A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 11. szám
még nem csináltam soha. Kérem, tegyék lehetővé, hogy beszélhessek a dékánnal. Tessék, eddig is vele beszélt, mondja a férfi. Igen? Jaj, de jó ... — Erre ö ... — Hogy csodálja az elszántságomat, de jelen pillanatban nincs hely, félállásban, fél évre tud csak felvenni, utána meglátjuk. Előbb persze, bejártam az előadásokra, figyeltem, miről szólnak, mit adnak a színészmesterség-órák. Aztán rendezett egy musicalt a dékán és szólt, hogy legyek az asszisztense, foglalkozzam kicsit a növendékekkel. Fél év után kaptam is egy osztályt a filmszínészetszakon és a végzős rendezőkkel összefogva különböző jeleneteket, rövid történeteket vettünk filmszalagra. — Itthon is voltak rendezői ambícióid? — Engem már főiskolás koromban is izgatott a dolog, de tudod, mi van nálunk. Ha egy színésznő rendezni akar, az már gyanús. — Mégis, miért volt fontos neked, hogy taníthassál és rendezhessél? — Azért, mert ha szerepre várva otthon ülök, egy idő után biztos hogy elfelejtem mi a szép, mi a jó a színészetben. — A kint forgatott négy filmed közül az egyik francia. — Az ember, aki látta a musztert — ez a címe. Én egy amerikai színésznőt alakítok benne, aki ugyanazt a tüzet hordozza magában, mint Orson Welles, akiről a film szól. — Megítélésed szerint most, a Julia kisasszony után hol tartasz a pályán? — Megmondom őszintén: ha nem kaptam volna visszajelzéseket, hogy jó úton vagyok, ma már biztos, hogy máshogy élném az életemet. De figyeltek rám és bíztattak. És ami a legfontosabb: lehetőséget adtak. Nyolcvanhatban csináltam egy tévéfilmet Harold Pinter darabjából A csendből. Sikere volt. A második francia filmemet nem láttam még, a rendező csak annyit üzent: Ági, remek vagy benne. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem volt ő haragban a világgal soha, bár 1978 tavaszán, két évvel azután, hogy elvégezte a főiskolát, lett volna rá oka. Sérelem érte a Vígszínházban. Nem a kollégái és nem is a rendezői bántották meg ... az igazgatója! A pardon elmaradt, a szerződésbontás nem: Bánfalvi Ági felmondott a Vígszínháznak. Pár hónappal később már a Mafilm színésztársulatának a tagja. Bán Róberttel, Kovács Andrással, Sándor Pállal, Makk Károllyal, Bódy Gáborral, Huszárik Zoltánnal és Szabó Istvánnal forgat. Dóra jelenti. Ideiglenes paradicsom. Szabadíts meg a gonosztól, Philemon és Baucis, Psyché, Csontváry, Mephisto — ahány film, annyi nagyszerűen megoldott feladat. Aztán 1981 -ben eltűnik az álmos arcú, szőke lány. Férjhez megy, Californiába költözik — de színésznő marad. Negyedik amerikai filmje után Budapestre hív: „Itthon vagyok... majd mesélek." — Csak a hajad színe, az lett más ... az arcod semmit sem változott. — A hajamat is csak azért festettem be, mert jött egy filmszerep, Strindberg Júlia kisasszonya. Na, ez érdekes ... Ahogy a karakterét építgetem magamban, megjelenik előttem egy kép, amelyet Renoir festett. Ül egy kislány, gyönyörű, vörös hajában pici masni, és csak úgy árad róla a melegség, a harmónia. Valami ilyesmit akartam én is ... szép hosszú hajat, de kiengedve. tss* mindig nem biztos, hogy benne vagyok a filmben? Nem részletezem ... belépek a stúdióba, vázolják