A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-16 / 51. szám

Erősen alkonyodik. Legfőbb ideje már, hogy lekecmeregjünk a hegyről, mert rövidesen ránk szakad az éjszaka sötétsége. Tőlünk jobbra most egy másik bika kezdi fújni nászdalát. Kilátástalan dolog volna ilyen későn utána eredni. Nem is megyünk, csak nézünk a hangforrás irányába. Talán majd holnap találkozunk veled. Az erdő felett hollók kóvályognak a messzeségben. Ott valamilyen dögnek kell lennie. Abban az irányban kell feküdnie az én bikámnak is. Talán a hollók majd segítenek megtalálni. Mert már erre is volt példa immár elég hosszú vadászéletemben.

Gyorsan haladunk lefelé a hegyről. Sietnünk is kell, hiszen az egyre sűrűsödő alkonyattal vagyunk versenyben. Nem volna valami kellemes dolog, ha mi lennénk a vesztesek, és az éj leple alatt kellene botorkálnunk a sziklás hegyoldalt borító sűrű topolyásban.

Nem arrafelé megyünk, ahol én a táborunkat sejtem. Kétség sem férhet hozzá, egy egészen másik völgyön ereszkedünk alá. Már kijutottunk az erdőből és egy hosszan elnyúló füves réten nyújtjuk meg sietős lépéseinket, amikor a rét alsó harmadára egy sötét árnyék tolakodik ki az erdőből. Menten leguggolunk, jó a szelünk, felfelé húz a légáramlat. s már majdnem sötét van, így könynyen sziklának vélhet minket az a fekete valami. Az a valami egy gyanakvóan körültekintgető szarvastehén. Valóban nem ismerhetett fel minket, mert rövid megtorpanás után folytatja útját a réten keresztül. A vezértehenet követő rudli tagjai már nem is nézelődnek, teljes bizalommal követik elismert vezetőjüket, és libasorban kikocognak a rétre. Szabad szemmel nézve már csak mozgó sötét foltok, de a távcsövön keresztül még tisztán kivehetők. Megszámolom őket: nyolc, tíz ... tizenöt! Tizenhatodiknak vált ki az egyetlen bika. Fejét horgasztva lohol háreme után, tán még a nyelvét is kilógatja, nem csodálkoznék rajta, ha valóban így volna., S azon sem csodálkozom, hogy eddig bőgni sem volt kedve. Mert egy tucatnál is több menyecske ... Hogy is mondják? Néha a jóból is megárt a sok. Vagy bizonyos

határokon túl az élvezetek tobzódása is terhessé válhat. Egyébként a bikának nincs nagy agancsa, tehát vadászszerelemmel nézve nem valami kívánatos legény. Népes háremének tagjai azonban nyilván más kvalitásait értékelik. Méghozzá magasra, ha oly sokan köréje sereglettek.

A vártnál sokkal hosszabb a lefelé vivő utunk. Hiába szaporázzuk a lépteinket, még a kanyargós völgy közepe táján ránk borul a csillagos ég fekete sátra. Ezernyi fényes csillag pislog, hunyorog, szikrázik a tusfekete égen. Az újhold keskeny sarlója pedig szokatlanul alacsonyan, szinte a hegyek sziklataraját súrolva vándorol a déli égbolton. Végre feltűnik a tábortűz lobogó lángja. Amikor észrevettük, mindössze néhány kőhajításnyi távolságban levőnek láttam, mégis félórába telt, mire melegét is megérezzük. Nem én voltam az első, akit Mongóliában cserbenhagyott a távolságbecslő képessége.

Mint kiderült, Mogoék még déltájt átköltöztették táborunkat ebbe a másik völgybe, amelynek alján víz is csörgedezett egy keskeny, sziklába vájt patakmederben. A többnapos táborozásnak nélkülözhetetlen kelléke a víz, nélküle a vadászok sem lehetnek meg. Ezért esett Mogoék választása éppen erre a völgyre. Új táborunkat Mogoék az erdőtől messze, egy szélesen kitárulkozó völgy bejáratánál építették fel. Azért ilyen messze az erdőtől, mert — mint mondták —, nem akarták tűzzel és füsttel zavarni a vadat. Lám, nem vadászok és mégis mennyi szakértelem halmozódott fel bennük.

Csendesen szürcsölöm a sárga, fehér babokkal díszített fületlen porceláncsészéből a forró sós tejesteát. Jólesik, nem undorodom az izétől, habozás nélkül elfogadom a repetát is. Beszélgetni azonban nincs kedvem. A fáradtságom, de még inkább a reggeli vadászat emlékei torkomra fagyasztják a szót. Annál inkább fel van vágva a nyelve Tumenbárnak. Szünet nélkül locsog és közben csámcsog teli szájjal, fáradhatatlanul. Bár nem értem a szavát, de valahogyan másképpen beszéli a mongolt, mim a többi társam.

Alighanem pösze, vagy más beszédhibája van. Elbeszélésből most már Mogo is megtudja a nagy bika elpuskázásának a történetét, és egyértelműen magáévá teszi kísérőm nézetét. Elnézően mosolyog rám, hiába tiltakozom: — Barátom, ahol nincs vér, ott találat sem lehet.

A lángnyelvek pajkosan játszadoznak vendéglátóm széles arcán. Néha a szemében is felvillantják a sajnálkozás fényét. — Persze, persze, majd átkutatjuk azt a helyet. Előbb azonban löjj meg egy másik „bugát". Van itt belőlük bőven, nemde?

