A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
A SZAVAK SZÍNHÁZA SÜTŐ ANDRÁS „KÁIN ÉS ÁBEL"-E A MATESZBAN Könyvdráma, avagy igazán jól sikerült színpadi mü a hajdanvolt Édenben játszódó Káin és Ábel? Melyek azok a kapaszkodók, amelyeket magunkra vonatkoztatva itt és most időszerűvé teszik a darab valóságosságát? Mihez és miképpen legyen hűséges a mai Ábel, illetve miért és mi ellen lázadjon a mai Káin? Valójában mitől szenved, miért érzi magát becsapva s megcsalatva a méltóságát vesztett Ádám? Miben áll Éva emberi dilemmájának lényege? Miként válik az „édeni” dráma teljes részesévé a csillagok világának tisztaságából érkező Arabella ?... Nyilván már a fentiekből is kitűnik, hogy megválaszolatlan — és talán megválaszolhatatlan — kérdések kavarognak bennünk a Káin és Ábel március derekán látott komáromi (Komámo) bemutatója után. Már csak azért is, mert elsősorban azt kell eldöntenünk, hogy számunkra miről is szól az erdélyi Sütő András bibliai iheletésü és veretes nyelven írt darabja? A színen megelevenedő történet ugyanis már a függönynyitás pillanatában elhagyja a valóság gyalogszerrel bejárható ösvényeit és hitünk, illetve köznapi tetteink lelki visszhangjának szárnyán az idők mitoszi homályába emelkedik. Eközben pedig akarva-akaratlanul földereng az alapgondolat. amelynek lényege mai kételyeinkre keresi a választ. Arra: vajon lehajtott, vagy felvetett fejjel érdemes-e élni; és arra, milyen e két merőben más életfelfogású embertípus, illetve a hatalom viszonya ... A Sütő András által „három jajkiáltásban" fogalmazott dráma szereplői más-más választ adnak erre. Ősapánk: Ádám kígyókat öldös, cserjepálinkát iszik, közben vergődik és szenved az egykori megcsalatás emlékétől. Az Éden elvesztéséért ugyan nem meri vádolni a Mindenhatót, de azt azért kimondja, hogy az ember mégsem fűzhető föl szárított gyümölcsként egyvalaki egyetlen elképzelésének fonalára. Éva a kristályfákról álmodik és nemigen vállalja álmait, ám a fiait sem tudja mégbékíteni egymással. Arabella, a csillagleány későn választja a felvetett fejű embert, s ezért keresztülmegy minden emberi szenvedésen. Ábel fejet hajt és imádkozik, de így is a testvérgyilkosság áldozatává válik; Káin viszont már a nyitóképben fölszegi a fejét, s száméra az Úr csak arra jó, hogy visszakövetelje tőle a Paradicsomot. Sütő András nemcsak metaforikus témafölvetésében, hanem a szükebben értelmezett drámaírói mesterség szemszögéből is merész művész: a formabontás, pontosabban a formátlanság divatja idején ö mer formákhoz, sőt formai tradíciókhoz ragaszkodni. Amikor az írók szándéka szerint világszerte tagolatlan vagy legföljebb kettős tagolású drámai alkotások divatja járja, Sütő András még (vagy már újra?) háromfelvonásos drámát ír. Persze, nem pusztán ezért jelentős eseménye a Magyar Területi Színháznak a Káin és Ábel műsorra tűzése. Sokkal inkább azért, mert Sütőnek ez a darabja a bibliai időkből származó testvérpár alapvetően eltérő magatartásának megnyilvánulásait, ütközeteit, gondolataik egymásba való átcsapását s küzdelmét általánosítja — gondolatilag és érzelmileg — úgy, hogy abból mi is megpróbálhatjuk jobban megismerni önnőnmagunkat... Feltétlenül szólni kell a dráma nyelvezetéről, hiszen anyanyelvűnk tiszta poézisét manapság már oly ritkán hallhatjuk, élvezhetjük játékszínünk komáromi vagy kassai társulatának színpadán. Aligha járok messze az igazságtól, ha leszögezem: a Káin és Ábel szövegének zenéjében s mélyrétegeiben ott lappang e játék drámaiságának egyik titka, az ősi nyelvrétegeket jelen időben is köznapi természetességgel megszólaltató izzása. Helyesnek vélem, hogy az előadás rendezője: Takáts Ernőd engedte élni, muzsikálni, hatni a szavakat. Persze, ennek ára is van: az előadás elsősorban a szavak színházává válik. ahol a játékdimenzió helyenként szinte a minimálisra zsugorodik, a sodrás meg-megakad, a lendület megpihen — a néző figyel-Arabella és Káin egymásra találása az Édenben me pedig elfárad. A szavak csapdájában ily módon több helyütt is inkább csak mögöttes jelentés nélküli modellek s életelvek küzdenek meg egymással, nem pedig gazdag egyéniségű, árnyaltan jellemzett, az elvi-eszmei küzdelmet érzelmi drámává hevítő emberek. E szövegszínház szereplőire nehéz teher, nagy feladat hárul, hiszen valamennyi figura lényegében főszerep. Ennek ellenére az előadás legnagyobb terhét Káin fSkronka Tibor) és Ábel (Szikra József, m. v.) hordja a vállán. Dráfi Mátyást (Ádám) is régen láttuk ilyen erősnek, mint a Sütö-dráma harmadik felvonásában; az első felvonásban viszont kissé visszafoghatná a felejtés mámorába menekülő öregember a valóságban inkább szomorú, semmint derűs figuráját. Petrécs Anna (Éva) játéka