A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 17. szám
teljes a pedagóguslétszám és a szaktantárgyak tanítását is megfelelő végzettségű tanítók látják el. Ahol létszámhiány, vagy szaktanítóhiány mutatkozik, ott a pótlások, vagy helyettesítések következtében egy-egy pedagógusra lényegesen magasabb heti óraszám jut, mint amit a központi előírások megszabnak. Jelenleg — főleg a felső tagozaton — a pedagógusoknak mintegy kétharmada 24—26 órát tanít hetente, de előfordult — ez a felső határ — a harminc órán felüli igénybevétel is. Mindez azt jelzi, hogy a meglévő pedagógusállomány igénybevétele magasabb az optimálisnál, s tapasztalataim szerint ez a folyamat a következő évek során méginkább változni fog, negatív irányba, tehát a magasabb óraszám kényszerű vállalásában. Hogy ez a fokozott igénybevétel miként mutatkozik meg majd a diákok tudásszintjében, arra a jelen pillanatban érdemleges választ aligha lehet adni. Az azonban bizonyosra vehető, hogy nem marad hatás nélkül. A fentiekkel szorosan összefügg az a kérdéskör is, hogy egy-egy pedagógus naponta hány órát fordít, vagy fordíthat e felkészülésre. A megkérdezett pedagógusok közül naponta egy órát heten fordítanak felkészülésre, 2 órát kilencen, 3 órát tizenhatan, ennél többet pedig heten. Három pedagógus válasza nemleges volt. A felsorolt adatokon túl az is egyik sajátossága ennek a kérdéscsoportnak, hogy a legtöbb előkészületi időt azok az alsó tagozatos pedagógusok jelölték meg, akiknél a heti óraszám is a legmagasabb. A felső tagozatosoknál a specializáció következtében nyilvánvaló, hogy a felkészülés kevesebb időt vesz igénybe. Ha az alsó tagozatosoknál a heti 23 óra mellé a felkészülési időt — aminek a középarányosa három óra — is odaszámolom, akkor ezen pedagógusok heti átlagos igénybevétele legkevesebb 15 órával emelkedik. Természetesen azzal is számolni kell, hogy mindezzel együtt jár a megszerzett rutin és a többéves, vagy inkább több évtizedes szakmai gyakorlat, ami az igénybevétel szintjét enyhítheti. Úgy vélem, a szakmai felkészültség, vagy fejlesztés egyik mutatója — a posztgraduális stúdiumon túl — a szakirodalom mindennapos követése, figyelése és folyamatos alkalmazása. A megkérdezett pedagógusok összesen 17 különböző szakfolyóiratot járatnak, illetve olvasnak. Legtöbben a Szocialista Nevelést jelölték meg — összesen 24 pedagógus —; ezt követi az Ucitel'ské Noviny 14 esetben. A többi lapok 1—2 esetben fordulnak elő. Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az Irodalmi Szemlét mindössze egy pedagógus járatja, holott a magyar szakosok száma a megkérdezettek között nem elhanyagolható részarányt jelent. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 1. Mai gondok „Kevesen tudják, milyen nagy különbségek vannak a nógrádi emberek és a gömöri tájakon vagy a Hernád vidékén élők között. Gondolkodásban, vérmérsékletben, hagyományokban. Még a gyümölcsük ize, a pálinkájuk zamata is egészen más, összehasonlítani sem lehet" — mondja újdonsült barátom. Felesége, aki a közművelődés napi feladataiban is aktív szerepet vállaló tanárnő, mosolyogva teszi hozzá: „A szemérmesen, de határozottan megnyilvánuló önérzetességnek, a jó értelmű lokálpatriotizmusnak, nomeg a tenniakarásnak és az új iránti nyitottságnak is számos jelét tapasztalhatja manapság a messzibb tájakról ide érkező. Főként ha e vidék jobban működő kultúrházainak valamelyikébe is bekukkant..." Nos, az iméntiekhez pusztán annyit fűznék hozzá, hogy a szóban forgó házaspár véleményében szerencsésen ötvöződik az objektív mérlegelés és a helybéliek jogos büszkesége. Például arra, hogy Szlovákia déli tájain is vannak olyan művelődési otthonok, ahol a közművelődés nincs hullámvölgyben; ahol a közművelődés takaróját nemcsak a formális rendezvények látszateredményeinek ollójával szabják, hanem a nemzetiségi sajátosságokat is figyelembe véve, illetve a szakkörök és az amatőrmozgalom adta lehetőségekre építve — a művelődés iránti igény szálaiból szövik. Túlságosan idillikus