A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 11. szám

Tölgy nem re­pült el RICK JAMES John Farrar felügyelő meg én az utolsó pillanatban érkeztünk a repülőtérre. Néhány másodperccel később — ha nem lépünk közbe — egy közveszélyes gyilkos átrepüli az óceánt és mindörök­re eltűnik. Amikor nyakon csíptük, szó nélkül megadta magát. Összezsugoro­dott és olyan volt, mint egy kerti törpe. Milyen fiatal és máris a bűn útjára lépett, gondoltam. Az idegei teljesen kikészültek. Töredelmesen be kell valla­nom, hogy mi, tapasztalt nyomozók, véletlenül szagoltunk rá a nyomra, mint a szórakozott vadászkutya, aki elindul valamerre s aztán megleli a keresett fickó cipőjét. Ha többet törjük a fejün­ket, ha a logikára építünk, ha nem kapkodunk fühöz-fához ... De a Scot­land Yard sem tévedhetetlen. Amikor a felügyelővel megérkeztünk a gyilkosság színhelyére, akkor már tudtunk valamit a fejleményekről, az ügyről. Ugyanis időközben beletúrtunk az áldozat dossziéjába. Eric Ristill ékszerész most töltötte be 77. életévét. Magányos farkas hírében állt, aki valósággal kerülte az embere­ket. Egyedül élt, körülbástyázta magát viktoriánus korabeli nehéz bútorokkal. Nagy ritkán mászott ki a „kastélyból". Főleg a titkárokkal tárgyalt, akiket sűrűn cserélgetett. A páncélszekrénybe mindig nagy ér­tékű ékszereket rámolt be. Egynémely darab 10 000 fontot ért, a másik 100 000-ret. Emiatt — és azért is, mert gyakran olyan emberekkel üzletelt, akikben nem bízott meg — a dolgozó­­szobájának egyik fiókjában egy ősrégi revolvert „tárolt". ... és éppen ezzel a fegyverrel küld­ték a másvilágra. A gyilkos — nem egykönnyen végzett az áldozattal, mert a helyszínen dulako­dás nyomait fedeztük fel — 25 000 font értékű zsákmánnyal lépett olajra, s nem tudta, hogy az ékszerész új titkára az emeleti szobában tartózkodott. Ép­pen ledőlni készült a díványra, mert erős fejfájás gyötörte. A titkár — egyébként Hawkshownak hívták — hajlandó volt beszélni. Nagyon érzékeny fiatalember benyomását kel­tette. Saját bevallása szerint rosszul lett s majdnem elájult, amikor a holttestet felfedezte. — Az öreg tudta, hogy iszonyatosan fáj a fejem — mondta sápadtan. — Ezért felküldött az emeletre és azt aján­lotta, feküdjek le. Beszedtem öt vagy hat aszpirint. Azt hiszem, elszundítot­tam, de a lövésre felriadtam. — Azonnal lesietett a dolgozószobá­ba? — kérdezte a felügyelő. — Igen felügyelő úr. A terasz ajtaját nyitva találtam. Eric Rostill a padlón feküdt, közel az asztalhoz. Nekem úgy tűnt, hogy szántszándékkal az asztal felé vonszolta magát... nem tudom, miért... a véres nyomok arra utal­tak... Mit akart az asztalnál? Nem tudom... nem tudom... — Még élt? — Néhány másodpercig. — Nem mondott semmit? — Valamit talán nem tudtak. A gaz­dám beszédhibás ... volt. Ha valami felizgatta, akkor egyszerűen elnémult. Ezt afóniának nevezik a szakemberek. Ilyenkor egy szót sem lehet kicsikarni belőle. Haldokolva, valahogy mégis fel­könyökölt, mondani akart valamit, de... csak hörgést hallottam. Aztán kinyújtott ujjaival az asztalra mutatott, néhányszor megérintette az asztal lap­ját és kilehelte a lelkét. A felügyelő megjegyezte: — Fel akarta hívni a figyelmét vala­mire, ami az asztalon volt. Alaposan „megdolgoztam" a kérdé­ses asztalt. Találtam néhány számlát és üzleti levelet. A titkár csöndesen mond­ta: — Tudtam, hogy úgysem talál sem­mi érdekeset. A felügyelő lecsapott. — Honnan tudta? Eltüntette a nyo­mokat ? A fiatalember olyan vörös lett, mint a frissen főtt rák. — Ha én ölöm meg a gazdát, akkor felhívom a rendőrséget, megvárom, amíg megérkeznek és a kezemre teszik a bilincset ? Bolond vagyok én ? A felügyelő elgondolkozott. — Azok a titkárok — mondta halkan. — A maga elődjei... azok tudták, hogy Rostill ékszert tart a páncélszekrény­ben? Ismerték a zár kombinációját? — Minden bizonnyal. — Azt is tudták, hogy Rostill a dol­gozószobájában rejtegeti a revolvert? — El tudom képzelni. — Valahol biztosan megtaláljuk a tit­károk névsorát és a lakcímeket, nem? — Hogyne. Hozzam be a könyvet? A titkárok közül háromnak megdönt­hetetlen alibije volt. A negyediket Jerry Tölgynek hívták. Nem találtuk otthon. A házvezetőnője azt mondta, hogy eltűnt, mint a kámfor. Fizetett ugyan, de nem árulta el, hogy az ország melyik részébe távozik. A felügyelő mosolyogva turkált a szo­bában, s végül talált egy női zsebken­dőt, amelynek a szegélyébe belehímez­tek egy X betűt. Azonnal a házvezetőnő orra alá dugta. — Kié ez az illatos rongy? — Van neki egy nője. Csuda rendes és szép dög. Modellként dolgozik egy áruházban. Juanita a neve. Mexikói vagy argentin ... nem tudom. Nekihegyeztük a fülünket és nyomoz­ni kezdtünk. Három nap múlva mindent megtudtunk a titokzatos Juanitáról. Mexikói volt a drága senorita. A felü­gyelő azonnal megjegyezte: — Valami azt súgja, hogy Juanita kisasszony ágyikójában nem a birodal­mi kancellárt találjuk, hanem a mi Jerry barátunkat. Le mersz fogadni velem? Illedelmesen kopogtunk. Juanita sze­mélyesen nyitott ajtót. Teljes virágzás­ban pompázó fekete szépség, a léleg­zetem szinte elállt, olyan szép ez a nő. A felügyelő megmutatta az igazolvá­nyát. — Jerry Tölgy a neve annak, akit keresünk szivi. A senorita pislogott, majd elsúgta: — Kiment. Ha várni akarnak, ak­kor ... Jól hallottuk, hogy valahol kinyitják az ablakot. A felügyelő a szó szoros értelmében fellökte a senoritát és bero­hant a szobába. Én abban a pillanatban érkeztem a nappaliba, amikor Jerry — mert barátunk valóban a senorita kedve­se volt — átugrott az ablak párkányán. A kapu felé rohant: a felügyelő balra, a szökevény jobbra. Tehát elkerülték egy­mást. A felügyelő nagy bosszúságára, a barátunk nagy szerencséjére. A nagy zűrzavarban Juanita kisasz­­szony is angolosan lelépett. Vártam a szidalmakat, mert ilyenkor természete­sen a segéd nem a felügyelő jobb keze, hanem egy közönséges balek. A leg­jobb lesz, ha azonnal bedobom a jel­vényt a csatornába, de aztán rögtönzött házkutatást tartottam, hadd lássa a felügyelő, hogy nem ültem le malmoznr az ujjaimon a sarokban. Amikor a felügyelő fáradtan és elcsi­gázva berontott a szobába, diadalma­san az orra alá dugtam az ékszereket, amelyeket a konyhában fedeztem fel. Mielőtt Juanita eltűnéséről egy szót is szólhatott volna, megmutattam neki azt a noteszlapot, amelyre Jerry felirta a repülőjárat számát. A cédulát a telefon mellett találtam. Ftercek alatt kiértünk a repülőtérre és azonnal letartóztattuk Jerryt. A felügyelőt még aznap felhívta a meggyilkolt titkára. — Igen ... igen — morogta a felü­gyelő a készülékbe, majd felém fordult. — Éles agya van ennek a Hawkshow­nak. Vele beszéltem az imént. Ugyanis megfejtette a rejtvényt. Most már tud­juk, miért nyomogatta a megboldogult azt az asztalt. — Miért? — Tudod miből gyártották azt az átkozott asztalt? — Miből? — Tölgyből! A gyilkos neve pedig Jerry Tölgy! 23

Next

/
Thumbnails
Contents