A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
pillantok a szakállas úr, egy bájos, zöldkalapos hölggyel cseveg az egyik sarokasztalnál, valami pirosas folyadékot isznak, talán konyakot, az arcuk is piros, biztos, hogy nem fáznak. Beállók a sorba, öten vannak előttem. Ez jó, legalább öt perc. Öt percnél ezek még biztosan tovább maradnak. Kinézek az ablakon: Viktória most lát a művelethez, a kis merénylő előbb alaposan körülnéz, azután az oszlop mellett csimpaszkodik, sajnos a szakállas elég magasra kötötte a pórázt, nem éri el. Mosolyogva nézem, amint hátrál, s mint egy igazi magasugró beméri a távolságot, felbecsüli a magasságot, fut, elrugaszkodik és ... elsőre elkapja a póráz végét. A csomó (masni) azonnal kioldódik, a többi már gyerekjáték: a pórázt letekeri az oszlopról, villámgyorsan a kutya nyaka köré tekeri (lám még erre is gondol: be ne akadjon valamibe!), utána mond valamit a tétovázgató lordnak, s mert az továbbra is tétovázik, mint Hamlet, Viktória toppant egyet a páros csizmácskájával. Épp megkapom a fagylaltot, a szakállas nyugodtan udvarolgat a zöldkalapos hölgynek. Kint Viktória ismét a kavicsot rugdalja, de amikor megpillant, abbahagyja, piros az arca, ahogy átveszi a fagylaltot, kissé szaporábban is piheg. — Hát a dán dog hol van? — érdeklődöm. — Képzeld, nagyapa, elfutott, az a szakállas biztosan rosszul kötötte meg. — Hát az lehet, látod, mert nagyon sietett. De most azért mi is fussunk innen Viktória, mert hátha valaki.. . érted nem? Vigyázat, itt meszelnek! Tavasz van, igaz, még nem „hivatalosan", hanem amolyan magán jellegű, privát tavasz: érzem a csontjaimban, ereimben, zsigereimben, idegeimben, a fejemben, a hajamban, a mellemben, a bokámban. A csontjaimban hasogató fájdalom, az ízületeim pattognak és ropognak (jelentkezik a télen, teleken szerzett reuma), fáj a gyomrom és olyan nehéz, mintha macskakövet vagy téglát nyeltem volna (ez a gyomorfekélyem tavaszi jelentkezése), az idegeim megfeszülnek, mint a citerahúrok és muzsikálnak, és (különösen tömött autóbuszokon) érzem, amint egy-egy idegszálam pengve elszakad, s legszívesebben kiugranék a robogó jármű ablakán, ha a városban egy-egy tavasziasan kiöltözött (kivetkőzött?) káprázatosán szép nőt pillantok meg. Vitathatatlanul itt a tavasz, mert szórakozott vagyok és feledékeny, elfelejtem, mit akartam irni, mikor, miképp és miért, elhagyom a nagykabátomat, irattáskámat és a szemüvegemet, elfelejtem, mit mondtak a főnökeim és azt is. hogy én mit válaszoltam nekik, elfelejtek köszönni az ismerőseimnek, mert elfelejtettem az arcukat, alakjukat; az imént öt percig bámultam egy gyönyörű, szőke, karcsú, hosszú lábú fiatalasszonyt, a fejbőröm bizsergett, a szívem furcsán kalimpált, de még csak feléje sem bólintottam, nagy meglepetésemre ö jött át hozzám az egyik tavaszi járdáról a másik tavaszi járdára, a naposabbikra, ahol álmélkodtam és sütkéreztem. ö kérdezte meg, hogy teljesen szenilis vagyok-e, netán valamiért haragszom rá, hogy nem akarom őt megismerni. (Kiderült, hogy az egyik legkedvesebb orvosnőm, aki nem is olyan régen egy fél évig gyógyította különféle nyavalyáimat, s akinek akkor valószínűtlenül hosszú lábába, bűbájos bokájába majdnem belészerettem.) Tavasz van, ez most már biztos, mert fölöttem és körülöttem alternatív madárcsoportok keringenek csivitelve, csicseregve. énekelve, és én nem ismerem fel ezeket a madarakat sem a hangjukról, sem a tollúkról, sem röptűk ívéről, a virágok is alternatívák, sokszínűek; egymástól elkülönülök, és a számomra most teljesen újak és ismeretlenek, és az „alternatív" szó p>ontos értelmét is elfelejtettem pedig kár, mert naponta többszázszor hallom a rádióban, tévében, és az említett készülékeket is elfelejtem kikapcsolni, tévésustorgás, rádiómuzsika mellett alszom s reggel elfelejtek