az egyszerűségével hat; jó, hogy nincs benne semmi kimódolt keresettség. Varsányi Mária (Arabella) szép színárnyalatokkal rajzol jól követhető drámai ívet a csillagokból való megérkezés pillanatától a földi halál közvetlen közellétének félelméig. Játéka ellen csupán a harmadik felvonásban, azokban a pillanatokban emelhető kifogás, amikor túlzott hangerővel tartja magától távol figurájának belső vergődését. Az előadásban, az Úr hangjaként, Bugár Béla van még jelen. A rendezőt és a színészeket egyaránt jól segíti a Platzner Tibor által kialakított, a szerzői utalásokhoz hűen ragaszkodó játéktér. A jelmezek dolgában viszont inkább saját elképzeléseit valósította meg színházunk tervezőművésze, talán nem éppen a legszerencsésebb megoldásokat választva. Nos, befejezésül már csak annyit, hogy egy-egy színházi est után joggal szokás megkérdezni: vajon mit visz magával a néző az előadásból? Azt hiszem, ezúttal a veretes szöveg szépségét és a sütői gondolatok terhét. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Varga Róbert Arcok egy kávéházból Nem vagyok rendszeres olvasója a Rakéta regényújságnak. Ám ha az elmúlt években mégis hozzájutottam egy-egy példányához, akkor az újság jelképes kávéházának jelképes asztalához ültetett — soros — iró vagy költő mögé álltam vagy ültem, — attól függően, hogy hányán tolongtak már az asztal körül, és hallgattam én is a kifogyhatatlan történeteket. Igaz történeteket és anekdotává lényegitett, több kevesebb valóságalapú történeteket, amelyek azonban túlzásaikban is olyanok voltak, mint a jó karikatúra, mely torzít, de a jellemzőt emeli ki — és sohasem sért, sohasem bánt. A főúr, aki a kibicet éppúgy kiszolgálta, mint a jeles vendéget, néha nekem is hozott egy kávét, egy pohár vizet. És ott ülhettem, amíg csak akartam — illetve amíg a történetet el nem olvastam, hiszen az eddig leírt nem valóság, hanem képzelődés, vagy az olvasmányba való belefeledkezés volt csupán. Új olvasnivaló után kutatva fedeztem fel valamelyik könyvesboltunk polcán még a nyár elején a Rakéta Irodalmi Kávéház című kötetet. A címlapon sok-sok név és az azóta már sajnos halott föúr, Galsai Pongrác árnyképe. A kezében lévő tálcán álló pohárba a kávéhoz járó vizet, vagy inkább a szomjat oltó kisfröccsöt, hosszúlépést kínálta, a fedőlapon lévő nevek sok jó írást, hasznos időtöltést sejttettek velem — leendő vásárlóval, olvasóval. Könnyű nyári olvasmánynak szántam a kötetet, amely a nagy hőségben való utazások félegyóráit teheti elviselhetőbbé. S ha a kedvem úgy hozza, a napon hasrafekve is lapozgathatom. Csak most, utólag tudatosítom, hogy irodalomtörténetet, kor- és néha kórképet lapozgattam, tartottam a kezemben. Most, hogy írok a könyvről lapozom fel ismét a főúr „előhangját": „A könyvet nem egyetlen szerző írta, hanem több tucat magyar iró, az a bizonyos képletes kávéházi asztaltársaság, s elsősorban nem a müvekről írták, hanem a művek mögötti arcokról, folyamatokról, eseményekről." Melyek néha humorosak, mosolyogtatok, netán harsány kacajra fakasztok, ám akkor is a szelíd humor enyhítő hangján előadottak, ha netán véresen komoly dolgokról szólnak. Helyszűke miatt, de kereksége miatt is, szeretném idézni azt a rövid Aszlányí Károly anekdotát, melyet a kötetben Tabi László közölt: „Gyerekkoromban Orsován a városka éjjeliőrének kötelessége volt minden éjfélkor felmenni a templom tornyába, hogy onnan körültekintsen: nincs-e tűz valahol. Ez a derék ember negyven hosszú esztendőn át minden éjjel teljesítette a kötelességét, negyven éven át tekintett körbe a városkán, egyetlenegyszer elaludt, nem ébredt fel éjjel. És azon az éjjelen sem volt tűz Orsován." Az olvasóvá válásnak több lehetséges módja van. Van aki a szerző személyén át jut el a műig, van akit a mü keletkezésének körülményei ragadnak meg, és viszik az alkotásig, és biztosan akad olyan is, akit a kész alkotás kalauzol vissza a szerzőhöz. Én sok ember kezében látom a Rakéta regényújságot. Főleg fiataloknál, ingázó idősebbeknél. Remélem sokuk érdeklődését felkeltette már — és kelti fel ezután is — az irodalom iránt. Ezt szolgálná az említett kötet is. És még valamit. írók, költők, a szellemi élet más területén alkotó emberek gyakran verődtek öszsze kávéházi társasággá nálunk is. Vers és próza íródott a pozsonyi kávéházi asztaloknál is. S ezeknek a társaságoknak a tagjai szerencsére — legalábbis sokuk — ma is élnek. A történetek is élnek, keringenek. Ha kötetben nem is, a különböző évkönyvekben megjelenhetnének. Lenne olvasójuk bizonyára. Sokat elárulhatnának arról a korról, melyben születtek. GÖRFÖL JENŐ Petrécs Anna, Dráfi Mátyás, Szikra József, Skronka Tibor és Varsányi Mária a „Káin és Ábel"-ben 11
