A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
Táplálkozzunk korszerűen Brnóban a március 1-től március 7-ig tartott nemzetközi szakkiállításon 35 országból mintegy hatszáz kiállító mutatta be termékeit. Az egymással párhuzamosan bemutatott négy szakkiállítás közül a Salima az élelmiszeripar, az Embax-Print a csomagolás és a nyomdatechnika, az Intrama az anyagmozgatás és raktártechnika, az Arbin a kirakatrendezés újdonságaival ismertette meg a hazai és külföldi szakembereket, valamint a kiállítás iránt érdeklődő látogatókat. A kiállítások mindegyikén sok újat és érdekeset láttunk. A legnagyobb érdeklődés mégis a Salima, az élelmiszeripar termékeit felvonultató kiállítás iránt nyilvánult meg. Elsősorban talán azért, mert a Salimán központi gondolatként most a biotechnológia és a korszerű táplálkozás időszerű kérdései jutottak kifejezésre. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy mind a biotechnológia, mind a korszerű táplálkozás problémája ugyanolyan, vagy még nagyobb intenzitással foglalkoztatja az embereket, mint a környezetvédelem. Az utóbbit ma már mindenki a zavartalan élet egyik tartozékának tekinti. És hogy az életet zavartalanná tegyük, illetve megmentsük, igen nagy erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy megőrizzük a természet gazdagságát és szépségeit. A levegő szennyezettségének csökkentésére, elsősorban az ipari szennyeződés korlátozására, a felszíni és a föld alatti vizek tisztaságának megőrzésére, a föld védelmére mostanában szinte naponta születnek különféle szigorú intézkedések. A környezetvédelem érdekében tett intézkedésekkel párhuzamosan a biotechnológia és a korszerű táplálkozás széleskörű meghonosítását is egyre többen szorgalmazzák. Ebben az ötéves tervben — az előző, a 7. ötéves tervidőszakhoz viszonyítva — a mezőgazdaság brutto termelése például 6—7 százalékkal emelkedik. Az élelmiszertermelés hatékonyságát a tudomány és a technika komplex alkalmazásával. a termelőeszközök minőségének javításával, műszaki és technoló-1. Érvek & ellenérvek Újságíróként is, magánemberként is úgy tapasztalom, hogy felélénkült vitázó kedvünk. Úgy tűnik: mind többen és mind több fórumon éreznek rá annak ízére, amit egyetlen szóval közéletiségnek mondunk. Egyre kevésbé szokatlan, hogy érdemes kifejtenünk — a szűkebb vagy tágabb közösségünket érintő ügyek bármelyikében — a véleményünket, érveinket, nézetünket. Sőt! Bátrabban élhetünk a tévedés jogával is, hiszen ha rosszul szóltunk, manapság remélhetőleg már akkor sem személyünket, hanem érveinket támadja az ellenvélemény. Őszintén szólva, a véleményünk kifejtése jóval kellemesebb is, mint a szkeptikus, fáradt bólogatás — amely után többnyire csak szűk családi vagy baráti körben mormogunk elégedetlenül. De vajon tudunk-e, pontosabban: megtanultunk-e vitázni? És a vitát, a párbeszédet vállalók ismerik-e a mindenkire kötelező szabályokat? Például azt, hogy az értelmes és célravezető vitához nélkülözhetetlen a közös alap. Vagy akár azt is, hogy aki véleményt cserél, abban élnie kell a készségnek, hogy a saját érvei ellenében jobb érvekkel, megbízhatóbb tényekkel és adatokkal legyőzhetik ... Mindennek tudatosítása nélkül bárminő vita nem egyéb a parttalan szófecsérlésnél. Mert aki eleve eltökélte, hogy ebben vagy abban a kérdésben kizárólagosan neki van igaza, azzal nincs miről beszélgetni. Még abban az esetben sem, ha az érvek összecsapásában végül valóban ö maradna fölül. És akkor még nem szóltam azokról az esetekről, amikor nem a partnerünk érveire, hanem az illető személyére irányul a vita heve ... Gondolom, valamennyien tudunk példákat az értelmes, alkotó eszmecserére. De arra is, amikor csupán bosszantó időrablás az ilyesmi, hiszen eleve kilátástalan, s így értelmetlen is a párbeszéd, mert vitapartnerünk tévedhetetlenül helyesnek vélt érveiből — például az illető tisztségéből, beosztásából eredően — csupán valamiféle fensöséges és megfellebbezhetetlen kioktatásra futja. Bevallottan napjainkban tanuljuk a demokráciát; s ehhez kapcsolódóan azt, hogy milyen tartalmakat és mindannyiunk számára igazabb, kedvezőbb