A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-27 / 5. szám

ezt teszik, a kocsijukkal kellett volna félreállni, ami késleltette volna őket a rakodásban. A rosszkedvű jóember be sem fejezte a magyarázkodást, amikor a többiek lehurrogták: mit kelekótyálsz itt összevissza, amikor mi nem is nyúl­tunk hozzá a Skodához?! Hát nem em­lékszel: azok voltak, akik mögöttünk türelmetlenkedtek... „Ja persze, tényleg nem voltunk. Már emlékszem!" Ennyi. A többi nem érdekes. Jóllehet, rendőrt is hívtam, lévén, hogy a férfias csínytevésböl károm is származott, de a rendőr szerint a kár jelentéktelen. Per­sze, megkérdeztem én a rosszkedvű rakodókat, hogy van-e tudomásuk arról, amikor én raktam fel az ö kocsijukat a járdára. Nincs — mondták — és ezzel távoztak. De az egyikük visszalépett és a kesztyűjével letörölte a köpést a szél­védőről. Az egyiket. Vannak még rendes emberek, gon­doltam ellágyulva, és ezzel az eset be is fejeződött. Nem úgy a nyolcvannyolcas esztendő, merthogy abból még másfél nap hátra volt. Ez alatt a másfél nap alatt többszöri kísérletet tettem arra, hogy a szabályosan parkoló kocsimmal valahová félreálljak. Olyan, helyre, ahol a pezsgősüvegek és petárdák durrogá­sa közben nem dobálhatnak majd az ablakokból a kocsim tetejére csillagj szórót. Ilyen parkolóhelyet, sajnos, nem ta­láltam, visszaálltam hát ugyanoda, és Szilveszter éjjelén szótlanul, keserű szájízzel néztem az ablakból kihajolva, hogy a szemben levő ház ablakaiból hullanak alá a csillagszórók. Természe­tesen a kocsikra, köztük az enyémre is. Ekkor világosodott meg bennem, ho­gyan is függ össze mindez a téllel, no meg a rakodók rosszkedvével. Tudvalevő, hogy errefelé az esztendő télen, Szilveszter napjával szokott véget érni. Az építők szempontjából ez külö­nösképpen fontos nap, mert ekkor jár le a legtöbb határidő. Reggel azt mondta a munkavezetőjük: emberek, azonnal ki kell szállítani az állványzatot ide és ide, mert a szerződésünkben az áll, hogy nyolcvannyolcban el kell kezdeni annak a háznak a homloktatarozását. Ugyan­ebben az évben be is kell fejezni. Egyik sem sikerült, de legalább a látszatát kell kelteni annak, hogy a munkát el­kezdtük. Ezt csak azzal tudjuk színlelni, ha odahordjuk az állványzatot, a munka aztán várhat akármeddig. Egyébként a legfőbb ok: ezen múlik a prémiumunk. Erre az utolsó mondatra lódultak az emberek, kivitték az állványzatot. A többit tudjuk. Újesztendő napján lementem, hogy a másik köpést is letöröljem a kocsim ablakáról. De nem sikerült. A köpés keményen odafagyott, ami igen vigasz­talónak bizonyult, hiszen nem kell to­vább aggódnom, hogy az enyhe időben megpattannak a rügyek. Hát így szép az élet és ekképpen függ össze mindez a szépség a téllel. KESZEU FERENC A szerző felvétele %oÜ . ti€M»Ä€*1ßiuW^ ÍMtn Morvaföldön járunk, a Litava folyó mentén, két hajdani kovácslegény, Simándi József és öccse. Károly nyomában. Akkoriban, a 18. század végén, amikor ok jártak erre, a szigorú céhszabályok még megkövetelték, három évig tartó vándorútra menjen a kovácslegény, majd remeklést ké­szítsen, mert csak azután kaphatja meg a mester rangját, címét. Mivel pedig a bmói Technikai Múzeumban őrzött krónikák és' levéltári feljegyzések arról tanúskodnak, hogy „Josef Simandi aus Ungarn" a remek­­—lést 1786-ban, Tésany községben készítette el, hát oda igyekszünk. * A másfél ezer lakost számláló faluban könnyű rátalálnia a kovácsházra, melyet 1972 óta a brnói múzeum gondoz. Ott áll szemközt a vendéglővel. Nevezetes az is, mert a múlt század végén a csehek, a morvák nemzeti és osztályöntudatát éb­­resztgető író, Vilém Mrstík ott hallott a falubeli Marie Turková sorsáról, melynek alapján később a nagysikerű Marysa című drámát megírta. Ami a kovácsházat illeti: takaros épület. Kőből rakott, oszlopos tartószerkezetű, a teteje frissen cserepezett. A homlokfal dom­borműves felirata jelzi, hogy a remeklést bemutató ifjú kovácsmester, Simándi József, 1 787-ben tataroztatta. Részletes magyará­zattal a ház jelenlegi gondnoka, vagyis a múzeumi részleg vezetője, Karel Zoubek szolgál: — Erről