A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-28 / 18. szám
\ Fényképezett sorsok és életrajzok Nehéz út volt (TÓTH ISTVÁN FOTÓTÁRLATA UTÁN) Ha ismereteim nem csalnak, először mutatkozott be fotográfus önállóan a Duna Menti Múzeum kiállító termeiben. Ám mindjárt ez az első fotótárlat meggyőzhette az esetleges kételkedőket is arról, hogy igenis, a jó fotográfiának megvan a maga méltó helye a művészetek hierarchiájában. Mert rangja, ami még lényegesebb, magas eszmei, művészi nívója volt ennek az egy hónapig tartó tárlatnak. Rangossá tette a kiállító művész neve, magas művészi, eszmei színvonalát pedig biztosították a kiállított alkotások, illetve az általuk tolmácsolt gondolatok. A magyarországi, Cegléden élő és-alkotó, Balázs Béla-díjas érdemes művész, a hatvan egynéhány esztendős világhírű fotográfus, Tóth István mutatkozott be ugyanis Komáromban (Komárno). Világhírű fotográfus, írtam, bár gyanítom, nem lehetnek túl sokan az olvasók között, akik nevének olvastán ismerősként könyvelhetik el őt. Ám e két dolog mégsem kell, hogy ellentmondjon egymásnak. Először állított ki ugyanis Csehszlovákiában, s az az igazság, hogy hazájában, Magyarországon is jószerével akkor vált elismertté, mikor a nagyvilág már a fotóművészet legjobbjai között tartotta számon. Eddigi, mintegy hatvan önálló kiállításának a fele hazáján kívül került megrendezésre. Megcsodálták már képeit Omszktól egészen Buenos Aires-ig, s egyike azon keveseknek, s e kevesek közül is az első, akik megkapták a fotószakma tán legnagyobb nemzetközi elismerését, „Az Évszázad Kiváló Fotográfusa" címet. Egyszóval : márka a neve a nemzetközi fotóművészet ben. Noha egy életműnek törvényszerűen csupán töredéke kerülhet akár a legnagyobb kiállítóterem falaira is, e komáromi válogatás — úgy érzem — sikerrel láttatta Tóth István alkotói énjének legfontosabb és meghatározó vonásait. Egy olyan alkotói látás- és kifejezésmódot, melynél keresve sem lehetne természetesebbet, realistábbat, emberközpontúbbat találni. Munkásságában kiemelt helye van a portrénak. Kortársak című sorozatának lapjairól a magyar képzőművészeti és irodalmi élet számos ismert képviselője, kiemelkedő egyénisége tekint vissza a szemlélőre. Egyetlen pillanatba, egyetlen mozdulatba, egyetlen arcvonásba, tekintetbe sűrített életrajzok. Mint ahogy egyetlen gesztusba, tekintetbe, arcvonásba sünt — nagyon is tudatosan — érzelmeket, indulatokat, ezernyi gondot, csöppnyi örömöt, dacot, büszkeséget, lemondást, elszántságot a néző számára teljesen ismeretlenül is ismerős falusi parasztportréiban is. De ott érezni az embert, az emberi gondolatot azokon a táj- és zsánerképein is, melyeken az a maga teljes valóságában meg sem jelenik. Ez az, amit kevesen Borsos Miklós tudnak utána csinálni, s minden bizonnyal ebben, s Tóth István szerénységében rejlik a magyarázata annak, hogy a tipikusan magyar művészt, annak tipikusan magyar tájait, magyar művész- és parasztportréit ugyanúgy (vagy netán még jobban?!) értik, megértik és elismerik Buenos Airesben, Rio de Janeiroban, mint Bácsalmáson vagy Komáromban. NÉMETH GYULA T. Lándori Angéla Barcsay Jenő Gyermekkorom emlékei sorozatból 11