A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 8. szám
VÉGTELEN TENGER BARANGOLÁSOK A VILÁGIRODALOMBAN ••• Keleten kél a nap — tartja a közmondás; induljunk hát fölfedező utunkra mi is kelet felé — oda, ahol először pirkad a nap fénye, s onnan haladjunk fokozatosan — itt-ott megszakítva persze a logikus sorrendet — napnyugat felé. S ha a legkeletibb horizonton kezdjük, mi is lehetne a legkézenfekvőbb megállónk, mint Japán. A japán irodalomról a mi tájainkon nevelkedett olvasó mindmáig elég keveset hallhatott, olvashatott, noha kétségtelen, hogy az elmúlt harminc-negyven esztendőben ez a kevés jócskán megsokasodott, igy, legalábbis más, kevésbé frekventált irodalmakhoz képest, a japán írásbeliségről legalább hozzávetőleges képünk lehet. Köszönhető ez, egyebek között, az utóbbi évtizedekben a világszínvonalra emelkedett japán filmnek, mindenekelőtt Kurosawa filmjeinek. Ám kezdjük a legelején. A japán irodalom — ellentétben az ókori Kelet nagy kultúráival: az indiaival vagy a kínaival — aránylag elég későn indult, voltaképpen csak az i. sz. VII. században, szöges ellentétben amazokkal, hiszen azok ekkorra már írásbeliségük második évezredében tartanak. Mégis, okkal nevezhetjük a japán kultúrát ősi kultúrának, hiszen az európai népek legtöbbjével szemben majd egy évezredes előnye van. Arról nem is szólva, hogy ez a VII. században lejegyzett krónika és legenda-irodalom majd egy évezredes mitikus és genealógiai hagyományt rögzít. igy például a japán irodalom első nagy klasszikus alkotása, a „Kodzsiki", melynek kitűnő szlovák verzióját olvashattuk néhány éve a jeles szlovák orientalista, Viktor Krupa átköltésében (a kötet a Tátrán kiadó kitűnő Panteon-sorozatában jelent meg „Japán mítoszok" címmel). Számos más jelentős könyv is őrzi e korból a régi japán hagyományokat, igy többek között a „Tízezer levél" c. gyűjtemény. Ezeket, sajnos, nem ismerjük általunk elérhető fordításokban, legfeljebb részleteket olvashattunk belőlük ilyen-olyan antológiákban. A magyar olvasónak kiváltképpen Kosztolányi Dezső „Kínai és japán költők" c. műfordításgyűjteményét ajánlhatjuk szíves figyelmébe, valamint Illyés Gyula „Kínai szelencéiét" (legutóbb a költő „Nyitott ajtó" c. kötetében látott napvilágot. De a szlovák olvasó is kapott ízelítőt a világból épp nemrégiben, megintcsak Krupa és Lubomír Feldek jóvoltából. A japán literatúra következő, voltaképpen már klasszikus korszaka a X.—XI. század. Sok szempontból a csúcs, a kiteljesedés. Klasszikus műfaja pedig a napló, illetve a regény (pontosabban a regény terjedelmű elbeszélés, illetve mese vagy történet). Maguk a japánok ezt monogatarmak hívják, ami egyszerűen elbeszélést jelent. Jellemző tulajdonságuk, hogy általában nők írják őket. Így maradt fenn a világirodalom két talán legnagyobb nöírójának a neve és a műve a X. századból: Sónangnoné és Muraszakié. Sónangnon a klasszikus japán napló reprezentatív képviselője, műve, az ún. „Pámahéjjegyzetek" a kor legkiválóbb dokumentuma, részletei olvashatók magyarul is a néhány éve megjelent „Párnakönyv" című gyűjteményben, amely Sónangnon jegyzetei mellett tartalmazza még jónéhány kor- és pályatársnőjének a följegyzéseit. Páratlan értékű dokumentumok ezek, segítségükkel szinte karérintésnyi távolságba kerülünk a térben és időben tőlünk oly távoli világgal az ezer évvel ezelőtti japán udvari élettel és mindennapokkal. Voltaképpen Muraszaki műve a „Gendzsi regénye" sem más, mint egy óriási napló. Sokan nem tudják, hogy ez a kb. ezer esztendős prózai mű, a világirodalom egyik legfontosabb epikai alkotása olvasható magyarul is — mégpedig kitűnő fordításban. Nem kisebb Írástudó vállalkozott magyarítására — igaz, hogy csak angol közvetítéssel —, mint Hamvas Béla. Fordítása a hatvanas évek elején látott napvilágot a népszerű Világirodalom Klasszikusai sorozatban. A következő japán évszázadok sem szűkölködtek remekművekben, noha a Gendzsi regényéhez vagy a Kodzsikihez hasonló jelentőségű müvek majd csak századunkban születnek újra. De azért kitűnő, figyelmükre ma is érdemes mű akad ekkortájt is. nem is egy. igy pl. a XVII. században élt nagy, talán a legnagyobb japán lírai költő, Basho életművének reprezentatív műfaja, a „haiku" ugyancsak századunkban jött újra divatba. Méginkább jelentős a XVIII. századi elbeszélő, Akimari gyűjteménye, az „Eső és hold meséi". Ez ugyancsak olvasható magyarul, s igazi népszerűségét világszerte a filmnek köszönheti: az ötvenes években Mizoguchi, a japán filmek Kurosawa mellett legnagyobb alkotója készített belőle szép filmet. Ám az említett századok voltaképpen a japán kultúra hanyatlásának a századai voltak. A japán irodalom újabb nagy fölvirágzására egészen a XX. századig kell várni, tehát, ha jól meggondoljuk, éppen ezer évig. A figyelmünkre főleg érdemes japán művek csak most születtek, születnek, a századeleji Szőszeki müveitől Akutagawán, a Nobel-díjas Kawabatán, Fukazawa világszerte nagy visszhangot kiváltott „Zarándokénekén" át Mishima és Abe Kobo műveiig. Tudjuk, hogy egy ilyen sorozatnak nem az a feladata, hogy nevek és művek tömkelegével kábítsa el az olvasót, mégsem kerülhetünk el egy kisebbfajta névsor-olvasást, méginkább rangsorolást, gondosan ügyelve arra, hogy valóban csupán a legfontosabb jelenségekre és csakis azokra hívjuk föl az olvasó figyelmét, hiszen egy efféle sorozatnak elsősorban az a feladata, hogy segítsen kiválasztani a sok jó közül a valóban legjobbat. Nos, aláhúzva, hogy minden rangsorolás eleve szubjektív dolog, mégis megpróbáljuk — több tanulmány fedezékében — kiválasztani a legfontosabbakat. Századunk japán irodalmának első nagy neve; Nacume Szőszeki. 1867-ben született és 1916-ban hunyt el, a Nyugat, méginkább a Nyugatot megelőző nemzedék — Bródy, Tömörkény — kortársa tehát. Két jelentős regényt írt. mindkettő olvasható magyarul is. „A kapu" már jó húsz éve megjelent az Európánál, a „Macska" tavaly jelent meg. A századelő s egyben az egész modern japán literatúra legnagyobb alakja azonban az 1892-ben született s 1927-ben meghalt Akutagawa. Az ő elbeszéléseiből készítette a világhírű filmrendező, Kurosawa a leghíresebb japán fűmet, a „Rasomont". s tette így híressé az elbeszélések akkor már halott szerzőjét, aki fokozódó testi-lelki kimerültség következtében megmérgezte magát alig 35 éves korában. „Akutagawa művészi értékének megítélésében a külföldi olvasó talán szerencsésebb helyzetben van, mint a japán, hiszen a mondatok csengése nem ringatja mámoros közönybe a lényeg iránt. Nincs fordítás, amely akár megközelítőleg vissza tudná adni a szép japán stílus színpompáját és végtelen hajlékonyságát. Ez a nyelv egy és ugyanazon igének számtalan ragozási formáját használja aszerint, hogy a beszélő társadalmilag felette állóhoz, vele egyenrangúhoz, vagy alárendeltjéhez intézi-e szavait... Akutagawa él az anyanyelve nyújtotta minden lehetőséggel, de nem él vissza velük: a stílus tökélyét nem célnak, hanem eszköznek tartja csak" — irja Lomb Kató, az író magyar fordítója. Akutagawa müvei egyébként magyarul, csehül, szlovákul több ízben megjelentek. Akutagawa kortársa volt, noha majd négy évtizeddel túlélte öt, az 1886-ban született s 1965-ben elhunyt Tanidzaki. „Tanidzaki