A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 2. szám
(ZORÁN ÚJ LEMEZÉRŐL ÉS EGY NEMZEDÉKRŐL) Mit köntörfalazzak. nyomasztó volt — és bizonyos fokig még ma is az — korosztályom számára az előttünk járó nagy generáció — vagy, ha úgy tetszik. Nagy Generáció, bár, hegy annyira nagy volna, azzal azért vitatkoznék — jelenléte, árnyéka, összehasonlítási alapként vak) állandó citálása. Nyomasztó a nagy előd állandó előtérbe tolása — ha sokszor, hozzánk képest, jogos is — már akkor is, napjainkban már mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a legendás hatvanas évek nekibuzdulásai, új útjai, nagy akarásai jórészt hamvukba portadtak. Azt hiszem, ezt a vitathatatlan tényt a leghelyesebb nem katasztrófaként, inkább természetes szelektálódásként megélni. Hinni, hogy a fölösleg tűnt el, a realitásokat nélkülöző elgondolás. az életképtelen: ám az is vitathatatlan, nem múlt el nyomtalanul a korszak. Tovább megyek: akár paradoxon, akár törvényszerűség, véleményem szerint a Nagy Generáció legjobb egyedei most érnek, érkeznek be. Reneszánsz ez vagy az evolúció újabb ága. ahogy vesszük; tény, hogy a társadalmi életben most jutnak igazán szóhoz, a kultúrában talán letisztulnak, értékeket keresnek és hoznak létre. Lehet, hogy az ifjonti láng, a lázadás szelleme kisebb bennük, ez talán törvényszerű is, feltűnt azonban egy újabb jelenség, amely az előbbiek hiányát bőven pótolni tudja, és ez a bölcsesség. Legalábbis a legjobbjaiknál; hogy a zenénél maradjunk. SzörényinéI, Bródyná\, PresséméI. Zoránnál. Aki úgy gondolja, túlzók, hallgassa meg bizalommal Zorán legújabb lemezét. Valószínűleg túlfütöttek voltak a kortársak, a Generáció tagjai, amikor mindjárt a „színen", a hatvanas évek végén kezdtek el nagy egyéniségekről, nagy „öregekről", új filozófiákról és filozófusokról, gyökeresen új megvalósulásokról beszélni. Az idő, mint mindig, most is letisztázta a dolgokat és a nagy elképzelésekből az egyetemes maradt meg — no és persze a magatartásforma-változás, amely azért a hatvanas évektől evidens és érezteti rendkívül fontos hatását a mai társadalmi változásokban is. A nyitottság, a könynyedség, görcsnélküliség, a szeretet fontosságának hirdetése, ugyanakkor a másik oldalon a gyűlölet, a kizárások, a direktívák, az erőszak, a kizárólagosság elvetése, úgy gondolom, jól'nyomon követhető és jórészt a kissé eufóriás — egészségesen eufóriás — hatvanas években gyökerezik. Mert, ha alaposan megnézzük, némely dolognak akkor is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A zenén és a már hangsúlyozottan kiemelt magatartásforma-változáson kívül a generáció nem volt képes létrehozni új kultúrát — még szubkultúrát sem! Hol vannak ma már a „fantasztikus, szenzációs, megismételhetetlen" nagy ígéreteik? A festőik, a szobrászaik, a filozófusaik? (Pontosabban vannak, de akkori felfogásuktól majd mindannyian igencsak messzire kerültek. Konformizálódtak? Vagy csak „megtanultak élni?") Hol van Kerouac. Corso. Lamantia. O'hara, Snyder. Selby, Barker. Burrougs — már úgy értem a kérdést, milyen helyet foglalnak el a mindenkori irodalmi Parnasszuson? Távolról sem akarom ezzel persze lekicsinyelni a néhány valóban sikerült alapmű értékét! Mert nem véletlen, hogy például Ginsberg, ha nagyot akar mondani, még ma is az Üvöltést mondja. Ha az olvasónak úgy tűnik, eszmefuttatásomban messzire kerültem Zorán lemezétől, sietek megnyugtatni: nem. Zorán Szép holnap című nagylemeze ugyanis véleményem szerint éppen arról szól, amit föntebb megfogalmazni igyekeztem. A lemez a műfaj egyik csúcsteljesítménye, mi több: éppen a Generáció mai életérzéseit próbálja megfogalmazni. Talán kicsit enerváltan, kicsit a kelleténél bővebben építkezve utánérzésekből — de sikerrel. Zorán nem újabb nagyot lépett a csúcs felé, inkább igy fogalmaznék: újabb csúcsot hozott létre. És a „klasszikus" nagy beat-szövegírók — Bródy. Adamis — mellé végérvényesen felzárkózott Sztevanovity Dusán. CSÁKY PÁL A kritikus sóhajtva leveszi a polcról az új könyvet, és kínos precizitással az asztal közepére helyezi. Valaki a minap a kezébe nyomta, hogy ima róla pár sort. Semmi kedve. Legszívesebben kis, városszéli kertecskéjében gyomlálná a tarackfüvet meg a tyúkhúrt, vagy kortyolgatná sörét abban az árnyas kertvendéglőben, amelyik mellett naponta sóvárogva elhalad, de soha sincs ideje beülni. Csupa rohanás az élet. Csak tudnám, meddig bírom, sóhajtja, egyszer úgyis elvisz az infarktus... Órájára pillant, jó lesz igyekezni, a gyerek a zeneiskolában, a feleség fodrásznál, nemsokára vége a csendnek, nyugalomnak. Meghegyezi a ceruzáját, lezseren keze ügyébe helyezi