az ősi kovácsházról, vagy arról, amelyik a helyén állott, már a 14. században keletkezett oklevelek hírt adnak. A kovács­műhely működéséről azonban csak 1700 óta maradtak ránk hiteles feljegyzések. Ugyanis az öt legényt és mestert foglalkozta­tó műhely meg a falu melletti földbirtok ekkor került a brnói kapucinus barátok tulaj donába és ők a műhely bérletbe adásáról gondosan szerkesztett szerződéseket készí­tettek. A kovácsház külső falára szerelt táblára mutat, amelyről leolvasható az 1700 és 1952 közötti években működött mesterek névsora. — Ezen mát helyesen, lágyító jel nélküli betűkkel írtuk ki a Simándi fivérek nevét. Egyébként az idősebb, József, aki 1786-ban mutatta be mesteri remeklését, azért tata­roztatta a házat, mert elődje, egykori meste­re, Václav Novotny lányát is elvette feleségül, nemcsak a műhelyt vette át. Öccse, Károly pedig már az ő keze alatt szabadult. Három év múltával itt lett belőle mester. És az is maradt negyvenkét évig. Mindezt bizonyítja az egykori mesterek névsorának rájuk vonatkozó részlete is:- Si­­mándi'József 1787—1790, Simándi Károly 1790—1832. A jobb megértés érdekében elmagyarázza, hogy az idősebb fivér az úgy­nevezett kalapos király, II. József idején lett mester, amikor a reformintézkedések előre­lendítették a gazdasági fejlődést. A szom­széd faluban is akkor, a kovácsház újjáépíté­sekor szervezte meg Franz Haberditzl a por­celán árut készítő kisüzemet. A király halála után viszont, amikor visszakapták birtokukat a kapucinus barátok, helyette inkább az öccsével kötöttek bérleti szerződést. Az idő­sebb fivér, József további sorsa ismeretlen, vagy visszavándorolt a hazájába, vagy elsze­gődött másfelé. Az ■/ kovacsház Tésany községben ma a brnói Technikai Múzeum egyik részlege A kovácsműhely utolsó mesterének. Vladimír Chaloupkának az egyik mesteri remeklése — Az öccse. Károly, itt maradt, itt halt meg a faluban — közli. — Még azt is tudjuk, hogy kívánságára vele temették az ostorát, mert a lovakat nagyon szerette. Mindig em­legette, nem tudja elképzelni a túlvilágot se lovak nélkül, legyen hát keze ügyében az ostor. Ha netalán ott mégse talál lovakra, akkor addig fogja ostorozni az angyalokat és ördögöket, amíg azok a számára elő nem kerítenek egyet legalább. Bemegyünk a körülépített, zárt udvarra. Jobbra fordulva mindjárt szemünkbe tűnik a nyitott ajtajú, padlásolt műhely. A nagy fújta­­tós hevítőkohó körül tele a helyiség szerszá­mokkal. Mintha az előbb hagyták volna télbe a munkájukat a kovácsok. Balra a szűkös kamrába, a legények szobájába fordulunk. Onnan nyitunk a konyhába, majd a mester tiszta szobájába, melynek egyik falát díszes oklevelek, pecsételt szerződések díszítik. — Köztük a bizonyíték — mutat feléjük a gondnok —, hogy Simándi mester, a fiata­labb, különféle patkókból mintagyüjteményt küldött Prágába, amikor II. Lipót koronázása­kor a Klementinumban, elsőként Európában, ipari kiállítást rendeztek. Átmegyünk a mester egykori béresének szemközti lakóházába, mert ott őrzik a min­tagyűjtemény másolatát. Rácsodálkozunk, mert ötféle nyári, háromféle téli, négyféle gyógy- és négyféle marhapatkó látható a gyűjteményben. — Úgy általában patkolo kovácsként vol­tak híresek a mi kovácsaink — mondja büszkén. — A Bmóba igyekvők mindig itt, nálunk patkoltatták a lovakat. Ismételten körülnézünk az udvaron. Tet­szik nekünk a cselédház előtti alkalmi kiállí­tás: szekér, mintha a lovakat az előbb fogták volna ki előle, a falra meg felakasztották a lószerszámokat, a nyerget. — Még valami! — figyelmeztet bennünket a gondnok. — A korabeli újítás, az akkor korszerűsített, a jobb kivitelezésű, a hatéko­nyabb fújtatást biztosító lapos tömlő is a fiatalabb Simándinak köszönhető. 1819-ben szerelte fel, és százharminchárom évig, 1952-ig szolgálta a kovácsokat, de ha akar­nánk, ma is használhatnánk. . Többet nem tud mondani a két, hajdan vándorlásra indult, Tésanyba érkezett ko­vácslegény sorsáról. Ám szüntelenül ismé­telgeti : — Ügyes kovácsok voltak, annyi bizonyos! HAJDÚ ANDRÁS Hajdú Endre felvételei 5

Next

/
Thumbnails
Contents