A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 7. szám
Lru A CSEMADOK ÉLETÉBŐL Közeledik a március 5-e: a Csemadok megalakulásának 40. évfordulója. A jubileumot a Hét szerkesztősége azzal is köszönti, hogy portrékat közöl kiemelkedő munkát végző Csemadok-tagokról. Ezúttal három néprajzost mutatunk be. A megismerés Amióta több-kevesebb rendszerességgel jelen tudok lenni a Kassa-vidék (Kosice-vidiek) járás népművészeti, néprajzi rendezvényein, abban biztos lehetek, hogy ezeken találkozom Weiszer Eszterrel. Nem a nézők vagy a tárlatlátogatók között, hanem hátrébb, ott. ahol a rendezvények műsora születik, összeáll. ahol a tártatok anyagát gyűjtik, rendszerezik és rendezik. Aki részt vett az ilyen jellegű rendezvények előkészítésében, az az elmondottakból tudja, hogy mindannak, amit a színpadon vagy a tárlókban láthat, a legnagyobb részét — nálunk éppen Weiszer Eszter — másutt a hozzá hasonlóan elkötelezett emberek gyűjtötték össze s tárták a nyilvánosság elé. A néprajzosok. De hogyan, milyen hatásra kötelezi el valaki egy életre magát a néprajzzal, a népi hagyományok feltárásával, színpadra állításával? Az év első napjaiban Kamárócon, ennek az alig pár száz szépsége lelket számláló falunak az iskolájában ugyanezt kérdeztem Weiszer Esztertől. — Igazán elfogadható választ erre aligha lehet adni — mondja Weiszer Eszter. — Nyilván a körülmények hatására nyílik fel az ember szeme a népművészet szépségeinek látására. Én magam elég késön kerültem a közelébe. Abaújszinán születtem, de több helyen is laktunk; így Szepsiben (Moldava n/Bodvou) s Tornán (Túrna n/Bodvou) is. A gyerekkor, az iskolás éveim Tornához kötődnek. Csécsre (Ceőejovce) a hatvanas évek elején költöztünk, ma is ott lakunk. A Rozsnyói Pedagógiai Gimnáziumban érettségiztem, s onnan egyenesen Rimaszombatba kerültem tanítani. — Milyen volt akkor ez a város, milyen volt benne az élet ? — Rimaszombat akkor még szép és kedves városka volt. A kulturális élet pedig gazdagon zajló; itt találkoztam először a Csemadokkal is. Tagja lettem a járási bizottság mellett működő tánccsoportnak, amelynek vezetője akkor Kamarás Imre volt. A diákéveimet leszámítva a Rimaszombatban eltöltött három év életem egyik legszebb időszaka volt. A tánccsoportban húszán lehettünk, s szerepeltünk Gombaszögön, Vychodnában, Svidnikben, több alkalommal Magyarországon, s persze a járás egész területén. Lényegében itt és ekkor ismerkedtem meg a népművészettel, a népi táncokon keresztül. — Milyen volt a folytatás ? — Rimaszombatból Tornaijára (Safárikovo) kerültem, ahonnan még egy-két évig bejártam a próbákra, de aztán már nem győztem idővel. Egyebek között azért is, mert Tornaiján már nekem is volt gyermekcsoportom ... 1969-ben aztán hazajöttem, előbb Péderen tanítottam pár évet, majd pedig Zsarnón. Mindkét iskolában volt gyermekcsoportom. — Ahogy tudom, mindez még nem volt igazán komoly munka. Összegyűjteni Ha azt mondom Zoboralja, rögtön eszembe jut Jókai Mária, a vidék hagyományait ismerő és szeretettel, tisztelettel ápoló tanítónő. Néprajzi tárgyú dolgozatait lapunkban is olvashattuk, Ürge Máriával közösen irt munkája díjazott volt az Akadémia pályázatán, és gyűjtéseit a Csemadok-archivumban is őrzik. Ö maga is szívesen öltözik viseletbe, a Párta folklórcsoportnak úgy a vezetője, hogy színpadra is lép velük. Délutánonként a gimesi (Jelenec) iskolában tanítja az elsősöket és a másodikosokat egy összevont osztályban, az estéi különböző műkedvelő csoportok irányításával telnek. Mostanában éppen a Tavaszi szél versenyben indulók kémek tőle tanácsot, útmutatást, betanulandó anyagot. Aznap, amikor felkerestem szerencsém volt, mert „csak" egy szülői értekezlet adott számára elfoglaltságot és utána zavartalanul és éltetni beszélgethettünk lédeci (Ladice) otthonában. Tavalyinak becézett mézeskalács került az asztalra, garantáltan