Egy biztos, Mogo szavamat sem hiszi, és a terület átkutatására vonatkozó beleegyezését sem lehet komolyan venni. Mert ha másképp volna, nem akarná meglövetni a második bikát is, amikor csak egyre van engedélye. Ám el kell ismerni, való igaz, valóban sok, várakozásomat messze meghaladóan sok itt a szarvas. Tumenbár egyáltalán nem túlzott az első találkozásunkkor. Aránylag kis területet jártunk be és mégis úton-útfélen maralokba ütköztünk. De hogy az egész hegyvidékre jellemző-e az a vadbőség, vagy csak a bőgés idejére koncentrálódott ide ez a sok vad, azt már nem tudom megmondani.

Mogo vacsorája nem valami ízletes. Főleg a félig nyers krumpli nincs az ínyemre. Sem ma, sem később nem volt, pedig most, utólag már elárulhatom, hogy étlapjának ez volt a specialitása. Vacsora után kibontottunk egy üveg pálinkát, csendesen beszélgetve iddogáltunk is tartalmából, de olyanynyira módjával, hogy négyen sem jutottunk le lefekvésig az üveg fenekére. Ebből és más tapasztalataimból megpróbálok általánosítani: a mongolok nem valami nagy hódolói a szesznek.

Befészkelem magam a hálózsákba, a gondos Mogo rám teríti a medvebőrt is. — Most már úgy aludhatsz, mint a hétalvó tarbagán. Mégsem úgy aludtam, mint a mormota. Egyszerűen nem jött álom a szememre. Pedig a környező hegyekből a sátorba is behallatszott a maralbikák süvöltő-bügó altatódala.

Még egyszer végiggondoltam a történteket. Most sem jutottam más eredményre: meglőttem a szarvasbikát. És hiába mosolyog meg Mogo és két csatlósa, ha keresni fogjuk, meg is találjuk majd a bikát.

Aztán azon elmélkedtem, hogy azért ugyancsak kedvemrevaló az itteni szarvasvadászat. Most aztán kárpótolhatom magam az elmaradt otthoni szarvasbőgésért. Az idén szabadság híján csak keveset vadászhattam szarvasra, akkor is eredménytelenül. Most azonban nagyon bízok az eredményességben. Olyannyira, hogy a mai nap tapasztalatai alapján teljesen valószínűtlennek tartom a sikertelenséget. Ennyi sok maralbika közül valamelyiknek okvetlenül haza kell vinnem az agancsát. Bármelyikét, mert bármelyikre rálőhetek, ha puskám elé kerül és megtetszik nekem az agancsa. Itt nincsenek szarvaskorosztályok, ismeretlen az érett és éretlen agancsú bikák kategóriája, nincs trófea elbírálás és nincsenek mínusz pontok. Itt annyi szarvast lőhet az ember, ahányra engedélye van és olyat, amilyet választ magának, amilyenhez szerencséje van. Boldogok lehetnek a mongóliai szarvasvadászok.

Hajnalban már pirkadat előtt talpon vagyunk. Cudar hideg van, de legalább nem fúj a szél. Még a sebes folyású patak széle is befagyott, olyan mélyre süllyedt az éjjel a hőmérő higanyszála. Tessék-lássék megmosakodtunk a patak vizében, ittunk egy tálka forró teát a termoszból és hajrá! — fel a kaptatóra. Az első métereken nehezemre esik a hegymászás, de egy negyedóra elmúltával már nem is érzem, hogy felfelé haladunk. Nagyszerű kondícióban vagyok.

A bikákkal azonban baj van. Úgy látszik, hogy tegnap teljesen kiürült a bőség szaruja, mára már nem maradt benne semmi sem. Egy fia bika nem sok, de még annyi sem orgonái a környéken. Már fent járunk a hegytető „szikla emlékművei" között és még mindig csendes az erdő. A hegytetőn megpihenünk egy kicsit, aztán le a völgybe, hogy legott felkapaszkodhassunk az egész hegység legmagasabb csúcsára. Ezen, valamivel az erdőhatár alatt egy horpadásban megtaláltuk a szarvasok dagonyáját. Udvarnyi sáros területen le van minden taposva, kifeküdve és a környező fák derékig sárral vannak bekenve. Tán valami kisebb forrás buzog itt ki a hegy gyomrából és ez teszi vizenyőssé ezt a kis területet. A múlt éjszaka azonban nem járt itt sem szarvas sem disznó. Keményre fagyott a sár és a szabad víztükröket érintetlen jégréteg borítja.

A vaddisznókról eddig még nem szóltam. Ezután sem lesz sok mondandóm róluk, pedig Tumenbár szerint sok van belőlük az „Emlékmű" hegységben. El kell hinnem neki, noha egyet sem láttam közülük, mert sokhelyütt az erdő nagyon össze volt turkálva. Az egyik ilyen helyen a vadsertések kiszáradt ürüléküket is visszahagyták. Tumenbár nagy örömére, aki — mintha kincset lelt volna — azonmód összeszedte mindet. Még meg is kérdezte tőlem, valóban a „kabáné", azaz a vaddisznótól származik-e az, amit éppen a zsebébe rak? Az bizony, disznószar, helyeseltem neki. Ezután még nagyobb vehemenciával végezte a gyűjtögetést.

Később Mogo segítségével megkérdeztem tőle, hogy mire kell neki az a sok valami? — Gyógyszert készít majd belőle — válaszolta. Sajnos, mindkettőnk hiányos szókincse megakadályozta, hogy azt is megtudjam, milyen nyavalyát gyógyítanak vele. így csak előre is sajnálhattam és együttérzésemről biztosíthattam azt a szegény beteget, akit ezzel a „medicinával" fognak majd kúrálni.

Végre nagysokára egy bikának megesik rajtunk a szíve és süvöltve-bömbölve elárulja tartózkodási helyét. Elindultunk feléje, de nem jutottunk el hozzája, mert egészen vá-14