A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 13. szám
Harmadikos gimnazisták interjúvoltak meg nemrég: Feladatuk az volt, hogy válaszokat keressenek Tóth Árpád soraira: „A Szíríusz van tőlem távolabb. Vagy egy-egy embertársam, jaj, ki mondja meg?" Összegyűjtött válaszaikat s papírra vetett saját gondolataikat volt szerencsém elolvasni. Az egyik írás nagyon tetszett — szerzőjével beszélgettem el. — Kezdjük a bemutatkozással. Mit kell tudni rólad? — Hégli Dusán vagyok, 1 7 éves, harmadikos gimnazista és táncos. — Mit gondolsz, jó tizenévesekkel riportot készíteni? — Nem kor kérdése. Talán van mit mondaniuk. — Olvastál már riportokat tizenévesekkel ? — Nem sokat. — Én annál többet. A kérdezettek közt volt úszóbajnok, sakkozó, matematikai tanulmányi verseny győztese, érettségi előtt álló, kitüntetett tanuló — csak táncos nem. Mindegyik riportban lölfedeztem egy kis „pedagógiai töltést". — Hát ... ezt most nem Ígérhetem. — Hogyan kezdteI táncolni? — Anyu együttest alapított Párkányban (Stúrovo). Az azóta országszerte ismert Kisbojtárban kezdtem ötödikes koromban, és hidd el, nem nagyon fűlt a fogam hozzá. Talán 13 éves lehettem, amikor elkezdett érdekelni az egész. Az akkori fesztiválok, versenyek „nagy" táncosaira fölnéztem, olyan szerettem volna lenni, mint ők. Akkor kezdtem idősebb táncos barátaimat nyúzni egy-egy lépésért, motívumért. — Olyannyira, hogy az alapiskola után a fővárosba jöttél. — Sokáig nem tudtuk otthon eldönteni, mi lesz velem. Egy dolog azonban biztos; én azért lettem fővárosi gimnazista, hogy tovább táncolhassak. — Azért mást is kaptál a gimnáziumtól. — Persze. Tudod, hogy soha nem leszek jó matematikus vagy fizikus. De mondjuk Ady szimbolizmusa a magyar irodalomban vagy újabban Babits — izgalmas téma. Az avantgarde festőket kifejezetten szeretem. Irodalomtanámönk veszi azt a fáradtságot, hogy egy adott kor és társadalom irodalma mellett megismertessen bennünket annak festészetével, szobrászatéval — a zenéhez pedig magam is eljutok. Alapiskolásként zeneiskolában hegedültem, s állítólag nem is rosszul. — Van kedvenc szobrod ? — Rodin: Az isten keze. — Sokat szerepelsz az ország színpadain, a televízióban is láthattunk már. Hogyan viszonyulnak hobbidhoz társaid, barátaid? — Erre nehéz válaszolni. Volt egy dolgozattémánk, amelyben az emberi kapcsolatokról volt szó, majd egy órán vitatkoztunk is erről. Akkor azt mondtam: tudom, van olyan osztálytársam, aki matematikai olimpiát nyert, de nem tudom, milyen munkával, mennyi áldozattal érte ezt el. Ő sem tudja viszont, én mennyit dolgoztam azért, hogy az általam szeretett területen jó legyek. Az igazat megvallva, nem is nagyon érdekel, hogyan s mennyit dolgozik egy számítástechnikus, hogy „nagy fej” legyen — öt sem érdeklik az én gondjaim. Az már más kérdés, hogy az ő hobbija az elfogadottabb. — Vannak barátaid? — Olyan „igazi egy" barátom nincs. Az alapiskolában még volt. Van egy sor hozzám közelálló ember, akivel jó együtt lenni, elbeszélgetni — valahol talán szeretem is őket. De ha „világmegváltó" dolgokról van szó, mindig idősebb barátaimmal beszélem meg — vagy a szüleimmel. — Folytassuk a krónikát. A fővárosba jöttél és a Szőttes táncosa lettél. — Ahol lehúztam két évet. Nem volt könnyű elfogadtatnom magam ebben a műfajban, de az elfogadtatás „iskolája" megedzett. A Szőttes — Ifjú Szívek mezcserénél háromhónapos késéssel én is átvándoroltam a Szivekbe. — Mit kaptál az együttesektől? — Élményt, tapasztalatot... és pofont. — A táncból akarsz élni? — Mindenáron. — Ez határozott pályaválasztás. — Az. Nézd, annyit beszélnek a mai kamaszok életuntságáról, igénytelenségéről. Én legalább azt tudom, miben akarok jó lenni. Vannak hibáim — pl. tanulhatnék jobban is — de van miért élnem, s ez már valami. — Most mivel foglalkozol? — Azonkívül, hogy egy kicsit többet tanulok, mint szoktam, Kalotaszeggel és még egyszer Kalotaszeggel. Gyimes is érdekel, el szeretnék menni a Nyitra-vidéki falukba és néha jó elővenni a hegedűt is. — Hogyan jött a gondolat hogy profi leszel? — Magától. Nekem könnyű jó tanácsot adni, úgyis a magam feje szerint cselekszem. Elsőben a nevelési tanácsadónak még a tanítóképzőt diktáltam be, gondolván, hogy a pedagóguspálya gz, ahol táncos élményeimet legjobban hasznosíthatom. Ott volt anyu példája is. Másodikos koromtól viszont egyértelműen a Színház- és Zeneművészeti Főiskolát választom. — Ha minden sikerül és koreográfus leszel, egy életen át a világot jelentő deszkákon mozogsz majd. Színpadra akkor lép az ember, ha van mondanivalója. Te mit akarsz elmondani az embereknek ? — Legyen Babits: „A mindenséget vágyom versbe venni... de még magamnál tovább nem jutottam." — Nem baj, ennek is eljön az ideje. LOVÁSZ ATTILA Fotó: Mede András KÉT EGYÜTTES A Csemadok népi együttesei az év minden időszakában gyakran szerepelnek kulturális rendezvényeken. Gyökeres György (1. kép) és Prandl Sándor (2. kép) felvételén gyermek- és ifitáncosok. „A MINDENSÉGET VÁGYOM VERSBE VENNI.. 7