a japán irodalomban egyedülálló, egyéni világot teremtett s nem kanyarodott vissza az egyetemes emberi kérdésektől a .Japán szépségéhez, s nem is vonult félre, hogy eggyé olvadjon a természettel" — olvashatjuk a magyarul is megjelent kitűnő Tanidzaki regény — Egy hibbant vénember naplója — utószavában. Tanidzaki leghíresebb müvei egyébként ez öregkori remeken kívül az 1948-as „Szállingózó hó" c. regény, amely a két legjelentősebb japán irodalmi művet kapta meg. „Van aki a keserűfüvet szereti" c. 1955-ös regényéért pedig Nobel-díjra jelölték. Ám a Nobel-dijat nem ő kapta meg, hanem Kawabata Jaszunari, s így Akutagawa mellett tulajdnoképpen ö a legismertebb japán Író világszerte. Igy mifelénk is, hiszen két legismertebb műve, a „Hóország" és „A tó" c. regények magyarul is megjelentek, ugyanúgy, mint híres novellája, „Az izui táncosnő". Az 1968-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettje egyébként 1899-ben született és 1972-ben önkezével vetett véget életének, harakirit követett el. „Búcsúlevelet nem hagyott hátra, tettét nem indokolta. Felőrlődött életének khiméráíval és a valóság számára elviselhetetlen tényeivel folytatott küzdelemben" — irja róla Karig Sára. Ugyancsak önkezével vetett véget életének 1970-ben a japán próza újabb nemzedékének legkiválóbb képviselője, az 1925- ben született Misima Jukio. Misima könyvei mindmáig ismeretlenek mifelénk, csupán néhány novellája s drámája jelent meg világirodalmi lapjainkban, 1956-ban írott „Aranytemplom" c. regényét évek óta ígéri az Európa kiadó. Misima hősei egyszerű átlagemberek, mint a no-drámák szereplői, akikkel nem történnek rendkívüli események. Misima egyik legjelentősebb tette ugyanis az, hogy főiújította s modem tartalommal gazdagította a japán irodalmi műfajt, az ún. no-drámát. Két mifelénk kiváltképpen híres mai japán írót kell még megemlítenünk, Fukazawa Hicsirót. a világszerte nagy elismerést és megdöbbenést kiváltó „Zarándokének" c. kisregény Íróját, s Abe Köböt, akinek nem kevésbé döbbenetes regényét, ugyancsak világsiker övezte. Fukazawa 1914-ben született s a „Zarándokének" — amely arról szól (ki nem emlékezne rá), hogy az öregeket hogyan viszik a hegyek közé meghalni — 1956-ban jelent meg. Későbbi írásai ellenére, hogy ugyancsak kiváló alkotások, sajnos, nem tudták elérni az első mű kirobbanó sikerét, igy Fukazawa mindmáig egykönyvü írónak számít világszerte s nálunk is. Ugyanúgy, mint az 1924-bén született Abe Kobo. 1964-ben megjelent, s Párizsban a legjobb külföldi regény diját elnyerő „A homok asszonya" történetét ugyancsak mindenki ismeri: Egy tanár reggel tízmétemyi magas homokfallal körülzárt katlan mélyén találja magát egy asszony társaságában, akitől megtudja, hogy egy különös merénylet áldozata: további életét itt kell leélnie. CSELÉNYI LÁSZLÓ KI NO TOMONORI: MATSUO BASHO: Cseresznyefa Játék Piros szitakötő! Virágzott a cseresznyefa, hollófekete volt hajam. Szakítsd le szárnyát s itt egy új titok: a ran ypirosítod! táncoltam gondtalan. Aranypirosítód! Virágzott a cseresznyefa, de a hajam már szürke lett. Mi hisz belőle, ha szárnyat köt ö? Piros szitakötő! csak a virágok fénylenek. (Kosztolányi Dezső fordításai) Virágzik a cseresznyefa TANAKA FUJUDZSI: ma is, amíg a szem elér és a hajam fehér. Szülőfalum Tücsök Szülőfalum, kánikula. Déli verő. Sült hal szaga. Nézd, hogy szorítja a tücsök fönn a büszke szálfa levelét Lásd, így kapaszkodom örökkön A háztető fa-zsindelyét lenyomja a kö-nehezék. beléd. Magányos dél, öreg falu. (népdal) Forróság. Árus közeleg: „Friss hegyi havat vegyenek". (Illyés Gyula fordítása) 15
