujjait felsebezte a képkeretből kinyomuló szögekkel, a vére is eleredt, de nem vette észre. Levetette hátizsákját, a falnak támasztotta s leült egy székre. A lakásnak más szaga is volt. mint amikor ő élt itt az asszonnyal. Ha most szembekerül vele s a szeretőjével, úgy érezte, agyonverné őket; ültében kiegyenesítette derekát s hangosan dadogott a dühtől. De amikor egy óra múlva felállt a székről, már lecsillapodott. Kiment a konyhába, begyújtott a tűzhelybe s feltett egy fazék vizet. A repedezett zománcú nagy, kék lavór a régi helyén volt, a zsámoly mögött, öblével a falnak támasztva. Ettől arcába szökött a vér: a lavór szemérmetlenül felkínálta neki felesége rácsukódó kezét s mögötte a lehajtó derekát, ahogy ismerős mozdulattal az idegen férfi számára emeli fel a zsámolyra. A szappantartó is a régi helyén volt, a konyhaszekrény tetején, az összehajtogatott, kissé nedves törülköző alatt. Mögötte a borotválkozótükre: ugyanolyan maszatosan, a ráfröccsent szappanhab homályos foltjaival, mint az ö idejében. A tűzhelyen egymás mellett két doboz gyufa, az egyikben az elhasznált szálak, mint azelőtt is. Az asszony megőrizte a maga kis világát, amelyből ö kilépett s mást engedett a helyébe. Beállt a lavórba, végigmosdott, aztán az idegen férfi borotvájával lehúzta a szakállát. Mozdulatai lassanként elcsendesedtek, viszszataláltak arra a pályára, amelyen évek óta haladtak a láger higgadt, megfontolt ütemére. Fehérneműt váltott a hátizsákjából, megevett egy karéj kenyeret s egy almát, az ablakból egy ideig elnézegette a szűk külvárosi utca gyér forgalmát, aztán keze fejével megtörölte a száját s a szekrény elé lépett. Tiszta ember, gondolta, mialatt az idegen férfi holmiját kirakta a szekrényből s becsomagolta a szekrény tetején talált kopott, barna kofferba. Két rend ruha lógott a szekrényben, egy nyári vászon, meg egy fekete, alattuk egy tisztán tartott sötétbarna félcipő. Nem nyúlt a zsebekbe, a fiókokból is vizsgálatlanul rakta ki, ami idegen holminak látszott. A szeme olykor a konyhaajtó üvegére tévedt, csak a behulló őszi napfényt szűrte le róla, amelyet ritkán lyuggatott át egy-egy előtte elsiető árnyék. Délfelé megszaporodtak az árnyékok, de minthogy az asszony nem jött haza ebédet főzni, alighanem estig kell várnia, míg találkozhatik velük. Rakosgatás közben a gyereke üres helye mellett még két résre bukkant, amelyeken át leláthatott az elsüllyedt múlt huzatos alvilágába: egy négyszögletes foltra a tapétában, az ágyak fölött, amely elől leakasztották szüleinek lakodalmi fényképét s egy nefelejcsmintával díszített, rózsaszínű dobozra, melyben a felesége a szerelmes leveleit őrizte — s mely most ütés volt. A hadifogságból küldött leveleit sem találta. De azért a délután csak eltelt. Megjavította a konyhában a csorgó vízcsapot: egy szakadt cipője talpából vágott ki hozzá új tömítést, megigazította a konyhaajtó kiugrasztott szárát s megszögelte az egyik laza lábú széket. Épp elkészült vele, amikor a konyhaajtó kinyílt. Elsőnek az asszony lépett be, mögötte a szeretője. A mozdulataikból látszott, hogy már tudnak a hazaérkeztéröl. — Maga várjon itt künn — mondta az embernek — előbb négyszemközt akarok beszélni a feleségemmel. — A mellénél fogva kitolta az ellenkező férfit a folyosóra, az asszony kezéből kivette a kulcsot s lezárta az ajtót. — Ne féljen, nem bántom Mariskát! — szólt ki az emberhez s a hangja oly nyugodt volt. hogy maga is meglepődött. — Várjon, amig be nem hívom! Az asszony megöregedett: a fia halálát viselte arcvonásain. A mögötte kopogó léptei is mintha lomhábbak lettek volna, a DERY TIBOR ITTHON 14
