A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-24 / 13. szám

EMLÉKEK SZÓBAN ES KÉPBEN Az alábbiakban olvasható önvallomás abból a készülő könyvből való, amely a 80. születésnapját ünneplő Ladislav Cemicky nemzeti művész festő életpályáját és művészi munkásságát kívánja szubjektív, ugyan­akkor autentikus módon bemutatni. Ladislav Cemicky: Önarckép {olaj. 1936) Invokáció Ez már csak így van, nem lehet rajta változtatni: valóban az egyik legősibb liptói nemesi nemzetség leszármazottja vagyok. Az 1250-ből való — állítólag a legrégibb — oklevelek tanúsága szerint nemzetségünk a két Palugya között, a későbbi Csemice és Benice határában telepedett le. (...) Ezekből a megsár­gult poros iratokból azt olvastam ki, hogy hűbérúrnak, nemesnek, földesúr­nak lenni a múltban, sok földet, rétet, erdőt, legelőt marhát és „lelket" birto­kolni mindenkinek vágya volt, akinek nemesi vér csörgedezett az ereiben. A földesurak és feleségeik akkor is büsz­kén fennhordták a fejüket, amikor kas­télyaik zsindelyei félig elkorhadtak már, és a szobákba becsorgó esőiét dézsák­ban kellett felfogni. Én azonban valóban mondhatom, hogy minden vár, kastély, templom és nemesi kúria egyedi. Azért állíthatom ezt, hiszen nincsen Szlovákiában talán egyetlen olyan vár, kastély, templom vagy jelentősebb kúria sem, amely előtt ei ne időztem volna, hátamon a festölá­­dámmal, és meg ne csodáltam volna azokat, akik annyi találékonysággal és oly szilárdan megépítették az említett épületeket. Mindabból azonban, amit itt felsorol­tam, életművemben semmi sem talál­ható. Hosszú életem során csupán cse­­micei kúriánkat festettem meg. Nagy örömmel vallom be, hogy szi­vemhez a népi építészet állt a legköze­lebb. Ezt csodáltam, tanulmányoztam, festettem. Az építészet példáján kíván­tam szemléltetni, hogy minden kornak szüksége volt, van és lesz okos, találé­kony, dolgos és alkotó emberekre, akik , a legrátermettebbek ötleteit, terveit (és nem csak az építészetben) konkrét alakba öntik. Azokból az okiratokból azt is kiolvas­tam, hogy a lusták, a züllöttek, az alko­holtól degenerálódott lumpok még an­nak a „híres nemesi fajtának" sem vál­tak dicsőségére. Ma, amikor a nyolcvan esztendő ter­heit érzem a vállamon, és visszatekin­tek a múltba, úgy tűnik számomra, hogy az életem igen hosszú volt. Átéltem a félfeudalizmust, császár őfelségét, a kapitalizmust, a gazdasági válságot, két világháborút, a munkásosztály öntudat­ra ébredését, a szlovák nemzeti felke­lést, hazánk felszabadulását, 1948 feb­ruárját, a szocializmus építését, az 1968-as válságos éveket és most tár­sadalmunk átalakítását figyelem. Nem. Nem szeretnék tétlen maradni. Akár csak a múltban ma is a helye­met keresem az életben, e bonyolult kor viharos változásainak körforgásá­ban. (...) Széltében-hosszában beba­rangoltam Szlovákiát és az Alföldet, aludtam széna- és szalmakupacban, fé­szerben, istállóban, csűrben, fa-, vályog-és kőházban egyaránt. Ezeken az utazá­sokon ismerkedtem az egyszerű embe­rek életével. Láttam, milyen okosan ta­nulnak a természettől, tudják, mikor mit és hogyan kell csinálni a mezőkön, hogy jó legyen a termés és semmi se menjen veszendőbe. Megfigyeltem, hogy amint elolvadt a hó, az asszonyok gereblyével, kapával, kiskosárral, szekercével a rétre siettek, eltakarították róla az ágakat, a korhadó leveleket, elgereblyézték a va­kondtúrásokat, összeszedték a köveket és mindazt, ami nem a rétre való volt és beszórták a vízmosásba, hogy ha majd eljön a kaszálás ideje, a kaszásoknak könnyen menjen a munka és ne tom­puljon ki a kaszájuk. Az ilyen tavaszi