a legrégibb nagymamarecept szerint sütötték, remélem a jóízűen elfogyasztott malacka még farsang táján is szerencsét hoz, a könyvvel roskadásig rakott polcon Szalay Nelli kerámiabetlehemjében békésen kérődzött a tehénke s miután megvitattuk, hogy elég szépen és elég apróra pliszírozzák-e Nyitrán a viseleti szoknyát, kirukkoltam a kérdéssel: — Van-e határ a gyűjtő és a csoportvezető között? — Gyűjtő és csoportvezető szerintem a legszorosabban összetartozik. Természetesen én is gyűjtök a fióknak is, az Akadémiának is. Az idő múlik, a fiataloknak már fel kell tárnunk annak a helynek a szokásanyagát. ahol élnek. Én máshova nem is megyek gyűjteni. Hogyan is lehetne csoportvezető az, aki nem tudja hol él, aki nem ismeri a helybeli szokásokat, hagyományokat! Az természetes kellene hogy legyen, hogy aki gyűjt, az csoportot is vezessen. így van alkalma visszaadni azt, amit gyűjtött. Tulajdonképpen azért kezdtem néprajzzal foglalkozni, népdalokat és szokásokat gyűjteni, mert volt csoportom és azt táplálni kellett. Jó, hogy olyan helyen élek, ahol gazdag a hagyomány és nem kell más tájra utaznom. Mert teszem azt, más változatban ugyan megvan az ország másik területén is az a dallam, de nekem ezekkel az emberekkel azt kell színpadra vinnem, ami a miénk. — Mikor kezdtél gyűjtéssel foglalkozni? — Már 25 éve gyűjtök és még mindig van mit. Az anyag rendszerezése és teljes feldolgozása még várat magára. Alkalomszerűen veszem ki belőle, ami kell. A gyermekcsoporőrizni és továbbadni Amikor felmegy a függöny és a színpadra szinte berobban a zene és a tánc, vagy amikor táncházban muzsikálnak és a csalogató dallamok szétáradnak az éjszakában, senki sem gondol arra az emberre (emberekre), aki a már-már feledésbe merülő hangokat lejegyezte. Az egyik ilyen ember Ürge Mária tanítónő, a Csalló zenekarának vezetője. Olvasóink közül is bizonyára sokan ismerik őt. Láthattuk Dél-Szlovákia számtalan falujának, járási dal- és táncünnepélyének színpadán s a rangosabb helyeken: az Országos Népművészeti Fesztivál és a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély műsorában, a Tavaszi szél országos döntőjén zenélni, s vég nélkül sorolhatnám, hogy még hol mindenütt. De olvasóink találkozhattak vele néprajzi gyűjtöutain, s bizonyára akad, aki éppenséggel az adatközlője volt. Somorján (Samorín) otthonában kerestem fel öt, hogy megkérdezzem tőle: — Honnan a biztatás, a megújuló kedv ahhoz, hogy az amúgy is munka- és időigényes pedagógusi pálya mellett egy ilyen, szintén egész embert követelő elfoglaltságnak szenteled az életed? — A szülök példája az én életemben is meghatározó. Az édesapám és az édesanyám a Csemadok helyi szervezetének alapító tagjai, édesapám lelkes színjátszó volt abban a csapatban, amelyből a Matesz több színművésze is származik. Élénken él bennem a megalakulás 20. évfordulóján rendezett ünnepség, amikor ismét színpadra álltak. Szóval, sokat kaptam és kapok a szüleimtől. — A munkahelyeden hogy fogadják a Csalló iránti elkötelezettségedet ? — Az iskolának, a falunak is van haszna az én zenei, néprajzi szenvedélyemből. Az első néprajzi gyűjtésem színhelye éppen Nagylég (Lehnice) volt. Az iskolának is van citerazenekara, bárcsak lenne annyi citerásunk, ahány tehetséges gyerekünk van. Az ő játszókedvük ad újra és újra erőt és hitet. A Tavaszi szél versenyben az idén ők is indulhatnak. A néprajzi gyűjtésekből egyértelműen az derül ki, hogy éppen a citera és a csörgődob volt az, amire a gyerekek táncoltak. Ha egy kicsit megmutathatnánk magunkat a világban, ha kialakulnának a kapcsolatok más zenekarokkal, jobb lenne, de így elzártan lehetőségünk sincs a tapasztalatszerzésre. — Hogyan kerültél köze! a néprajzhoz? — A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán Ág Tibor adta elő a szolfézst (intonáció). Az ő csoportjában tanulni annyit jelentett, mint meg-6