létformákat jelenthet a folyamatos párbeszéd, ha sikerül végre megvalósítanunk. És nem titok az sem, hogy keressük az ezzel párosuló magatartás köznapi normáit. Vitáink stílusa példázza, mennyire botladozva keressük a szavakat. Hogy giai színvonalának emelésével, illetve megbízhatóságának tökéletesítésével biztosítjuk. A kiállítás jól szemléltette és kézzelfoghatóan bizonyította, hogy eredményesen fejlődik a termelés komplex gépesítése és automatizálása, széles körben érvényesül az elektronizálás, valamint a genetika, a biotechnológia és a termelés biochemizálásának progreszszív irányzata. Ha itt-ott akadozva is, de megvalósul az agrár-ipari komplexum tudományos-műszaki fejlődésének egységes terve, a mezőgazdaság és az élelmiszeripar felhasználja a biológiai és a műszaki szolgáltatásokat, érvényesíti a KGST-tagországokkal kialakult együttműködés korszerű formáit, tanul a múlt tapasztalataiból, a gyakorlatban érvényesíti a tudomány és technika új ismereteit. A növénytermesztésben a kulcsszerep a gabonatermesztésé. Mezőgazdaságunk a termelés fokozását a hektárhozamok növelésével és a veszteségek csökkentésével igyekszik biztosítani, egyben arra törekszik, hogy a cukorrépa, a burgonya, a komló és a sörárpa termesztésében jelentős minőségbeli javulást érjen el. A kiállítás tanulsága szerint élelmiszeriparunk az utóbbi időszakban egyebek között növelte a burgonyából készült félkész és késztermékek mennyiségét és bővítette választékukat. Ugyancsak növelte a piacra szánt növényi eredetű zsiradékok mennyiségét, a jóindulatú és építő szándékú gondolatokat mennyire homályosan, körmönfontan, többféleképpen érthetőn fejezünk ki. Ki-ki mondja olykor a magáét, és ha hallja is a választ, nem figyel a másik érveire igazán. Csoda hát, ha vitáink sok esetben valósággal veszekedéssé fajulnak? Avagy ellaposodnak, s ezért nem vezetnek sehová?! Pedig érdemes pontos szavakkal elmondani a felelősség szülte gondolatokat. Akkor aztán minden vitázó joggal elvárhatja, hogy világos érveire — világos feleletet kapjon. t 2. TBZ Alapigazságnak tartom, ezért újra meg újra jóleső érzés tölt el, amikor leírva látom, vagy nyilvános fórumokon kimondani hallom, hogy a társadalom legfontosabb alapegysége a család. És egy kicsit meg is nyugszom, mert elemista koromból még élénken emlékszem olyan véleményekre, amelyek a közösség szerepét próbálták túlzott mértékben előtérbe tolni. Annak idején — gyerekésszel — nem mértem fel, hogy voltak évek, amikor azért volt veszélyben a család, mert sokan úgy hitték: akkor kovácsolódik egységessé a társadalom, ha egy kicsit fellazul a hagyományos családmodell; ha az onnan kiemelt egyéneket magasztos eszA korszerű táplálkozáshoz szükséges néhány alapanyag ményekhez igazodó és látszólag jól funkcionáló kollektívákba sikerül olvasztani. Jómagámnak is gyakorló szülővé kellett válnom ahhoz, hogy megértsem, amit gyerekkoromban még nem tudtam. Azt, hogy miért felhősödik el anyám pillantása, amikor a szülői értekezleteken „Az iskola a mi otthonunk!" felirattal találta magát szemben a táblán. Akkoriban még nem tudtam, amit ma már értek: olyasmit érzett, mintha a szőnyeget húzták volna ki a lába alól. De anyám nem szólt semmit, csak tette tovább a dolgát a családért és igyekezett úgy beosztani a pénzt, hogy soha semmiben se szenvedjünk gyerekszemmel is észrevehetően hiányt. .. Most, felnőtt ésszel tudom, hogy anyámnak volt igaza, amikor tette a dolgát és frázisszerü jelszavak elsajátítása helyett a családi élet személyreszóló harmóniáját igyekezett biztosítani. A ma társadalma már — avagy újra ? — elismeri a család meghatározó szerepét, és nem keveset tesz annak érdekében, hogy a családi élet örömei ne vesszenek el a gyermekek sokasága számára. Mégis szembekötősdi lenne elhallgatni, hogy napjainkban sokszor maradnak a gyerekek egyedül, egy elvált, anyagi gondokkal küszködő, reményeiben csalódott és megkeseredett anya mellett. Remélem, nem tűnik olcsó poénnak, de e téma kapcsán kikívánkozik belőlem egyik újságírókollégám tréfás megjegyzése: sikerült leküzdenünk a tbc-t, megkaptuk helyette a 12