nagytakarítás után olyan sima volt a rét mint az újoncok kobakja. (...) Minden házban, minden családtagnak megvolt a kijelölt feladata, amit teljesítenie kel­lett. íratlan törvény volt, hogy a gazdák és a szolgalegények keltek elsőnek', de azonnyomban feltápászkodtak a gaz­­dasszonyok, a menyek és a lányok is. A gazdasszony első dolga a tehenek fejése volt, mert legkorábban a marha­pásztor tülkölt. Számtalanszor láttam, hogyan hajtják ki a legelőre a kecské­ket, disznókat, ludakat és a kacsákat. Még ma is fülemben cseng a pásztor­tülkök, kolompok és az emberi hangok zaja, amelyben belevegyült az állatok ricsaja. Nem győztem bámulni a juho­kat a karámokban, a lovakat, az ökröket és a növendékmarhákat a havasi lege-' lökön. * Élvezet volt figyelni, hogyan tanítják az apák a fiaikat a férfimunkára, az anyák a lányaikat a női munkára. Mun­kanapokon még az anyókák és az aggas­tyánok sem heverésztek és nem ücsö­rögtek odahaza dologtalanul. Egyesek az apróságokra ügyeltek, mások babot, borsót fejtettek, kukoricát morzsoltak, tollat fosztottak, gyümölcsöt aszaltak, gombázni mentek, málnát, áfonyát, gyógyfüveket szedtek, varrogattak, a szerszámokat javítgatták, fát fűrészel­tek, tűzifát hasogattak, azok pedig, akik jobban bírták az erdőbe jártak gallya­kért: Közelről és távolról figyeltem az em­bereket a munkák körforgásában ta­vasztól tavaszig, reggeltől estig. Ahány ember, annyi mozgás és ábrá­zolandó, megörökítendő téma térben és időben. Amikor álmatlanul forgolódom az ágyban, az élet értelméről töprengek. Behúnyom a szemem és bebarangolom azokat a helyeket, amelyeket már régen elnyelt a Vág vize. Ott a Liptovská Mara-i víztározó alján tizenhárom falut látok, ahonnan 940 család költözött el. Víz alatt nyugszik Cemice, Dechtáre, Jarkovice, Liptovská Mara, Liptovské Sielnice, Nezitovice, Palúdza, Parízovce, Rástoky, Sestrc, Vrbie. Sokolce. Milyen kár, hogy mindabból, ami víz alá került, amit a jövő nemzedékek már nem láthatnak — nem tudtam még többet lefesteni. Ám abból, amit sike­rült megörökítenem, úgy vélem az utá­nunk jövők mégiscsak valamilyen képet alkothatnak arról, milyen volt az élet egykor a Liptovská Mara-i víztározó _ helyén. (...) Gondolatban naponta be­járom Vág menti szülőföldemet, felidé­zem a tutajosokat, saját gyermekkoro­mat, öntudatra ébredésemet, elvándor­lásaimat a világba és hazatéréseimet Liptóba, ahol öregkorom napjait perge­tem. Nem. Nem zokogok. Kinyitom a szemem és hiszem, hogy az életnek térben és időben van értel­me és az ember megvédelmezi. Anyai ági őseimről Dédnagyanyám, Bartók Anna tehetős nemesi családból származott, távoli ro­kona volt a világhírű magyar zeneszer­zőnek, zongoraművésznek, zenepeda­gógusnak és népzenekutatónak, Bartók Bélának. Családunkban az járt szájról-szájra, hogy a dédnagymama igen szép nő volt. A legények igen csak mereszthet­ték a szemüket gyönyörű hajára, sze­mére, karcsú derekára, mert a szülei jobbnak látták, ha tizennyolc éves korá­ig semmiféle bálba nem engedik el. Elsőbálozó volt- Temesvárt, amikor megakadt rajta egy fiatal nemes, Rado­­csay Tamás szeme. A fiatalok kölcsö­nösen szimpatikusnak találták egymást, a bált követően sor került a lánykérésre, majd az esküvőre, s egy év múltán az ifjú párnak már fia is született, akit Jánosnak kereszteltek. Radocsay Tamás valóban jól házaso­dott. Házuk ragyogott a tisztaságtól, Anna kiváló feleség, nagyszerű szerető, gondos anya, kellemes háziasszony volt. Barátok és vendégek pedig gyak­ran megfordultak a házban. 1849-et írtak. Egy napon katonák rontottak be Ra-10

Next

/
Thumbnails
Contents