A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 16. szám
Egy tokiói park látogatói a múltkoriban nagyon meglepődtek, mert óriási kabócák másztak az egyik fán. A valóságban csak mübogarakról volt szó, a kiállítók így akarták felhívni a látogatók figyelmét arra, hogy a fa elpusztulásával más élőlények is elpusztulnak. Madarat tolláról, embert barátjáról... kutyát a gazdiról ismerni meg. A nemzetek, államok még abban is vetélkednek, hogy hol mennyi lesz az ünnepnap az adott évben. Nos lássuk, milyen is a helyzet: Európában 1989-ben a spanyolok 18 munkanapot mulasztanak ünnep miatt; az NSZK-ban „csak" 17-et; Hollandiában tizenegyet, Írországban pedig tízet. A legnagyobb ünnepük viszont a franciáknak van, a 200 évvel ezelőtti forradalmi napokra emlékeznek. INNEN ONNAN KÖNYV Alice Walker: Kedves Jóisten Az ember nemcsak esendő — vétségre könnyen hajló, hajlítható —, hanem gyönge is, aki egész életében támaszt keres, akire legalább azért van szüksége, hogy keblén kisírhassa magát. Legyen bár európai fehér (fehér európai?) vagy sötét bőrű amerikai (azaz „nigger"). Akit elnyomnak, legalább olyan erőszakos a nála gyöngébbel szemben, mint amilyen agresszíven bánnak vele. A testi erőszak érzelmi erőszakot szül, a testi fájdalom lelki szenvedést. A hatalmon levőnek mindig adott a lehetőség, hogy megalázza az igájába fogottakat. S hogy valóban mennyit ér a szabadság, azt azok tudják meg, akik fölött uralkodtak, akiket megaláztak. Senkiről sem vehetünk azonban példát, mindenkinek egyedül kell végigjárnia a maga kálváriáját, magának kell megtalálnia a pokolból kivezető utat. Ami az egyiknek nyílegyenes út a boldogsághoz, arról a másik kideríti, hogy látszat-boldogsághoz vezet, s tulajdonképpen sohasem ér véget, mert a cél délibáb csupán. Általános boldogság-receptet azért sem írhatunk fel magunknak, mert kinek a nyugalom, kinek a zaklatott élet a vágya, éltető eleme. Életünk gyógyírjának receptjét magunk írhatjuk elő — magunknak. Az ember maga tudhatja, mikor, hol talál önmagára, mikor s miért találja meg legnagyobb belső értékeit, mikor, miben nyer lelke megnyugvást. Alice Walker regényében Celie, a néger nő szemén át látjuk Dél-Amerikát. Egy olyan asszony nyújt képet erről a világról, akit kétszeresen is megaláznak. Először, mert néger, másodszor, mert asszony. Cselédmód teszi dolgát, neveli férje gyerekeit, tűri férje testi sanyargatását, lelki megaláztatásait, és ebből a kínkeserves sorsból egyetlen módon talál kiutat: leveleket ír, kezdetben a Jóistennek, „aki" elég távoli ahhoz, hogy megvallhassa „neki" szenvedéseit; később húgának, Nettinek, akiről ugyan tudja, hogy él, de azt is tudja, hogy leveleit nem kapja meg soha; ebben azonos a Jóisten és Netti — tulajdonképpen mindketten inkább csak Celie képzeletében léteznek. Az ö segítségükkel mégis kialakítja saját zárt világát egy nagy családban, amelyben mindig is magányos volt. És az írás segítségével rátalál egyszerű, szegény önmagára, aki más, mint barátnője, a nagyvilági énekesnő, más, mint misszionárius húga, más, mint nevelt fia felesége, aki bátran visszaüt, ha bántják. Személyiségében az a csodálatos — talán ezt megtanulhatjuk tőle —, hogy meri vállalni ezt a másságot, nem szégyenkezik miatta, s amikor már rájön és vállalja, van ereje szakítani a múlttal, van ereje elindulni a már megtalált új úton. Grendel Ágota SZÍNHÁZ A népgyűlölő Talán nem túlzók, ha úgy vélem: gondolkodásában, gondolatébresztő elhivatottságában, etikai mélységében és magatartásbeli felelősségében esztendőink egyik legfontosabb premierjét tartotta meg március derekán a Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpada. Olyan előadást indított útjára, amely ékesen bizonyítja, hogy egy klasszikus szerző, esetünkben az 1906-ban elhunyt Henrik Ibsen több mint száz évvel ezelőtt írt drámája miként aktualizálható úgy, hogy az előadás minden mondata napjaink időszerű társadalmi gondjaira vonatkozzék. A dramaturg: Ján Sládecek és a rendező: Lubomír Vajdicka úgy tették aktuálissá az 1882-ben írt „A népgyűlölő"-t, hogy annak minden szava a mához és a máról szól; maga az előadás viszont hű marad a szerzőhöz, aki morális köntösben jelenítette meg müveiben a szabadságeszmét — s ennek apropóján az eszmény és a valóság ellentétét sűrítette drámai konfliktusokká. A népgyűlölő főhőse is csak azért válik a mindig is könnyen manipulálható nép szemében a nép ellenségévé, mert Stockman dr. bizonyított igaza tudatában megpróbál ugyan a saját erkölcsi és emberi normái szerint élni, de szándéka balul üt ki, hiszen olyan társadalom veszi körül, ahol egyre inkább elnyomorodnak, erőszakkal érvényesített szabványcikkekké válnak az eszmék. Sietek papírra vetni: nemcsak a témafölvetés kitűnő, hanem maga az