képet festenék azonban a művelődési házak munkájának egészéről, ha ez utóbbit tartanám az általánosan jellemzőnek. Sajnos, sok helyütt inkább ennek fordítottja az igaz. Nevezetesen az, hogy a művelődés — régebbi szóhasználattal a népművelés — felelősei és irányítói nem tudatosítják kellőképpen a közoktatás s a közművelődés egymásrautaltságát. Ennek eredményeképpen, az erre vonatkozó felmérések tanúsága szerint, az ország kultúrházainak csupán egyharmada működik funkciójának megfelelően! Ebből pedig nyilvánvaló, hogy a közművelődési intézmények dolgozói és irányitói csak megkésve, netán egyáltalában nem tudatosították még, hogy a passzív befogadásra késztető népművelés az utóbbi években a közművelődés iránti igénnyé érett — s ezzel a művelődési házak feladatköre is megváltozott. Egyelőre azonban az a helyzet, hogy a holt előtér és a néhanapján megtelő nagyterem elcsépelt elve alapján kultúrházaink zömében nem élnek eléggé az egyén és a kisebb közösségek munkájára építő szakkörök adta lehetőségekkel. Sőt! Sok esetben a szakkörök számára nem is nyitnak reális távlatokat. Megfeledkeznek azok mozgósító erejéről, a vegyes lakosságú vidékeken még közösséget is formáló, összetartó hatásáról... Mert milyen egy jól befutott, sokat és sokak által látogatott művelődési otthon? Tapasztalataim szerint olyan, hogy az odajárók — akik elsősorban helybéliek — valóban otthon érzik magukat benne és szinte mindent megtalálnak ott, ami érdekelheti őket. Például: beülhetnek a könyvtárba, filmet nézhetnek s nemegyszer színházi előadást is, van hangverseny, eleven vitadélután vagy egyéb attraktív témát fölvető beszélgetés; de a villanyórát sem nézi senki aggódó szemmel, ha az amatőr csoport egy héten belül már harmadszor akar próbát tartani! Szinte akaratlanul is látom most sokak fejcsóválását, jelezvén: ilyen olajozott gépezetként tevékenykedő, valóban otthonosan működő kultúrházat találni manapság bizony ritkaság. Nos, ha így van, akkor itt az ideje újraszabni a közművelődés takaróját. 2. Eljárkálunk? Flazánk az elkéredzkedök országa. Az a kicsit túlzó megállapítás egy, a munkafegyelem megszigorításáról folytatott vitán hangzott el — aligha alaptalanul. Nálunk a munkaidő alatti távollétekből kiesett munkanapok száma, évente, meghaladja a 10 milliót — ami nemzetgazdasági szinten annyi, mintha minden dolgozó legalább egy, de inkább két napig egyszerűen otthon pihenne. A gyakorlata mindennek egyszerű és közismert ... „Elmennék egy-két órára" — hangzik a kérés, és a főnöknek engednie kell, hiszen a dolgozó nemigen tehet róla, hogy jön a vízvezeték-szerelő, az antennás, a házkezelőségi karbantartó, panellakásban a hangyairtó . .. Hozzák továbbá a hűtőszekrényt, az új bútort, a téglát, a víkendház építéséhez szükséges kavicsot... Tény és való: ha elromlik valami, meg kell javítani; ha ezt-azt hoznak, a lakásba vagy a kertbe is be kell engedni a szállítót. De mindezt miért munkaidőben? És miért kényszerül ki-ki arra, hogy az értékes munkaórák alatt a hivatalokban kilincseljen, hatóságok előtt jelenjen meg, netán sorba álljon ezért-amazért. Valóban: miért? Jó lenne végre nemcsak döntést döntésre halmozni, hanem végre tenni is valamit e kényszerű távolmaradások, eljárkálások megszüntetése érdekében. 3. Naivitás Vidéki ismerősöm meséli, hogy a minap betörtek a tömbházuk földszintjén lévő hanglemezboltba. Jómagam azzal próbálom csillapítani felháborodását, hogy a dolog akár a kultúrszomj megnyilvánulásaként is értékelhető, elvégre van abban pozitívum is, ha a müvészlemezek, értékes lemezalbumok menő cikkek lettek ... Ismerősöm lesújtó pillantást vet rám, és reálisabb irányba tereli túlságosan jóindulatú fantáziámat: — Mégcsak egy kislemez sem kellett nekik — mondja tárgyilagosan. — Pusztán a kasszát törték föl, de mert az üres volt, dühükben tönkretették a pultba épített lemezjátszót. 