A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-23 / 52. szám
kákát, hanem hazafelé szálldogáló da rumadarakat láttam; az öreg cimbalmos, talán mert tévedésből egy ötvenest adtam neki, úgy megkedvelt, hogy amikor otthagytam pinci cimborámat, hogy megkeressem főszerkesztőmet, muzsikálva követett testéhez nőtt cimbalmával. A főszerkesztőt azért kerestem, mert elhatároztam, hogy ha eláll az eső, az esti műsorban fellépek, népdalokat fogok énekelni cimbalomkísérettel, erre akartam tőle engedélyt kérni (mert, hogy ne feledjem, akkor még nem főszerkesztő volt, hanem a fesztivál főszervezője), de ö nem szólt semmit, csak borús arccal nézte a borult eget és nem ivott... mást csak pálinkát; mérges lettem, a szemébe mondtam, hogy nem ért a zenéhez, különösen a népi muzsikához. A zenésszel, aki egyébként időközben az egyik cimbalomütöjét elveszítette, elmuzsikáltattam, jómagam meg elénekeltem neki azt, hogy kiskutya, nagykutya nem ugat hiába, ezen megsértődött, pedig a dalról kiderült, hogy nem népdal, hanem nóta. Ha ezt már akkor is tudom, megmondom neki, hiszen későbbi főszerkesztőm csak a magyarnótákat szerette. Végül a cimbalmost elveszítettem valahol, tehát indulhattam haza, „megírni" a fesztivált, amit szerencsémre csaknem teljesen elmosott az eső, tehát alig kellett írni róla valamit. — Te gézengúz, miért nem hozod magaddal a cimbalmost? — kiáltott rám későbbi főszerkesztőm az autóban. — Mehetünk hazáig muzsikaszó nélkül! És elaludt. Az örök világosság fényeskedjék nekil A Csemadok Csúcsán Egy kisautóbuszon (előkelőbben: mikrobusz) indultunk Romániába, pontosabban Erdélybe, még pontosabban Észak-Erdélybe; voltunk vagy harmincán, csupa Csemadok-tag, a kultúra ifjú meg kiérdemesült dolgozói, a csöppnyi autóbuszban iszonyú ŕneleg volt, lévén akkor éppen a kánikula kellős közepe, de azért nagyon vidáman kezdődött az utazás, engem Cz. Ibolyka és a férje már az út elején megtanítottak arra a dalra, hogy megdöglött a bíró lova, nyúzza meg a bíró maga, amit azután izzadtan és rendületlenül fújtam egész gyönyörű Erdélyen át, fogalmam sincs, mikor léptük át az országhatárokat, no lám gondoltam, úgy látszik, beteljesült Petru Groza jóslata; ezek a határok átszellemiesültek, amolyan kedves jelképpé finomodtak: „Hölgyeim és uraim, ha valaki jónak látja, tessék ide és ide országhatárt képzelni!", hallottam félálomban néhány kilométerrel Nagyvárad (Oradea) előtt; Nagyváradon parányi autóbuszunk néhány bizonytalan keringés után a híres Fekete Sas Szálló elé kanyarodott (amint nemsokára megtudtam, 1849-ben egy ideig itt lakott Görgey Arthúr tábornok is). Azon nem győztem ámuldozni, hogy kultúránk fáradhatatlan munkásainak, azaz útitársaimnak egy része milyen alaposan ismeri a szomszéd népek szokásait és lelkivilágát (,,Dunának, Oltnak agy a hangja"), az utazóböröndökböl rögtön a kiszállás után, már ott a Fekete Sas előtt szebbnél szebb női és férfi esernyők röppentek elő, amit az okos nagyváradiak szinte másodpercek alatt szétkapkodtak, a fejemet verhettem a falba, hogy én nem hoztam magammal egy fia parazolt sem, dehát a meteorológiai intézet a közeli napokra nem jósolt esőt. Egy kedves útikalauz- és tolmácsnő vezetésével megtekintettük Nagyvárad nevezetességeit, egyebek között a híres megyeházát, amelynek tetejére Ady szerint és sok szegény legénynek szomorúságára, rászállott a páva, Ady Endre híres kávéházát (a falán emléktábla), ahol a költő oly sok boldog órát töltött el Léda asszonnyal és ahol e sorok íróját, mert nem beszéli a latin nyelveket, nem akarták kiszolgálni. A városi színházat is megnéztük, valamelyik útitársam boldogan közölte velem, hogy egykoron itt énekelt „a nemzet csalogánya" Kovács Apollónia. Másnap átkeltünk a Királyhágón, s már Csúcsán is voltunk; meghatódottan másztunk fel a dombra, a kis „roccoco kastélyhoz", Ady nevezte így Boncza Miklós hegytetőre épült kastélyát, amely később Octavian Goga román költő-miniszter birtokába került (ti. megvásárolta Ady Endre özvegyétől, Csinszkától) s amely most a román állam tulajdona és nemzeti ereklye. Ady itt töltötte mézesheteit és még néhány boldog hónapot, ezért kapott a kastély ban egy emlékszobát, egyébként az egész hegyre épült mesevár Goga emlékét őrzi, mégpedig a szó szoros értelmében, hiszen itt él (nem tudom él-e még, hiszen több, mint tíz évvel ezelőtt jártunk itt) Goga költő özvegye a maga több, mint nyolcvan esztendejével, hűségesen ápolgatja férje emlékét (kár, hogy ez a férj nem tetszhet nekem eléggé, tudom róla, hogy idősebb korára a fasiszta román kormány tagja lett!), valamelyik útitársam elárulja, hogy az Dzvegyasszony fiatalon híres operaénekes volt, „a nemzet csalogányának" nevezték (Istenem, mennyi csalogány csattog ezen a földön!). Fölkerestem a híres matrónát, aki a konyhájában tevékenykedett, épp fánkot sütött, a keze zsíros volt, így csak a könyökét nyújthatta üdvözlésemre nagyon kedvesen. Arra már nem nagyon emlékszem, miről beszélgettünk, valószínűleg férje verseiről, amelyeket én nem ismerek, de úgy tettem, mintha ismerném őket, az özvegyasszony kitűnően beszélt magyarul. Végül még megnéztük az egyik domboldalon Goga mauzóleumát. Nem kis meglepetésemre megtudtam, hogy ezt a síremléket az özvegy énekesnő építette fel a saját kezével. Nézem, nézem a színes kövekből kirakott mozaikfalat s már csaknem meghatódom, no lám, így kell nősülnie egy költőnek ha már megnősül, lehetőleg énekesnőt vegyen feleségül, aki építeni is tud és túléli őt. A feleségemre pillantok, aki mellettem áll üdén és kipirult arccal. — Te mikor építesz nekem ilyen mauzóleumot ? — kérdem a kedvest. — Amikor akarod — válaszolja felélénkülve — de előbb te épitess nekem egy ilyen mesekastélyt! No tessék, legyintek lemondóan, most vásárolhatok a feleségemnek egy hegyet, mielőtt meghalok. Zs. NAGY LAJOS „írom a levelem... amit majd felolvasok a plenáris ülésen!" (Őszi Irma jb-titkár) „Ezt a kislányt magamnak nevelem!" A jókedv fél egészség FOTÓ: GYÖKERES (1) ÉS PRANDL 7
