A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 7. szám
OLVASÓNAPLÓ Könyvek sorsa Habent sua fata libelli — jutott eszembe a közismert latin mondás, amikor először észrevettem Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia című híres művének mai, hasonmás kiadását (aztán az is eszembe jutott egyúttal, hogy vajon miért csak a könyvek sorsát emlegeti e szállóige — egyébként Maurus Terentianus. római költő, nyelvész verstani kézikönyvének egy sora —, hiszen végsősoron mindennek megvan a maga sorsa .. Annak idején, a múlt század közepe táján, Ipolyi Arnold, a fiatal zohori pap nagy lelkesedéssel megírt és 300(f) példányban kiadott művének megmaradt köteteit Csengery Antal kegyetlenül kemény (ám mindamellett nem egészen alaptalan!) bírálatának a hatására elégette és soha többet nem próbálkozott néprajzi-mitológiai vizsgálódásokkal. így a tudománytörténeti anekdota, amelyet Katona Lajostól kezdve Ortutay Gyulával bezárólag többen is közreadtak, mígnem Hoppál Mihály, a jelen kiadáshoz csatolt, kötetnyi terjedelmű kísérötanulmányában meg nem cáfolt. Alapjában véve persze teljesen lényegtelen, hogy mennyi az igazság ebben a történetben (az anekdoták lényege nem is igazságtartalmukban, hanem a belőlük leszűrhető, általánosabb érvényű tanulságokban rejlik). Az viszont már elgondolkoztató, hogy a könyvégetések (ötletük, megvalósításuk származzék bárkitől, akár szerzőjüktől is) szerencsére, hosszú távon, jótékony hatással vannak a művekre. Nemhogy kitörölnék őket az olvasók tudatából (ahogy azt szeretnék!), hanem még inkább megszilárdítják pozíciójukat (lényegében tehát a „tiltott gyümölcs"-jelenségcsoportról van szó). Lehet, hogy afféle „reklámfogásból" találta ki, de legalábbis terjesztette Zajti Ferenc a legendát a szóbanforgó mű második kiadásának az előszavában? Ipolyi művét az 1920-as években két új kiadásban jelentették meg, majd most, 1987-ben ismét. Az addig viszonylag nehezen hozzáférhető mű mára gyakorlatilag bárkinek a rendelkezésére áll. Ez persze nem jelenti azt, hogy sokkal többen fogják olvasni : inkább csak használni, idézni. Rossz nyelvek szerint még Ipolyi életrajzírói, a Mythologia elemzői sem olvasták végig a nagy müvet. Ami persze, a maga nyakatekert, németes stílusával nem is egy habkönnyű strandolvasmány! Végtére is azonban nem olyan jellegű műről van szó, amelyet — ha törik, ha szakad — végig kell (bár lehet!) olvasni. Igaz, elemzőitől, méltatóitól elvárhatná az ember... Ahogy a lexikonokat, szótárakat sem szokás végigolvasni, így Ipolyi művét sem keli. Főleg a mostani kiadás után, amelyhez már egy részletes tárgymutatót készíttetett a kiadó, tehát most már viszonylag könnyen használható kézikönyv gyanánt. Annál is inkább, mivel az igen gyakori idegen nyelvű (görög, latin, német) idézetek fordítását is megkapja a mai, többek között nyelvtudásáról sem híres olvasó. A szerző csaknem 4 000 (négyezer!) hivatkozásrövidrtését is megkísérelték feloldani. Sikerült is egy 3Q0(!) tételből álló válogatott irodalomjegyzéket összeállítani, tehát legalább belekóstolhatunk Ipolyi bámulatosan széleskörű tájékozódáson alapuló olvasmányanyagába. Ipolyi Arnold alighanem ismert mindent, amit akkor a tárgyáról ismerhetett (legfeljebb módszertani fogásai kérdöjelezhetök meg). Vajon akad manapság olyan specialista (ne feledjük, a mai specialisták sokkal szűkebb tárgykörökre szakosodnak, mint Ipolyi korában!), szóval akad vajon manapság olyan specialista, aki mindent tud, amit témájáról — itt és most — tudni lehet? Aligha. Pedig, ha meggondoljuk, Ipolyi nem is volt az ősvalláskutatásnak különösebben specialistája. A Kisfaludy Társaság pályázatának ösztönzésére „ruccant ki" erre a területre. Érdeklődése előtte is (de utána mindenképpen) inkább a korabeli, a művészettörténethez sokkal közelebb álló archeológiához kapcsolta (a mostani kiadáshoz csatolták Ipolyi műveinek válogatott