előadás is nagyon jó. Ez pedig abból ered, hogy Lubomír Vajdicka nemcsak szövegben, nem csupán cselekményben, hanem drámai szituációk sorozatában gondolkodott, amikor színre vitte A népgyülölőt. Vajdicka szinte legjobb formáját mutatja ezzel a rendezéssel. Nemcsak úgy, hogy kiemelte és a szó szoros értelmében reflektorfénybe állította legidőszerűbb közéleti gondjaink látleletét; hanem úgy is, hogy az önkényuralmi manipulációk hálójában vergődő főhős személyének sorsában kitűnő érzékkel kapcsolja egybe a magánéleti és a társadalmi szférát. Egytől egyig jók és pontosak a színészi alakítások is, ám a főhőst alakító Martin Huba teljesítménye Így is külön említést érdemel. Játékának valamennyi mondata és gesztusa azt sugallja: közelmúltunk s jelenünk valamenynyi gondját be kell vallanunk, hogy a múlt hibáin okulva továbbléphessünk. Miklósi Péter KIÁLLÍTÁS Földrengés után Az ablakból egy arc nézi az idő végtelenségét, nem messze egy város romos képe látható földbe taposott reményekkel, ideiglenes sátoros menedékhelyek, bennük összehúzódott azonos sorsú emberek. Ilyen motívumokkal kezdődik Karol Kállay fotókiállítása. Felvételei Örményország legjobban sújtott városait Szpitakot, Leninakant, Sztyepanavant örökítették meg a földrengés után néhány nappal. Karol Kállay felvételei a megváltoztathatatlan tragédiáról adnak bizonyságot. Kifürkészhetetlen emberi tekintetek néznek a semmibe, inkább a múltban keresnek megnyugvást, mintha igy a borzalmas valóság nemlétezővé válhatna. Az emberi portrék a szörnyű tragédiáról adnak számot. Árvákról, özvegyekről, hajléktalanokról. A legtöbb felvételen rom, szétszórt tárgyak, halottak. És sok ezer koporsó. A fiatal arcokon ráncokba gyűrödött a fájdalom. Karol Kállay igazi művészi technikával készítette képeit. Az egyhetes örményországbeli tartózkodása alatt igyekezett a leghübben ábrázolni a valóságot. Elsősorban a szétszórt tárgyakat, élettelen dolgokat örökítette meg; a romok eltakarításánál segédkező emberek közül jóval kevesebbet láthatunk a felvételeken. De mint a bratislavai Csehszlovák-Szovjet Barátság Háza kiállítótermében látható képekhez írott szövegben megjegyezte: azért készített kevés emberről HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK felvételt, mert nem tartózkodtak ott. A képek azonban így is megdöbbentették a látogatókat, meghatották az emberi szíveket. Iski Ibolya HANGLEMEZ A sors izzó jele Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki örült, amikor 1988 végén meglátta a lemezboltok kirakatában a Tublatanka együttes új nagylemezét (Zeravé znamenie osuda — A sors izzó jele). A lemez borítója nemes egyszerűségével hívja fel magára a figyelmet, s ami ritkaság, megfelelően illeszkedik a korong tartalmához. Tíz jó dal — három tehetséges fiú: Mafo Durinda, Pafo Horváth és Duro Cemy előadásában. Ez volt a benyomásom az Opus gondozásában megjelent lemez hallgatása közben. Gondolom, nemcsak a kemény rock kedvelőinek táborában fog biztos sikert aratni, hanem a fiataloknál általában. Sőt, talán még a középkorúak sem fognak fintorogni, hiszen a zene — annak ellenére, hogy kemény — dallamos, és Martin Sarvas szövegei sem kizárólag az ortodox rockerekhez szólnak: életünkkel, mindennapi problémáinkkal, jó és rossz tulajdonságainkkal foglalkoznak. Meggyőződésem, hogy néhány éve még nem kerülhettek volna lemezre. A dalok zöme élesen kritizálja korunk visszásságait. Ezt hol nyíltan teszi — mint például a Pravda vífazí (Győz az igazság), vagy a Rock do civilu (Egy rock a leszerelésig) című —, hol burkoltan, mint a Prometheus (Prométheus). vagy akár a Möj stary dobry kabát (A jó öreg kabátom). A mostam dalszövegek egyébként sokkal intellektuálisabbak, mint a Tublatanka előző lemezén hallhatóak. Ennek következtében nőtt a színvonaluk, viszont kevés kivétellel vesztettek a közvetlenségükből. Mafo Durinda zenéje a műfajnak megfelelően kemény, lendületes, bár az ereje nem eléggé átütő. Kétségkívül jó hangszerelésének van egy gyengéje: a basszusgjtárt kizárólag kisérőhangszerként használja. Javára irható azonban, hogy a dob, a szólógitár és a basszusgitár mellé akusztikus gitárt és billentyűs hangszereket hív segítségül. A dalok előadása színvonalas, bár Durindának nem erőssége a magasabb pozíciókban való éneklés. Meglepett, hogy a Stojím, padám (Állok, zuhanok) és a Prometheus című számot Pafo Horváth adja elő, akit eddig csak vokálban hallhattunk. A lemez legeredetibb és talán legértékesebb dala a Láska, drz ma nad hladinou (Szerelem, tarts a felszínen) című, melyben a zene és a szöveg tökéletes összhangban ábrázolja a szorongást és a vágyat. Kívánom a fiúknak, hogy a Prisiel mőj cas (Eljött az én időm) című számukban megénekelt óhajuk valóra váljon. Ardamica Zorán