a jelenetet, én egy fiatal amerikai nő vagyok, a férjem gazdag producer, tessék, improvizáljunk! Rettentő kellemes ember volt a partnerem, egyetlen perc is elég volt ahhoz, hogy összeszokjunk és kitaláljunk egy világnyelvet. Ha cigi, akkor puff-puff, ha pia, akkor glutty-glutty, ha kaja, akkor nyam-nyam ... és csináltuk, amit a kedvünk diktált. Godard a hasát fogta, úgy nevetett, aztán a duplájára emelte a gázsimat. Mert a szerep végül is az enyém lett. — Amikor a film megkapta a New York-i kritikusok diját, te már Los Angelesben voltál? — Igen. És akkor nyerte el az Oscardíjat a Mephisto is, amelyben Angelika Seibertet játszottam. Rengeteget segített ez rajtam. Erőt adott. Bátorságot. Mert hiába vagyok én színésznő és hiába beszélek angolul; ha nincs egy ügynökség, amely vállalja a menedzselésemet, akkor ülhetek otthon és életem végéig várhatom a nagy lehetőséget. Az első dolgom tehát, hogy találjak valakit, aki a fotóim alapján felajánl majd a rendezőknek. Irgalmatlan nehéz volt, hiszen senkit sem ismertem a szakmában; a férjem pedig akkoriban kezdte meg az egyetemi tanulmányait filmrendezői szakon. Az ö barátai hívtak először — vizsgafilmekbe. Aztán jelentkezett az ügynökség is, két szerepet kínáltak fel, de mind a kettőről lecsúsztam. Fiatalabbnak láttak, mint amennyi valójában voltam, öregíteni meg nem akartak. Na jó, gondoltam, kötni Pesten sem kötöttem, és kint sem fogok megtanulni. Bementem a californiai Állami Egyetemre azzal, hogy tudom, itt kérvényezni kell, meg türelmesen várni, de én nem akarok sem kérvényezni, sem várakozni, színésznő vagyok, szeretném megalapozni a jövömet és a legtöbb kedvem a tanításhoz volna, mert azt hogy az is Miss Julie szabadságszeretetét, vadságát jelezze. Van egy kis bolt a házunk közelében, lemegyek, körülnézek, látok egy gyönyörű, ezüstfehér parókát és azonnal beleszeretek. Mutatom a fodrásznak a Los Angeles-i stúdióban, azt mondja: ülj csak le, befestem a hajadat! Ugyanilyenre. És befestette. — A Mephistón kívül volt egy másik „útleveled" is: a francia film. — Jaj, Párizs, hogy ott is micsoda szerencsém volt! Olvastam a hirdetést egy pénteki újságban, hogy Godard szereplőket keres készülő filmjéhez, a Passionboz. Ma sem értem, hogy juthatott eszembe ilyesmi: fogtam magam és hétfőn reggel elmentem a próbafelvételre. Mint egy fogorvosi rendelőben, úgy ültek egymás mellett a színésznők, lehettek vagy ötvenen. Itthon biztos, hogy izgultam volna, de ott... nem éreztem egy percig sem, hogy tétje van a dolognak. Behívtak, bemutatkoztam, a rendező asszisztense megkérdezte, tudok-e franciául, én arra kértem, beszéljünk inkább angolul és olyan voltam, amilyen vagyok. Három nappal később kapok egy táviratot, hogy menjek el a megadott címre, mert mégegyszer látni akarnak. Akkor már ott volt Godard is; megnézett, kérdezgetett, aztán elém tettek egy papirt, hogy enynyi és ennyi lesz a gázsim, meg hogy a ruhákat majd Svájcban kapom meg, mert ott forgatunk. Ez annyira hirtelen jött akkor, 1981-ben, hogy fel sem tudtam fogni, mi történik velem. Mindegy, megérkezünk Genfbe, kocsiba ültetnek, hogy megyünk a stúdióba. Milyen stúdióba? — kérdezem. Próbafelvételre, felelik. Hogyhogy? Hát még 8