jegyzetfüzetét, aztán fáradt mozdulattal a könyv után nyúl. Keménykötésű és vékony. Borítója viszont nem sok jót ígér. De legalább vékony. Körbetapogatja. megszagolja, aztán rövid vizsgálódás után mégis eltolja magától. Még nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy felüsse, fellapozza, birtokba vegye. Egy kritikus másképp olvas, mint egy átlagolvasó; ehhez is ihlet kell, akárcsak a mű létrehozásához. A különbség csak az, hogy neki szét kell trancsíroznia azt, amit az író kínkeservesen látszólag egységes egésszé formált. Csak akkor kezdhet hozzá, mikor félig-meddig már transzban van, mikor érzékszervei külön-külön és persze együtt is kifogástalanul működnek; mikor már elhatárolta magát a könyvtől, a szerzőtől, annak pozitív és negatív érzelmeket ébresztő viselt dolgaitól, elhatárolta magát az élettől, az irodalomtól és nem utolsósorban önmagától is. Rágyújt. Most van az alkotás legkellemesebb stádiumában. Itt tanyázik á munka mezsgyéjén, ahol a legszívesebben meghatározhatatlan időre le is horgonyozna. Még nem szegte igazán kedvét ez a furcsa nyomdafestékszagú papirköteg, de azzal már megbarátkozott, hogy a délutánja fuccsba ment, hogy nem lehet sem a kertjében, sem a vendéglőben. Az élet szép, tele van csodával, szép nővel, s ő kénytelen ilyen apró, fekete betűket silabizálni, az agyát tömi ismeretlen és érdektelen emberek gondolatain, patikamérlegre tenni őket, méricskélni, mondanivaló, művészi értékek, eszmék után kutatni nagyítóval. És mi értelme? ... Az élet tele van kényszerű választásokkal. Itt van például a holnapi nap: döntenie kell, végre KINCSÜNK AZMIY/WrELV Ml IS AZ A „JUTÁNYOS ÁRFEKVÉSŰ" NYARALÓHELY? külföldiek által is közkedvelt jutányos árfekvésű nyaralóhely — így minősített egy bizonyos fürdővárost az illetékes idegenforgalmi szerv dolgozója. Nem állítom, hogy az idézett mondatot nem lehet megérteni, azt azonban bátran megállapíthatjuk róla, hogy a szabatos magyar fogalmazásnak nem éppen iskolapéldája. Lássuk csak, miért! A közkedvelt melléknév magában véve helyes; jelentése: olyan, akit vagy amit mindenki kedvel, szeret, aki vagy ami mindenki által kedvelt, vagyis népszerű. Ha azt mondjuk. hogy ez vagy az a község, város, fürdőhely, hegyvidék stb. közkedvelt nyaralóhely, nem követünk el hibát. Csakhogy a közkedvelt melléknév jelentése eleve kizárja a valaki által vagy valakik által határozót, hiszen a közkedvelt melléknév előtagja — a köz — úgyis arra utal, hogy valami vagy valaki mindenki által kedvelt. Ha tehát azt is fontos közölnünk, hogy a kérdéses nyaralóhelyet a külföldiek is szeretik, ezt többféleképpen is kifejezhetjük helyesen, például így: a külföldiek által is kedvelt nyaralóhely, a külföldiek körében is közkedvelt nyaralóhely, a külföldiek körében is népszerű nyaralóhely. Idézett mondatunk másik „furcsasága" a nyaralóhelyeknek ez a kettős jelzője: jutányos árfekvésű. A jutányos melléknév — melyet az értelmező szótár választékosnak minősít — nem kifogásolható. Jelentése: aránylag olcsó, viszonylag olcsó, árban kedvező. Például: jutányos ár, jutányos vétel, jutányos ajánlat. Jutányosán, azaz jutányos áron kapható vagy eladó valami, ez azt jelenti: viszonylag olcsó, kedvező áron kapható vagy eladó. Értelmező szótárunk Jókaitól idézi a következő mondatot: Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk térhez. Amint látjuk, régebben egyszerűen azt lehetett volna mondani: jutányos nyaralóhely; a mai nyelvhasznalatban ez a forma egy kissé már szokatlan. Nemigen mondjuk így: jutányos étterem, jutányos szálloda, jutányos fürdőhely — ugyanakkor az olcsó vagy a drága jelzőt ilyen esetben nem szükséges további bővítménnyel ellátni: olcsó étterem, drága szálloda, olcsó fürdőhely, drága nyaralóhely — ez igy szabályos, megszokott. Ám ha elismerjük is, hogy nem lett volna egészen helyes a jutányos nyaralóhely szókapcsolat használata, az idézett mondatban szereplő árfekvésű összetett melléknevet akkor sem tucjjuk helyeselni. Nem világos számomra, hogyan, milyen elgondolás alapján, minek az analógiájára jött létre az árfekvés főnév, melyet — egyelőre — szótáraink sem közölnek. A fekszik ige jelentései közt szerepel ugyan az elhelyezkedik jelentés, s ebből következik, hogy a fekvés főnév is jelenthet bizonyos helyzetet, ahogy vagy amelyben valami valahol fekszik. Ez azonban még nem indokolja az árfekvés főnév és a belőle képzett árfekvésű melléknév helyességét. Az a gyanúm, hogy az árfekvés voltaképpen az árkategória nem valami jól sikerült megfelelője akar lenni. A szállodákat, éttermeket, fürdő- és nyaralóhelyeket minőségük és ebből következőleg szolgáltatásaik ára alapján 10
