A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 13. szám
A fa: élő anyag. Van lelke, melege, élete — önmagában is. A ha hozzáértő kezek szívvel irányított vésővel munkálják meg a rönköt, úgy ennél többet is elő tudnak varázsolni belőle: gondolatot... Amikor először láttam Ferenc György szobrait, úgy éreztem, ezer év köszönt vissza rám, legendák, mítoszok kelnek életre a fa rostjai közül. Ha nem ismertem volna az alkotót, akkor is egyértelmű lett volna számomra, hogy jó ismerője a magyar népművészetnek, mondavilágnak, történelemnek; s az is, hogy a lélek valamely szintjén azonosak a problémáink. így aztán érthetően nagy volt az örömöm, amikor tavaly október végén hírül vettem: a Királyhelmeci Művelődési Központban megrendezik Ferenc György fafaragó első önálló kiállítását. A leleszi születésű, de 1976 óta Nagykaposon (Veiké Kapusany) élő harminchat éves szobrász csoportos kiállításokon korábban már bemutatkozott — pl. Királyhelmecen (Král'ovsky Chlmec), Komáromban (Komárno), Leleszen, Tőketerebesen (Trebisov) és Beregszászon —, de az önálló kiállítás eddig elmaradt. Ftedig az összegezés, az áttekintés nemcsak a közönségnek jelent élményt, hanem a művész számára is jó impulzus lehet a hogyan tovább kérdésének megválaszolására. Szinte törvényszerű, hogy ha valahová nagyon készül az ember, oda ne jusson el. Én is csak hónapokkal később utazhattam a Bodrogközbe, így már csak a műtermében nézhettem végig Ferenc György szobrait, nem a kiállítás nyújtotta esztétikus elrendezésben, de megajándékozva azzal, hogy itt kézbe is foghattam, tapintással is birtokba vehettem — hogy költői legyek — Ferenc György fába vésett álmait, meglátásait. Szomorúság és mégis egyfajta melegség árad ezekből a szobrokból, s olyan érzéseket, gondolatokat fejeznek ki, amiknek az elmondására a közíró sokszor akadozva keresi a szavakat, mert igazából a képzelöerőnek is nagyobb teret adó látványba és nem konkrét szavakba öntve fejezhetők ki. Ferenc György megformálásában hiteles a vívódás, hiteles a szomorúság. Beszélgetésünkkor Gyuri ugyan többször is hangsúlyozta, hogy ö alapjában vidám ember, de mikor alkot, ha nem akarná is, akkor is ilyen mondanivalójú alkotások kerülnének ki a keze alól. Műveinek láttán rádöbbenek — immár ki tudja hányadszor —, hogy „az őssejtig vagyok minden ős" — azaz vagyunk mi mindannyian. Első önálló kiállításának megnyitóján Löffler Bélával Hosszú út előtt Ferenc György Figuratív szobrainak nagy része történelmi témájű, őseink életével, emlékével kapcsolatos, természetesen úgy kifejezve, ahogy azt egy XX. századi ember látja. Hiszen az elődök mellett a Kárpát-medence e századi magyarságának sorsa, érzésvilága is tükröződik e szobrokon. Sokáig elidőztem a Hosszú út előtt című alkotása mellett, s végül nem tudtam elszakadni ettől a szobortól. Egy törzsből faragott, különálló, de mégis elementáris erővel egybekapcsolódó emberpárt ábrázol e szobor. Arcukról az útkeresők bizonytalansága árad, ugyanakkor meghatott a felém sugárzó elhatározás, ami az egymásra talált férfit és nőt vállalásra, lépésre kényszeríti. Mai témájú müvei közül a Variáció Gordiusra és a Memento című alkotásait tartom a legsikerültebbeknek. Az elsőben a kuszaságban is fellelhető nagy Rend, a valahol mindig egybekapcsolódó végtelen a „semmi sem reménytelen" érzetét sugallja, míg a másik szobrában épp az előbbi ellentétje: a leegyszerűsített formák ragadják magával az embert. Ez ugyanannak a dolognak Variáció Gordiusra Siratok Több falu és város főterét díszíti már Ferenc György által faragott életfa az ellentétes megfogalmazása. Híven tükrözi, hogy a legbonyolultabb dolgok tisztánlátással, a lehetőségek felismerése után ennyire egyértelművé válnak. A súlyos, nagy dolgokra valóban ilyen egyszerűen kell emlékeztetni, ha meg akarjuk tartani a hitelüket. Ferenc György alkatától nem áll távol a kísérletezés, próbálkozott sokféle anyaggal, de — s ebben teljes köztünk az egyetértés — a fa az az anyag, ami hozzá tartozik. Az elmúlt tíz évben szinte kizárólag ezzel dolgozik, s úgy tűnik, a mondanivaló, az egyéni arcéit tükröző stílusa is ez időben állandósult. Művészi alkotások kerülnek ki a keze alól, bár Gyuri úgy fogalmaz, hogy ő munkás, aki fába vési azt, amiről úgy érzi, oda kell vésnie. Beszélni nem tudok — mondja —, az nem az én műfajom, de dolgozom azért, hogy a szobraimnak legyen lelkűk, hogy szóljanak helyettem. CSANAKY ELEONÓRA Fotó: Gyökeres és archívum , **«. 8