jegyzékét. Ebből a csaknem hetven tételt számláló könyvészeti listából mindössze tíz foglalkozik mitológiai, ösvailási kérdésekkel). Ha végigtekintünk azon a listán, amelyet Ipolyi Arnold rövidítései alapján rekonstruálniuk sikerült a szerkesztőknek, széleskörű tájékozottságán ugyancsak elcsodálkozhatunk. Egyben azonban szerénységre is inthet bennünket az a tény, hogy az ott felsorolt nagy nevek, nagy műveikkel a mai kor — nem is biztos, hogy egészen műveletlen — emberének semmit nem mondanak. Ilyen viszonylagos a himév, az örökkévalóság. Bizony, azt az „ércnél maradandóbbat" csak keveseknek adatik meg létrehozni... Az akkori idők Írástudóinak nemcsak az írás, hanem az olvasás is sajátja volt. Bizonyítja ezt többek között Ipolyi hivatkozástömege, kútfőinek véget nem érő sora. Ismerte a környező szláv, így szlovák szerzők műveit is. Éppen ezért furcsállottam, amikor Viera Urbancová könyvében (Slovenská etnográfia v 19. storocí, Matica slovenská, 1987) a korabeli szlovák néprajztudomány alakulásáról olvastam, hogy a szerző mindenféle (német, lengyel, orosz, bolgár, angol, francia) hatást fölsorol, amelyek nyomot hagytak az éppen kialakuló és megizmosodó szlovák néprajztudomány útkereső törekvésein. Viszont egyetlenegy magyar szerzőt, művet nem említ, pedig azok. már csak a földrajzi közelségből is adódóan, szintén hatással lehettek a szlovák szerzőkre — és fordítva. Nagyon szép, finom filológiai elemzést igénylő munka lenne annak kinyomozása, milyen kapcsolat lehetett a két nemzet, nagyjából egy időben kibontakozó néprajzi érdeklődése között. A kiváló szerzőnőt persze nem lehet egyértelműen elmarasztalni amiatt, hogy nem foglalkozott ilyen aprólékos kutatásokkal. Szintézisre törekvő, nagy körképe széttöredezett volna az efféle apró munkától. Külön résztanulmányoknak kell a jövőben megoldaniuk ezt a kérdéskört. Ó, azok a példányszámok Állandóan vissza-visszatérő problémája honi könyvkiadásunknak, folyóiratszerkesztőségeinknek (gondoljunk csak a sokkal keresettebb, mint amennyi példányban megjelenni tudó Tábortűzre!) a kiadványok méltánytalanul kicsi példányszáma. Az önfelmutatásnak ez a (mesterségesen?) korlátozott lehetősége bénítóan hathat a szerzőkre is, hiszen nincs egyenes arányban a befektetett munka és az olvasottság, olvashatóság. Ez a probléma a szellemi élet minden szintjén kísért... Ezidáig a legkisebb példányszámú müvek „ranglistáján" a losonciak Néprajzi Értesítője vezetett magán-nyilvántartásomban, a maga negyvenötös (45!) példányszámával. Amikor ez néhány esztendeje megjelent, azon gondolkodtam, hogy érdemes-e a 20. század végén ilyen kis példányszámban bármit is kiadni (persze a kiadók nem azért maradnak meg ebben az esetben ennél a minimális példányszámnál, mintha kishitűek lennének, hanem azért, mivel ez a — mondjuk — nyomdatechnika maximálisan ilyen példányszámot bír el. Európa szerencsésebb éghajlatú vidékein használják még vajon az efféle sokszorosító eljárásokat? És most meghozta a posta a demői alapiskola honismereti szakkörének értesítőjét, amely — csúcsot dönt. Példányszáma: harminc! (a kódexeket vajon hány példányban másolták annak idején?). Nagyon rokonszenves vállalkozás egyébként a demői: tízesztendős gyerekek írják (korukhoz képest meglepően magas színvonalon) és néhány tanítójuk. A szerkesztő, Ambrus Ferenc tisztában van a vállalkozás legfőbb erényével: „jobbára a jövő felé lehetőségeket felmutató dolgozatokat adunk pár tíz ember kezébe". Valóban. A kiadvány legfontosabb haszna az lesz, ha legalább néhány esztendeig (reméljük, minél tovább!) folyamatosan be tudja mutatni e honismereti kör tagjainak egyre színvonalasabb munkáit. Ez az első. csetlőbotló füzet arra jó, hogy a gyerekeket ösztönözze, sikerélményt biztosítson nekik. A jövő szempontjából ez rendkívül fontos! Látniuk kell, hogy munkájuknak kézzel fogható eredménye van. És épp ezért aggasztó a példányszám. Mert