4. Kommersz Szlovákia fővárosában felújítás, átépítés miatt egyre több mozi tart zárva. Mégis előfordul, hogy egyszerre több helyen is vetítik ugyanazt a kalandfilmet, amely látványos jelenetek sorozatával szórakoztatja a közönséget ... Érdemes, sőt szükséges az efféle kasszasiker társadalomlélektani okain elgondolkodni, lehetséges hatásait felelősen megfontolni. Másfelől viszont az is igaz, hogy a könnyedebb tömegszórakoztatás iránt valós igény él; de nem titok az sem, hogy a moziszakma anyagilag is rászorul a sikert ígérő filmek egyre szélesebb körű forgalmazására. Úgy tűnik: minden jámbor óhaj ellenére egyre növekszik a szakadék a közönségfilmeket igénylő nagyközönség és a müvészfilmek iránt érdeklődő szűk filmbarátréteg ízlése között. Botorság lenne nem észrevenni a kommersz és a művészi értékek nyilvánvaló szétválását. Persze, végiggondolni sem árt a dolgot. 5. Ördögi kör Bratislava belvárosában, a kereszteződések egyike előtt, pirosat kap a busz. Az utasok a várakozás kényszerű perceiben az ablakon túlra pillantanak, ahol vágányjavítás folyik. A kép a szokásos: négyen állják körül a síneket, ebből egy dolgozik, három pedig nézi. E három ácsorgóból az egyik azután hirtelen megpörgeti kezében a szerszámnyelet és nekiveselkedik a munkának. Abban a pillanatban az addig dolgozó negyedik, átvéve a semmittevés stafétabotját, leáll. Most ő az, aki csak a szemlélődésével szolgálja a fővárosi közlekedés korszerűsítését.. . Mindennek láttán a buszban rosszalló megjegyzésekkel telespékelt beszélgetés kerekedik, és mire a következő megállóba érünk, a vita már-már bátor szellemű termelési értekezletté alakul. Határozat ugyan nem születik, ám a tanácskozás szelleme összhangban van az embereknek a munkafegyelemről alkotott általános véleményével. Tény és való: például vágányjavítóként nem könnyű az emberek bíráló szemének kereszttüzében dolgozni. De nemcsak a vágányjavítókról van szó, elvégre a buszvezető, a bolti eladó, a pedagógus, a közlekedési rendőr és még sokan mások hasonló körülmények között dolgoznak. És a közönség: mi mindannyian nagyon szigorú kritikusnak számítunk. Hasonló egyetértésben marasztaljuk el az elárusítónőket, ha privátbeszélgetésük hevében megfeledkeznek a pult innenső oldalán sorakozókról. És néma füttykoncert hallatszik, ha a postán hosszú percekre üresen marad az ablak; ha a hivatalban a szemünk láttára uzsonnáznak, kávéznak, esetleg ennél is hosszasabban magánügyben telefonálgatnak. Bosszúsak vagyunk, ha a második nap lejön az új cipő talpa, ha a hatóság packázását érezzük, ha valakik kedvük szerint tékozolják az időnket. Bosszúsak vagyunk, és mi vevők vagy ügyfelek lelkesen egyetértünk a munkahelyi fegyelem megszilárdításának szükségességében ... Csakhogy jó lenne, ha e lelkesedéssel együtt a kétely is felütné a fejét. Nevezetesen arra gondolok: vajon hány bolti eladó utazott velem a buszon, amikor oly harcosan bíráltuk a vágányépítöket. Közülük senki sem szokott a vevők jelenlétében a kolléganőjével tracscsolni? És előfordulhat az is, hogy szerszámra támaszkodó melóst kinevető hölgy azonos azzal, aki hivatali munkahelyén a sorbanálló ügyfelek szeme láttára tegnap újságot olvasott, a kolléganője pedig sürgős szempillafestési szünetet tartott... A kör ugyanis — ilyen vagy olyan formában — minden nap és minden órában újra meg újra bezárul. Persze, ettől még helyénvaló lehet — sőt! az is — az utasok, a vevők, az ügyfelek türelmetlen kritikája, a mások munkafegyelmének lazaságán érzett felháborodása. De azért nem ártana néha magnóra venni a szemtanúk és érdekelt felek ironikus megjegyzéseit — és alkalomadtán kinek-kinek a saját portáján lejátszani. Tekintettel azonban a takarékosság követelményeire, nomeg a műszaki lehetőségek határaira, még hasznosabb lenne, ha mindannyian a lelki magnónkat használnánk e tekintetben minél gyakrabban. E visszajátszáshoz rögtön ott vannak a tanúk is, akik a mi munkánkat figyelik és bírálják. És még az is lehet, hogy nekik van igazuk — mint ahogy nekünk is, ha az ö munkájukat figyeljük ... Ugye, milyen hamar bezárul ez az ördögi kör?! Épp ezért lenne jó mielőbb kitörni belőle. MIKLÓSI PÉTER 13