fölébredni. Tavasz van, ez most már letagadhatatlan, s az a gyanúm, hogy itt és most valami kozmikus tavaszi nagytakarítás és meszelés folyik, valaki, talán egy láthatatlan mázolómester, talán valami transzcendens alkatrészekből összetákolt meszelögép kimeszeli a világot, ám elsősorban a lelkeket meszeli hófehérre, eltüntetve a rátapadt tavalyi meg azelőtti szennyet, bajszán és illetlen falfeliratokat, szentimentális ábrákat (nyíllal átlőtt szivek stb.). Egyszóval tavasz van, mert megérkezett a teljes és általános agyérelmeszesedés (arterioszklerózis). Tavasz van, le nem hazudhatóan (és most kijavítom magam), nem privát, nem magánjellegű, hanem, ismétlem, teljes és általános, valami hasonló, mint a leszerelés hajdani (hruscsovi) vágyálma. Tavasz van, s én nem bánnám, ha valami táblácskákat hordozhatnánk a homlokunkon, vagy a mellünkön, a szívünk fölött, a következő felirattal: VIGYÁZAT, ITT MESZELNEK! Általános és teljes, ha úgy tetszik totális tavasz van, és serényen meszel a meszelőgép, és nem tudom eldönteni jó-e ez nekünk. Mert észrevettem ám: nem csak én felejtettem el sok ismerősöm arcát, nem csak én felejtek el köszönni. Ismerőseim is elfelejtették az én arcomat, ők sem köszönnek nekem, és elfelejtek, elfelejtünk megsértődni, mások is csak ámuldoznak a madárdalon, tétován nézik a virágokat, álmatagon szagolgatják, s látom rajtuk, nem ismerik fel sem a madarat énekéről, sem a virágot illatáról. Néha azért, ha enyhül a szórakozottságom, gondolok rájuk (föltehetően ők is énrám), próbálom elképzelni őket (talán ők is engem), amint fekszenek rádiókészülékük mellett, ülnek a tévé előtt és elalszanak, a készüléket elfelejtik kikapcsolni, vagy elfelejtenek elaludni, s feszült figyelemmel nézik és hallgatják, mi történik éppen a nagyvilágban, itthon, Amerikában, Magyarországon, Libanonban, a Szovjetunióban, Tibetben, Romániában, hallgatják figyelmesen, aztán elfelejtik nyomban. Tavasz van, meszel a kozmikus tavaszi meszelögép, egyre szórakozottabbak, feledékenyebbek vagyunk, s jön már a tavaszi fáradtság is, már nem csak azt felejtjük el. amit tegnap, tegnapelőtt mondtunk és ígértünk, már fáradtak is vagyunk újat mondani, újat ígérni, újat cselekedni. — Te, komám — szólított meg tegnap egyik ismerősöm az utcán, ő véletlenül még emlékezett rám valahonnan —, mondd csak, te tudod, mi az a peresztrojka? Kimeredt szemmel bámultam rá. aztán nagyot nevettem. — Mi az, te már elfelejtetted, mit jelent ez a jelszó? Hiszen akkor te szenilis vagy! Egy alig három éve keletkezett jelszót elfelejteni, ugyan, eredj már! Aztán nevetve én hagytam őt faképnél. De már néhány lépés után elmúlott a nevethetnékem, megálltam s mérgesen ráncoltam a homlokom. Iszonyú dühös voltam magamra. Elfelejtettem, hogy mit is kérdezett tőlem ez az ismeretlen pofa. Tavasz van. Nagymeszelés. Jó ez nekünk? tudom Böröndi Lajos* mennyi fény tudom hogy reménytelen de mégis hozzád álmodom magam lehúnyt szemhéjam mögött nyár van e télre nincs szavam meglehet holnap sötét tesz nem kel föl többé a Nap csak az nem lehet hogy nem szeretlek s e csodára nincs szavad milyen reménytelenek a remények mennyi fölös vágy mennyi álom csupa önmagában forduló lábnyom milyen reménytelenül fölcsavart fények milyen ragyogó volt is hajdan mennyi kis csillag hiába fénylett és mennyi láz táplálta vers is mennyi remény most darabokban mennyi fény vált most feketére milyen szomorú ha az ember kétségbeesve súgja: vége! fiatal magyarországi költő And^ej Plávka Tavaszi Kényes, fényes a reggel, szebb nem is lehetne, vén ember méla kedvvel múltjában szenderegne, de te elfújod álmát, serkenjen víg erőre, emeled újra vágyát. reggel és kergeted előre, megóvja őt a szépség, mert élni s hinni jó... Velem is így beszélsz még: örülj, szeress, bohó! Ford: Dénes György FOTO: ZUZANA MINACOVA 15