ki kap ebből a harminc darabból: a szerzők, az iskolaigazgató ... Alig marad pár darab, pedig — lévén adatközlő dolgozatról szó — a szakmát is érdekelnék (érdekelhetnék!) az efféle kiadványok. Továbbra is gyűjtögetem a honi néprajzi kutatásunk eredményeit bemutató írások bibliográfiai adatait, így Ambrus Ferencék munkája is megjelenik. No, de mi haszna lesznek benne az efféle kiadványok bibliográfiai adatai, ha maguk a müvek gyakorlatilag hozzáférhetetlenek lesznek? USZKA JÓZSEF VAN SEGÍTSÉG?! Nagyon sok embernek az a véleménye, hogy az alkoholizmus porunk népbetegsége”. E népbetegségről szól sokféle megvilágításban a Van segítség ?! című kötet A tanulmánygyűjteményt a napokban jelentette meg a budapesti Kossuth Könyvkiadó. A nagyméretű és egyre terjedő „népbetegség" kapcsán gyakran felvetődik a kérdés: ki tekinthető alkoholistának és orvosolható betegséggel állunk-e szemben ? A vélemények sokfélék és egymástól gyakran eltérőek. Ezt fejezi ki az említett gyűjtemény is. A hagyományos orvosi definíció szerint az az alkoholista, akiben a tartós, nagy mennyiségű fogyasztás hatására már károsan rögzül a hozzászokás, s kialakult a fizikai jellegű függőség. Tehát az alkoholizáló ember nem képes maga (illetve ivása) fölött uralkodni. Krónikus alkoholistának az tekinthető, akinél a hosszabb ideig tartó nagy mennyiségű fogyasztás már visszafordíthatatlan testi (például máj-, vagy agy-) károsodásokat okozott. Az orvosi meghatározás mellett létezik szociológiai meghatározás is. E szerint az az alkoholista, akinek alkoholfogyasztása nehézségeket okoz a társadalmi (családi, munkahelyi stb.) szerepeinek megfelelő ellátásában, a társadalmi elvárásoknak megfelelő viselkedésben. A kötet hivatkozik az alkohológiában k/aszszikusnak tekinthető meghatározásra, amely szerint — a görög betűs jelzéssel — az alábbi öt alkoholista típus különböztethető meg: 1. Az „alfa alkoholista" még nem alkoholbeteg, csupán pszichológiailag függ az alkoholtól, amit lelki vagy testi fájdalmainak enyhítésére alkalmanként fogyaszt, tehát itt még nincs fizikai függés. 2. A ,d>éta alkoholistánál" a nagy mennyiségű rendszeres ivás már szomatikus, testi megbetegedéseket, például májelváltozást okozott, de ennél a betegnél se mutatható ki semmilyen függés (ha fölhagy az italozással, nincsenek nehezen elviselhető és tipikus .elvonási" tünetei). 3. A „gamma alkoholistánál" kialakult már a fizikai dependencia, a testi függés, vagyis ellenállhatatlanul vágyakozik az alkohol iránt, nem képes lemondani róla, rosszul érzi magát ha naponta nem jut italhoz. 4. A „delta alkoholistában" is kifejlődik a megelőző típushoz hasonló fizikai dependencia, de ez nem annyira abban nyilvánul meg, hogy nem képes lemondani az ivásról, hanem inkább abban, hogy ha egyszer (nem szükségképpen naponta) elkezd inni, akkor a teljes lerészegedésig képtelen megállni. 5. Az „epszilon alkoholista" nagyobb időközönként iszik (tehát akár egy-két hónapig is képes ivás nélkül meglenni), de akkor általában több napig és az öntudat teljes elvesztéséig italozik, mintegy kényszertől űzve. A Van segítség?! című kötet címében a kérdő- és felkiáltójel a népbetegség gyógyíthatóságát illetően bizonytalanságot sejtet, a tanulmányok végkicsengése mégis .derűlátó és arról győz meg, hogy van segítség! A sikerhez a szakemberek egybehangzó véleménye szerint az szükséges, hogy az alkoholbeteget valóban betegként kezeljük és megértőén, emberileg közelítsünk hozzájuk. A káros szenvedélynek a sok-sok családi és munkahelyi tragédián túl az az egyik legaggasztóbb következménye, hogy az alkoholizmus terjedésével világszerte párhuzamosan növekszik a munkaképes korú lakosság halálozási aránya. Az alkoholizmus gyógyítása nehéz feladat A kór leküzdése érdekében azonban érdemes fáradozni. Az említett kötet e fáradozás mikéntjéhez nyújt tanácsokat és módszertani eligazítást BALÁZS BÉLA 11
